egy kedves olvasónk mutatott rá Pozsonyi írására, íme:

Keskeny Károly élete és kora címen készül Pozsonyi Ádám új regénye, melyben az utolsó hazai ködlovag (és hivatásos reakciós) életét követhetjük nyomon.


Részlet a műből:

Az utóvédharcok méltósága

Keskeny teát fogyasztott – ezen csodálkoztam -, ami ott gőzölgött az asztal sarkában, egy kis porcelán alátéten. Mellette egy kopott gerincű kötet, benne könyvjelző. Lovik Károly: A kertelő agár. Rendeltem magamnak egy sört.

- Min dolgozik mester?

A megszólítás automatikusan csúszott ki a számon, és attól fogva ez már így is maradt.

Keskeny fürkészőn vizsgálgatott, mint aki mérlegel.

- Csak ezek miatt gondolom – mutattam a papírosok felé -, feltéve, ha nem titok.

Ismét szemrevételeztem a terepet, és felfedeztem még valamit. A Lovik-kötet mellett apró kis zsebszámológép hevert.

A pincérnő jött oda hozzánk, s letette elém a sört. Barátságosan ránk mosolygott, mire Keskeny rosszkedvűen elfordította a fejét, és türelmetlenül dobolt az ujjaival, amíg ismét hallótávolságon kívülre nem került. Én ellenben utána fordultam, s figyeltem járását, ahogy hullámzó mozgással ringatja idomait. Csinos. Határozottan csinos.

Mire visszafordultam, Keskeny már ismét elmerült a papírjaiban. Sercegett a tolla, és nyomkodta a számológépet. Kezdtem kínosan érezni magam.

- Százhuszonnégyezer nyolcszáz – mondta nem sokkal később, majd írt még valamit az egyik papírlapra.

Köhécseltem egyet.

- Ne zavarj - nézett rám, s először váltott tegezésre. - Számolok. De mindjárt végzek, Ott egy kortárs irodalmi lap – bökött ujjával az egyik félreeső asztal felé. – addig olvasgasd azt.

Hamar eluntam a száraz betűhalmazt, s jobb híján barátom – bíztam benne, hogy immáron nevezhetem így – arcát figyeltem.

Noteszában lapozgatott, kipipált dolgokat, majd a térdén szétterülő papírlapra jegyzetelt, ahol precízen egymás alá írt számoszlopok sorakoztak. Kisvártatva letette a tollat.

- Majdnem félmillió forint! – jelentette ki, s arcáról sugárzott az elégedettség.

Az a szó, hogy kíváncsiság, úgy érzem, nem fedte pontosan, nem fejezte ki kellőképp a lelkiállapotomat.

Keskeny nem várta meg, hogy faggatózni kezdjek, s magától kezdett magyarázatba.

- A felvilágosodás teljes mértékben tönkretette a nőket. – dőlt hátra, s míg beszélt, lassú, komótos mozdulatokkal kavargatta a teát.

– A nő egykor értékes volt. Létezése elengedhetetlen a férfiember számára, sőt, elengedhetetlen volt magának az univerzumnak a kiteljesedéséhez is. A nő ugyanis képes valamire, tud valamit, amit a férfi nem: utódot szülni. Ezzel a képességével illeszkedik a Teremtés rendjébe. A férfi tudniillik szellemi síkon teremt, a nő pediglen biológiain. Ezzel válik mindkét nem hasonlatossá Urához, Teremtőjéhez. „Teremtsünk embert a mi képünkhöz és hasonlatosságunkhoz” - ahogy az Írás mondja. Na, most az eredeti elgondolás szerint – remélem az Úristen, megbocsátja, hogy szándékait firtatom, elemzés tárgyává teszem, s a nevében teszek kinyilatkoztatást -, a nő igazodási pontja a férfi, a férfié pedig maga a világmindenség. De mióta a nőt úgymond „felszabadították”, a nő már nem a férfit tekinti igazodási pontnak, hanem ő is a világmindenséget lesi. És ő is orvos akar lenni, mérnök, feltaláló, drámákat meg zenét akar szerezni, valamint államfői babérokra tör. Pontosabban fogalmazva: megpróbálja. De mivel az Isteni Rend szerint nem ez a rendeltetése, hát nem is megy neki.

- Figyeld csak meg – dőlt előre Keskeny, s ragadta meg hirtelen a galléromat -, egyetlen jelentős női író, költő, zeneszerző vagy filozófus sincs. És nem csak az antik világban, vagy a sötét középkorban. Az elmúlt pár száz év alatt sem született egyetlen darab sem! Egyetlen egy sem! Pedig az elmúlt párszáz évben mindent elkövettek, hogy kitermeljék ezt a fából vaskarikát. Mindent beleadtak, hogy fel tudják mutatni. És nem megy, nem, ha beledöglenek se. A női nemnek a szellemtörténetben egész egyszerűen nincs semmi szerepe. Persze, magyarázgatják – engedte el végre a kabátom, s nyúlt a teáscsészéért -, hivatkoznak minden ostobaságra, legfőképp, az unásig ismételt híres elnyomásra, pedig két pont közt a legrövidebb út az egyenes. Egy jelenség vizsgálatánál mindig a legegyszerűbb magyarázat a legkézenfekvőbb, az áll legközelebb az igazsághoz, jelesül az, hogy a nő ezekre a dolgokra egész egyszerűen nem képes, mégpedig azért, mert nem az a szerepe, nem az a feladata, nem úgy lett megteremtve. Ellenben figyeld csak meg, mióta a nő férfi akar lenni – mert ezt a folyamatot másképp nem nevezhetjük – a saját feladatát elhanyagolja. Azt, amiben lekörözi a férfit, azt, amiben világelső, amit egyedül csak ő tud, amire csakis és kizárólag ő van feljogosítva: az utódnemzést, és az arról való gondoskodást. Minél „felvilágosultabb” egy társadalom, annál kevesebb utód születik. Összefoglalva tehát: a mai nők görcsösen erőlködnek valaminek az elérésével, amire alkalmatlanok, és félredobják azt, amihez csakis ők értenek. Értékes-e ez az élőlény? Tehetjük fel immáron a kérdést. Szüksége van-e rá a férfinak? Szüksége van-e rá a világmindenségnek? Élhet-e szimbiózisban a férfi egy ilyen elférfiasodott nővel? Aligha, pontosabban csakis azon az áron, ha „cserébe” a férfi elnőiesedik. És ennek már látjuk jeleit. Két egyforma töltésű részecske köztudottan taszítja egymást. Csakis az ellenkező töltésűek kapcsolódhatnak egybe.


Keskeny itt kis szünetet tartott, mert köhögés jött rá. Kihűlt teájáért nyúlt, szájához emelte és lassan kortyolgatta.

Lopva a pincérnő felé néztem. Vajon elhallatszik füléhez ez az eszmefuttatás? S ha igen, mit szólhat hozzá? Személye, neme, méltósága elleni támadásnak érezheti-e, vagy homályos válaszokat lelhet meg bennük, egyes lelkében kavargó, soha fel nem tett, soha meg nem fogalmazott kínzó kételyekre?

- De az univerzumban rend van – folytatta Keskeny, s az üres teáscsészét félretolta. - Ha a mérleg egyik serpenyőjéből elveszel valamit, el kell venned a másikból is. Vagy ha ide felhalmozol, amoda is pakolni kell. Különben billen a mérleg. Mert mi másnak magyarázhatjuk a régi korok bigott udvariassági formuláit, merevnek titulált, lenézett illemszabályait, ha nem az egyensúly fenntartásának? Vajh, miért alakultak ki egyáltalán? A rend és az egyensúly miatt. A férfinél az erő, a jog, a törvény, de cserébe a nőnek előnyöket ad. Segíti, eltartja, támogatja, előreengedi, feladja rá a kabátot, és persze nem üti meg. De a mai nő a férfi jogait elbirtokolja, ám az előnyökről nem mond le. A nő tudniillik ma a régiből meg az újból is az előnyt akarja. Hogy egy mondatba sűrítsem a lényeget: Én, mint férfi, úr már nem vagyok, de a cehhet azt fizessem. Ez ellen harcolok én – ütött most a mellére Keskeny. Ez erkölcsi kötelességem, mely az igazság, és az Isten teremtette rend iránti alázatomból fakad. S a harcnak, a nemes küzdelemnek zárszámadását ott láthatod – mutatott a faljegyzések felé.

Felírom egy kis noteszban, hogy különféle nők hol, mikor akartak kihasználni, s ezen alkalmakkor, mekkora mértékű kiadást spóroltam meg. Másképpen szólva, feljegyzem, hogy mi azaz összeg, amit nem költöttem nőkre.

Ez már kissé sok volt.

- Igazán nem kéne ennyire irigynek lenned – jegyeztem meg halkan.

- Hát nem érted? – horkant fel barátom, s a hangja megemelkedett. – Ez a legkisebb, amivel tartozom! Ez a minimum! S ezt a te érdekedben is teszem – nézett rám szúrós tekintettel. - Helyetted is. Ha már te ilyen pipogya vagy – tette még hozzá.

- Akkor vétenék a szent ideák ellen, ha a minap felsegítettem volna a kabátját egy bizonyos Lilla nevű hölgyismerősömre, és Emőkének átadtam volna a helyemet a buszon. Bár néha én is elgyengülök – jegyezte meg – Adrienn nevezetű, közeli ismerősömnek múlt hó közepe táján nem adtam meg azt a nyaklevest, ami már régen kijárt volna. Megvallom, az eset után hetekig kínzott a lelkiismeret. Szinte azt is mondhatnám, morális válságba kerültem. Forgolódtam ágyamban, s alig vacsoráltam. Az írás sem menet jól.

- Mindegy – legyintett Keskeny –, többet ilyen nem fordul elő, ezt ígérem neked.

- Egy ízben Arankát otthagytam a számlával. Láttam már egy ideje, mire megy ki a játék, mi is az aktuális játszma. Aranka igényt tart hiúságának kielégítésére, bezsebeli azt a kéjes érzést, hogy ő márpedig kell, de adni azt nem szándékozik semmit. S ezt a színjátékot persze én finanszírozzam. „Pardon, ki kell mennem”, mondtam neki, majd kiosontam a hátsó bejáraton, s otthagytam a fizetetlen számlával. Nem adott és nem kapott semmit. Tiszta játék. Mondhatni becsületes.

- A legnagyobb veszteségek nem anyagi szinten mérhetők – próbálkoztam ismét.

- Maga itt ne harsonázza a friss híreket, fiatalember! – tolt egy mozdulattal a korlát túloldalára Keskeny. - Azt drága barátom, én nagyon is jól tudom. - De odáig én már el sem jutok. Azt a frontot én már nem nyitom meg. Azaz idő elmúlt! – intett fölényesen. - Bár néha azért elgondolkodok, vajon felfogják-e ezek, hogy az embert lelkileg belerángatni valamibe, majd benne hagyni, ugyan annyit tesz, mintha egy férfi a móka után, veszi a kalapját, s cím nélkül távozik. Ő meg bajlódjon egyedül a szerelmi gyümölccsel.

- Gyere – ragadott karon. – Induljunk.

Felkászálódtunk a székből. Keskeny összeszedte a papírjait, s gondosan ellenőrizte, nem felejtett-e valamit ott.

- S van ennek értelme? – néztem mélyen a szeme közé, míg a pultra tettem a pénzt.

Keskeny Károly már csak az utcán válaszolt. Néhány sarokkal odébb. Kint eközben beesteledett, a felhőkön átderengett a hold, úgy rémlett, elhaladtunk holmi kerítések és ugató kutyák mellett, s most valami ósdi villanyoszlop tövében álltunk.

Éreztem, hogy feltámadt a szél, s a félhomályban alig láttam barátom arcát. Csak a szeme világított, szinte izzott a sötétben. Ahogy a hangja is.

- Miért, annak mi értelme volt, hogy Zrínyi kirohant a biztos halálba? Erre válaszolj nekem! Vagy mást mondok. Ott az öreg Prónay esete. Mit tudsz te a vén katona végnapjairól? Na, te is szép kis reakciós vagy. Bon Scott, meg Sid Vicious halálát, azt bezzeg tudod! Nem, ne is próbálj köntörfalazni – fojtotta belém a szót Keskeny. – Tudom, hogy hallottál ezekről az idiótákról, és persze jól meg is jegyezted. Ezekre bezzeg odafigyelsz. Meg a kretén Jim Morrison. Ezeknek a lelki sérült magamutogatóknak bezzeg fejben tartja a világ a kimúlásukat. Nem tűnt még fel mellesleg, hogy a modern ember végső percei mind szégyenletesek? Megvetésre méltók és szánalmasak? Mert eltávozni a világból méltósággal kell. Bokát összecsapva. Sarkantyút pengetve. Hogy aki itt maradt, megsüvegelje a produkciót. De erre a mai ember már nem képes. Csak a régi, becsületes reakciósok.

Hányásból feltápászkodva kopogtatni a túlvilág kapuján. Okádékszagú, pecsétes ingben, szaros alsógatyában tántorogni Szent Péter előtt, nos, ez megy. Ez megy nektek! Erre tanít a zacskós leves, a villamosság meg az emberi jogok nyilatkozata. Bezzeg a Prónay meg a Babocsai Pál!

- Jövő héten beszámolsz nekem a Babocsai viselt dolgairól – ragadta meg ismét a felöltőmet Keskeny -, különben nem állok többet szóba veled. De alaposan, mert kikérdezlek!

- Na szóval, Prónay – indultunk meg a félhomályban, s a sáros kis utcákon ballagtunk, látszólag értelmetlenül. Keskeny halkabbra vette a tónust, hangja egyenletesen, szinte álmosítóan duruzsolt. Olyan volt, mintha egy mesét adna elő.

-A Lajta-bánság létrehozásában, meg az osztrák határ melletti hősi akciókban betöltött szerepét bizonyára tudod. Ezt azért feltételezem. Mert ez a minimum. Mármint erkölcsi értelemben. Mert aki ezzel nincs tisztában, ellenben egy évnél fiatalabb mobiltelefonja van, az rongy ember. És amikor ’45-ben az oroszok elérték Pestet, ez az öregember, ez az idős katonatiszt, lábára húzta a bakancsot, fejébe nyomta kopott sisakját, és beállt harcolni. Hetvenegy évesen. Nem berendelték, magától ment. Ennek mi értelme volt? Szerinted mennyi esélyt látott a győzelemre? Vagy akár a túlélésre? Mi volt ebben az ésszerűség? A nagybetűs logika? Pontosan annyi, amennyi az én utóvédharcomban. Mert az utóvédharcokat is tartással kell megvívni, és aztán elesni a fronton. Majdnem félmillió forint! Ez egy ostrom esetében már egy fél bástya, de legalábbis három sarokház visszavétele.

Nem állhattam meg, hogy ismét közbe ne szóljak.

- Teljesen reménytelen az ügy? Elképzelhetetlen, hogy valaki korunkban mégis találkozik egy értékes, arra méltó nőszeméllyel?

Keskeny hosszasan nézett maga elé. Majd elfordult, belebámult az éjszakába, és sokáig nem válaszolt.

- Nos, ha látsz ilyet, vagy találkozol vele – szólalt meg végül -, mindenképp szólj, vagy értesíts. Mégpedig jó előre.

- Miért? – csúszott ki a számon.

- Hogy ki tudjam vasalni az ingem. Meg kipucoljam a cipőm.

- És szerezzek valahonnan egy csokor virágot. – tette még hozzá, majd biccentett, s eltűnt az éjszakában.