Fábri Péter írása (Népszabadág, 2001. november 19.)

Kicenzúrázásom története

A Népszabadság november 10-i számában Pokorni Zoltán, a Fidesz elnöke az alábbi megjegyzést fűzte ahhoz a szégyenletes történethez, hogy október 23-án, az ünnepélyesnek nevezett megemlékezésen a kormány tagjainak szótlan asszisztálása mellett szélsőjobboldali alakok akasztófára kívánták az ötvenhat után halálra ítélt liberális politikust, Mécs Imét:

„Mécs Imre kifütyülése különösen szomorú, hiszen ő személyében élheti át azt az ellentétet, ami sorsa, tiszteletre méltó helytállása és az MSZP-vel koalícióra lépett pártja megítélése között feszül a társadalom jelentős részében. Bizonyosan nem ő a felelős e helyzet létrejöttéért.

A gondok azonban mélyebben rejlenek, és ezeket nem lehet verbálisan áthidalni. Kovács László azt hangsúlyozza, hogy a 90-es évek elején az MSZP nyilvánosan megkövette az 56-os forradalom áldozatait és hozzátartozóikat. Sok igazsága van azonban azoknak, akik szerint a szó kevés. Mindaddig, amíg a szocialista párt Kádár János pártjától jogfolytonosan örökölt irodákban ül, gazdasági szálakkal rendelkezik, mindaddig, amíg Kádár János pártjában politikai karriert befutó és egzisztenciát szerző emberek töltenek be vezető pozíciót az MSZP-ben, addig a szó pusztán kevés. Úgy látom, nem lehet addig új baloldal, amíg ezek a gazdasági és személyi szálak tovább élnek.”

Pokorni tehát egy könnyed szökkenéssel jut el a gyalázattól a gyalázkodásig. Összezagyvál emberi sorsot és politikai kompromiszszumot.

Úgy gondolom, emlékeztetnem kell Pokornit arra, hogy „Kádár János pártjában politikai karriert befutó és egzisztenciát szerző emberek” Mécs Imre pártjában, az SzDSz-ben nemigen töltenek be vezető pozíciót. Ezzel szemben a Fidesz vezette kormányban a miniszterelnök utáni legnagyobb hatalom azé a Stumpf Istváné, akire nehezemre esik nem gondolni, valahányszor a neohorthysta yuppiek elkezdenek polgározni.

Hogy miért nehéz nem gondolnom rá, annak pedig ez a története.

Én a rendszerváltást közvetlenül megelőző évekig, 1987–1988-ig semmiféle politikai cikket nem írtam. Akkor kezdtem el politikai témákról írni, amikor az a két lap, az Élet és Irodalom és a Magyar Nemzet, ahol akkoriban publikáltam, bátrabban kezdett viselkedni. A cenzúra enyhe formájával költőként és dalszövegíróként még így is volt módom találkozni addig, volt, hogy meg kellett szelídítenem egyes sorokat, de az, hogy egy egész cikkemet politikai okból dobják ki egy lapból, ez Stumpf István miatt esett meg velem először, éppenséggel a rendszerváltás békés forradalma kellős közepén, 1989 februárjában, akkor, amikor már túl voltam egy országgyűlési képviselő (Barcs Sándor) elleni támadáson vagy a prágai bevonulásról szóló írásom közlésén is. És sok egyében. Tehát akkor, amikor a legkevésbé vártam volna. Amikor már azt hittem, a cenzúra nem létezik.

Idemásolom kéziratból azt a régi cikket. A dátum tehát 1989 februárja. Már alakulófélben vannak az új politikai tömörülések, de még egypártrendszer van. Nemrég hallottuk Grósz Károly fenyegetőzését a Sportcsarnokban. A Történelmi Igazságtétel Bizottság még éppen csak szervezni kezdi Nagy Imrének és társainak júniusi újratemetését. Még innen vagyunk a március 15-i tömegtüntetésen. Néhány hónapja már működik Stumpf István elnök vezetésével a MISZOT, a Magyarországi Ifjúsági Szervezetek Országos Tanácsa, amelyben együtt ül, egymás mellett, a Magyar Honvédelmi Szövetség, a Magyar–Szovjet Baráti Társaság, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, az MDF Ifjúsági Bizottsága és a Fidesz képviselője. És a Hazafias Népfront Ifjúsági Bizottságának képviselője is, akit szintén Stumpf Istvánnak hívnak. És akkori cikkem mai mottójául még egyszer ideírom, amit Pokorni pártelnök a napokban mondott:

„ ... amíg Kádár János pártjában politikai karriert befutó és egzisztenciát szerző emberek töltenek be vezető pozíciót az MSZP-ben ...”

És a cikk, ami most jelenik meg először:

„Eredmény vagy katasztrófa?

A Népszava február 13-i számában Stumpf István, az MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézetének munkatársa, az MDF alapító tagja egy interjúban ekképp vonta meg az MSZMP eddigi tevékenységének mérlegét:

»Az MSZMP elvitathatatlan eredménye, hogy a közép-kelet-európai régió legcivilizáltabb országa vagyunk, de súlyos felelősség terheli ezt a pártot abban, hogy most katasztrófa előtt állunk.«

Feltűnést keltő mondat ez. Nyilván ezért idézte az aznap reggeli rádióműsor Lapszemléje is.

Ez a mondat a maga nemében páratlan. Valóságos remekmű.

Bár első fele néhány kérdést ébresztett bennem. E kérdések nem csak az idézett társadalomtudóshoz szólnak, hiszen nem ő az egyetlen, aki mostanában elvitathatatlan eredményekről, vívmányokról és hasonlókról nyilatkozik. Kérdéseim tehát:

1. Ha egy ország civilizáltságát a XIX. századi ipari szerkezet, a növekvő környezetszennyezés, a várható élettartam csökkenése, a nyomorban élők, sőt a hajléktalanok számának növekedése, az oktatási és az általános kulturális színvonal süllyedése stb. jelenti – akkor érdemes-e dicsekedni az ilyen civilizáltsággal?

2. Ha viszont az igen viszonylagos pozitívumokra gondolt a nyilatkozó kutató (világútlevél, liberálisabb sajtóirányítás, a parlamentarizmus csírái stb.), akkor rögtön kiviláglik, hogy a nyugati demokráciákban ennél sokkal többet is elemi jognak tekintenek – érdemes-e tehát a negatív példákkal összehasonlítani a helyzetünket?

3. Ha netán vannak civilizációs eredményeink – biztos, hogy ezek az MSZMP eredményei? Nem tudok róla, hogy Makovecz Imre, Kocsis Zoltán, Kornai János, Rubik Ernő, Kovács Ádám, a Polgár lányok, a pedagógus Zsolnay és egyáltalán: modern hőseink a párt erőteljes támogatásával érték volna el eddigi eredményeiket. Úgy rémlik, mintha nekik is és általában mindenkinek, aki a maga területén a modernizáció és a nemzeti fejlődés problémáival találkozott, fölösleges és erőpazarló küzdelmek során kellett volna átmenniük. S nem csak az egyes alkotóknak. Hiszen az ember már néha csodálkozik rajta, hogy a magyar paraszt még egyáltalán hajlandó művelni a földet, hogy a munkás nem szabotál, és hogy a vállalkozó újra meg újra vállalkozik. Mintha valami szent élni és alkotni akarás mozgatná az embereket, és ezért volnának hajlandók minden ostoba rendelet és országos tékozlás ellenére dolgozni, jövőt teremteni – civilizálódni. Ahogyan Örkény egypercesében az atomháború után hozott szalonnával egérirtást vállal dr. Varsányiné. »Az idő hozta a hidakat, és nem Ön, miniszter úr« – mondhatnánk a Blicket író Széchenyi szellemében.

4. Ezt már csak félénken teszem hozzá: nem süt ebből a »leg«-ből némi nemzeti gőg? Vagy talán ez is olyan legitimációs csel, mint a »legvidámabb barakk« elmélete volt? Szomorú legitimáció, amely nem az elérhető maximumhoz, hanem a környező minimumhoz mérte az országot évtizedeken át!

Az idézett mondat második része könnyebben átlátható. Ezt a kifejezést sokszor, túl sokszor halljuk mostanában. Ez nem figyelmeztetés. Ez fenyegetés és hisztériakeltés. Amely hisztéria azután a fenyegetések beváltásának alapjául szolgálhat. Egy társadalomtudósnak illenék ismernie az önbeteljesítő jóslatok működési módját. És illenék fölfigyelnie rá, hogy az elmúlt egy-másfél évtizedben a rendszert (vagy ahogyan ma mondani illik, a modellt) kritizáló gondolkodók szájából a »katasztrófa« kifejezés milyen ritkán hangzott el, s viszont milyen felelőtlenül dobálóznak ma vele országos fórumokon azok, akiknek a gondolkodókéinál hathatósabb eszközeik vannak egy katasztrófa fölidézésére. (Talán nem árt emlékeztetni a szó eredeti jelentésére: a katasztrófa görögül nemcsak fordulatot, de leigázást is jelent.)

Mindkét gondolat sokszor hangzik el mostanában. De az itt idézett formában a két gondolat együtt robbanékony tömörséggel tartalmazza azt az új, szemünk láttára körvonalazódó stratégiát, melyet egy bukott politika utólagos igazolására és egy rendpárti fordulat előkészítésére egyaránt föl lehet majd használni. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a nyilatkozó kutató csupán egy tudatosan élesztett közhangulat rabjaként idézte ezt a két különös közhelyet.

De hát lehet-e egy társadalomtudós a közhangulat rabja, és nem kell-e tudnia megkülönböztetni az eredményt a katasztrófától?”

Ez volt tehát a cikk. Egyetlen politikai cikkem az 1987–1989 közötti időszakban született mintegy két tucat írásom közül, amelyik nem jelenhetett meg. Be volt szerkesztve az És Páratlan Oldal című rovatába, azután valaki kivette onnan. És amikor megkérdeztem az illetékes szerkesztőt, hogy mi történt, homályosan utalt arra, hogy Stumpfot nekik nem szabad támadniuk. Értsük meg jól: akkor már szabadon megírhattam, mekkora gazember az MTI vezérigazgatója, Barcs Sándor, a Rajk-per egykori ülnöke. Stumpf István azonban, a Pokorni Zoltán pártja vezette mai kormány nagy hatalmú minisztere, az MSZMP- és Népfront-káder harmincas éveire támadhatatlan, védett személlyé nőtte ki magát.

Nem jó dolog tehát komcsizni. Viszszaüt. Persze több mint egy évtized nagy idő. Van rá példa, hogy valaki gazembernek indul, és rendes ember lesz belőle. A magyar nép már régen – és joggal – szívébe fogadta Áchim András egykori fajvédő támadóját is. Azt az embert ugyanis Bajcsy-Zsilinszky Endrének hívták, és egy évtized az ő életében is nagy idő volt. Lehet, hogy Stumpf István sem beszél ma már ekkora hülyeségeket. Nem tudom, ritkán nyilatkozik, és én még ritkábban olvasom. De ha már Pokorni Zoltán ilyen buzgón kutatja a múltat, gondoltam, segítek neki egy kicsit emlékezni.

Fábri Péter
író

1991-ben Göncz Árpád akkori szdsz-köztársasági elnök ifjúságpolitikai tanácsadója lett, erről a tisztségről 1994-ben lemondott. Közben 1991 és 1992 között az Európa Tanács ifjúsági központ és alapítvány tanácsadó testületének tagja. 1995-től 2002-ig a Nonprofit Információs és Oktató Központ (NIOKÖ Alapítvány kuratóriumának elnöke. 1998-ban, a jobboldal választási győzelme után megalakult Orbán-kormányban a Miniszterelnöki Hivatal vezetője lett, miniszteri rangban („kancelláriaminiszter”). 2000 és 2002 között ilyen minőségében a miniszterelnök helyettese volt.

stump apósa, horváth istván, komm. belügyminiszer