Öt éve vagyunk tagja az Európai Uniónak. Amolyan kisjubileum ez, amely alkalmat ad arra, hogy megvonjunk egy mérleget, gondolatokat fogalmazzunk meg első benyomásunkról. Egyszersmind feltegyük a kérdést önmagunknak: van-e értelme tovább, s ha igen, milyen úton. Összegezvén tapasztalataimat, kísérletet teszek arra, hogy a legfontosabb kérdésekre jóérzéssel kimondott válaszokat adjak. Éppen ezért nem igyekszem tárgyilagos lenni, mint a globális kulturális környezetet étikus szempontok szerint elemző külső megfigyelő, hanem inkább a vizsgált környezeten belüli személy émikus attitűdjével, kizárólag a tapasztalataimra hagyatkozva, szubjektív vélemény megformálását tűztem ki célul.
Mekkora jelentőséget tanúsítsunk az EU-tagságunknak?
Erre a kérdésre az én válaszom a diktatúra és rendszerváltozás viszonylatában szerzett tapasztalataim felidézése. Röviden úgy fogalmaznám meg: 1990-ben kinyílt előttünk a világ, és minden megváltozott körülöttünk. A szép sokkal szebb lett, a rútság sokkal félelmetesebb, az illatok bódítóbbak, a lehetőségeink szinte korlátlanok. Ehhez képest az EU-ba történő belépést követő közvetlen időszak semmi látványosat nem hozott. Érzékszerveinket nem terhelte túl az esemény. Mégis vágyva vágytuk, hogy végre bekerülhessünk ebbe a körbe. Talán azért, mert a rendszerváltozás sokaknak nem hozta meg a várt eredményt, s akinek meghozta is, csak ideiglenesen, mert a forrásaink kimerülőben. Rendszerváltás után az egykori diktatúra elitje mimikrit váltott, falánk hernyókként zabálták fel előbb forrásainkat, majd tartalékainkat. 2004-ben ott ültünk, a nyakunkon félmilliónyi, irdatlan kövérre hízott, tehetetlen féreggel. Persze, hogy vártuk az újabb lehetőséget! Ahogy várta azt a kövér férgek hada is, kihízott demokrata mimikriben. Falánk fajtájuk újabb bőséges táplálékot remélt az újabb kikelettől. Csalódnunk kellett, nekik is és nekünk is. Nem lett újabb kikelet, nincs bőségszaru, amely ontaná a javakat. A kövér férgek meg szép fokozatosan bebábozódni látszanak. Nyálkás, váladékot termelő testüket lassan kiszárítja, megkeményíti a nap. Eltűnnek mindennapjainkból, mígnem azt hisszük, már nincsenek is. Csak mi maradtunk itt, reményvesztetten, kisemmizetten.
Hogyan képzeltük el az EU-t?
Annak tükrében, ahogyan a rendszerváltozással rálátásunk nyílt a Nagy Világra, az EU-t egy olyan csodapalotának képzeltük, ahol a hatalmas és patyolat tiszta termek egyikében, egy csodálatosan megterített asztal áll, csupa csillogó evőeszközzel és étkészlettel terhelve. Az asztal körül elegáns urak és kecses hölgyek beszélgetnek kedélyesen, míg az ételt várják. Jaj, annyira vágytunk ebbe a társaságba! Mily’ felemelő érzés közöttük lenni! Eképpen ábrándoztunk, amíg valaki oldalba nem rúgott minket. Akkor eszméltünk fel, hogy mi nem is ülünk az asztalnál. Lehorgasztott fejjel bámuljuk a koszos padlót, s ha újra az asztal irányába nézünk, egy rozzant tákolmányt látunk, retkes, itt-ott kilyuggatott terítővel letakarva. A megkopott terítéket úgy nőtte be a vakrozsda, mint a borostyán az ódon ház falát. Az asztalnál ülők koszlott gúnyában vakaródzó, fogatlan, rühes korcsok, csak nyomokban emlékezetnek a homo sapiens sapiensre. Zsírtól tocsogó töppedt mancsából az egyik koncot dob felénk. Ráeszmélünk, hogy ezeknek mi csak maradékért ácsingózó bolhafészkek vagyunk, akikbe csak azért nem rúgnak belé, mert félnek, hogy átugrik rájuk egy-két vérszomjas bolha. És már azt is tudjuk, hogy nem egy kastélyban ülünk, hanem a cselédszálláson, amely elég messze van a kastélytól ahhoz, hogy a bűze ne érződjön.
Mit gondolok az EU-ról?
Tapasztalataim szerint az EU nem több, mint egy szellemi és gazdasági pöcegödör, amibe az USA sz*rni jár. Dekadens gazdáink meg azt várják tőlünk, hogy kitakarítsuk helyettük, hogy szépen ragyogjon, amikor az USA-nak éppen sz*rni támad kedve. Ez az EU nem az az EU, amibe mi be szerettünk volna lépni. Ebben a pöcegödörben félelmetes genetikai mutáns sz*rlegyek dongják a vezényszavakat, itt ők a királyok. Vegyük csak sorra őket! Az egyes számú, az USA kedvenc háziállata, Gordon Brown. Az angol munkáspárt olyan mélyponton van, amilyenen 50 éve nem volt, köszönhetően Tony Blair-nek, a levitézlett mutánsnak. Brown nem más, mint Blair fekáliából gyúrt epigonja. Aztán nézzük a hajdani erős ország jelenlegi vezetőjét, Angela Merkelt. Ő maga mondja, NDK-s kivitel. Tehát sz*r, silány terméke két humanoid üzekedésének. Ráadásul antifasiszta élharcos. Saját nemzetét dobja lábtörlőnek a kollektív bűnösség elvének jegyében, hogy az USA megtörölhesse benne vériszamos csizmáját. Harmadikként ott van a leghitványabb nép imágója, Nicolas Sarkozy. Még csak nem is francia, hanem bevándorló magyar zsidók ivadéka. Ennek ellenére, - vagy éppen ezért – ugyanúgy románbarát, mint a trianoni hóhérok voltak. Gyűlöletünk irántuk legyen olthatatlan!
Ezekkel akarunk mi közös jövőt?
Ezekkel a korcs mutánsokkal akarunk frigyre lépni. Ezek csak meg akarnak b*szni minket, mert rettegnek, hogy életképtelen fajtájuk kihal, s tiszta vérünkkel hátha valami olyan új erőt kapnak, ami hozzásegíti őket a fennmaradáshoz. És baromira nem érdekli őket, hogy élvezzük-e az aktust. Ezeknek tartja oda Orbán Viktor a pállott seggét, széthúzva szőrös farpofáit, hogy akasszák be túrós vesszejüket.
Milyen utat válasszunk?
Az EU alapgondolata jó gondolat. Azonban első- és másodrangú polgárokkal csatát sem nyerünk, nemhogy háborút. Mert háború van, ha nem vették volna észre, tisztelt Hölgyeim és Uram. Az USA is kialakítja a maga territóriumát, és Oroszország is. És egyik sem a kultúrát, vagy a gazdasági erőforrások jobb kihasználásának lehetőségeit terjeszti, hanem katonai befolyásolási övezeteket alakítanak ki. Elsősorban olyan területeken, ahol az apadozó természeti kincsek jelentős mennyiségben lelhetők fel. Európa nem rendelkezik önálló katonai potenciállal, amely lehetővé tenné befolyásolási övezet kialakítását. Anékül ugyanis ki vagyunk téve az orosz önkénynek energiahordozók terén, az amerikainak pedig a kereskedelmünk korlátozása okán. Az USA uralja az ENSZ-et, ahol kénye-kedve szerint osztogat és fosztogat. Az orosz medve meg hagyja mindaddig, amíg az ő befolyásolási övezetét nem érinti. Mert amint érinti, azonnal vétózik Kínával karöltve. A NATO nem szolgál más célt, mint az európai haderő külső szabályozását és ellenőrzését. Független Európai Haderő nélkül Európa hiába uniósodik, csak egy pöcegödör marad, ahová az USA sz*rni jár.
Kérdezzük meg magunktól, akarunk-e pöcegödörben élni. Kell-e nekünk ez az Európai Unió.
Zárszóként újfent elmondanám, hogy véleményem eddigi tapasztalataimon alapszik, amely joggal tesz EU-szkeptikussá. Azonban én nem a szkeptikusok táborát szeretném gyarapítani, hanem felrázni sokakat a bódulatból, és arra ösztökélni mindenkit, hogy most kezdjük el felemelni szavunkat a tunyaság és szolgaság ellen, mert most jött el a mi időnk. Ez a mi Nagy Lehetőségünk az EU-tagsággal.
Utolsó írka