A csernovai tragédia (szlovákul Černovská tragédia) néven elhíresült csendőrsortűz 1907. október 27-én dördült el a Liptó vármegyei, Rózsahegy közelében található Csernovában, 15 halálos áldozatot szedve és többeket megsebesítve az Andrej Hlinka mellett tüntető helyi szlovákok közül. A hét, lőfegyvert használó csendőr közül öten szintén szlovák származásúak voltak.

A Szlovák Nemzeti Párt (SNS) nemrégiben egy nyilatkozat-javaslatot nyújtott be a parlamentbe az 1907-es csernovai sortűz 100. évfordulója alkalmából. Az SNS javaslatában olyan kitételek szerepelnek, melyek erősítik azt a tévhitet, miszerint „magyar csendőrök” lőttek „ártatlan szlovákokra“. A Magyar Koalíció Pártja kulturális tanácsa egy elemzést készített a 100 évvel ezelőtti eseményről, melyben sokszor hivatkoznak Roman Holec szlovák történészre, aki a csernovai sortűzről megjelent egyetlen monográfia szerzője. Íme az MKP elemzése:

„A régi és ismert ad fontes követelmény elsősorban a különböző pszeudopublicistákat, sőt szó szerint sarlatánokat riasztja el, akik saját elképzeléseik szerint alakítják a történelmet, elhallgatnak vagy egyáltalán nem ismernek bizonyos összefüggéseket, programszerűen teremtenek új mítoszokat és így deformálják a széles körű olvasó nyilvánosság egyébként is torz történelmi ismereteit.”
Roman Holec [1]

Csernova 1907

Az 1200 lakosú falu közigazgatásilag Rózsahegy település részét, valójában egyik „külső“ utcáját alkotta. Szinte kizárólag katolikus és szlovák anyanyelvű lakói a rózsahegyi plébániához tartoztak.

1905 nyarán a csernovai születésű Andrej Hlinkát választották meg rózsahegyi plébánosnak. [2]

Csernován csak egy kápolna állt, ezért 1905 decemberében Hlinka kezdeményezésére új templom építésébe kezdtek, melynek költségeit gyűjtésből és kölcsönből a helyi hívek fedezték. 1907 őszére a templom építési munkálatai már a terveknek megfelelően végéhez közeledtek.

A püspök és a plébános

A templom épületét ahhoz, hogy rendeltetésének megfelelően használni lehessen, előbb fel kell szentelni. Normális esetben a szentelés szertartásának – püspöke társaságában vagy annak felhatalmazásával – az építést kezdeményező és illetékességgel bíró plébános aktív szereplője lett volna.[3]

De a rózsahegyi plébános esetében időközben akadályok merültek fel. Ugyanis Hlinkát püspöke még 1906-ban felfüggesztette (szuszpendálta) az országgyűlési választások során tanúsított engedetlen magatartása miatt. A felfüggesztés konkrét oka az volt, hogy Hlinka a választási kampánygyűléseken nem a Katolikus Néppárt jelöltjét[4], hanem annak egyházellenes nézeteiről is ismert ellenfelét[5] támogatta intenzív korteskedéssel, és ezt a püspök felszólítására sem hagyta abba. A püspök Hlinkának a kampány során két telegrammot is küldött, ezekben megtiltotta neki a durva választási kampányban való részvételt, amely a püspök szerint nem egyeztethető össze papi állásával. Hlinka szintén telegramban válaszolt „abban az értelemben, hogy a hit ügyében mindig püspökére hallgat, de az állampolgári ügyekben a törvény által minden állampolgár számára meghatározott jog szerint kíván eljárni. A püspök lázadásként értelmezte ezt az álláspontot és nyomban megfosztotta Hlinkát a helyi katolikus iskolák felett gyakorolt felügyeleti jogától, valamint a helyi nővérek gyóntatásának jogától. .. Május 4-én felfüggesztette Hlinkát „ab officio, vagyis elvette tőle a plébániahivatalt” a püspökkel szemben tanúsított tiszteletlenség és a püspökség vezetésébe való beleszólás miatt.” A plébánia adminisztrátorává a szepességi német nemzetiségű lőcsei káplánt, Jozef Fischert nevezte ki”. Miután a rózsahegyi polgárok egy csoportja a püspöknél Hlinkát szimóniával (szentségárulással) vádolta meg, azt állítva róla, hogy rózsahegyi plébánosi állását pénzen vásárolta meg, „a tanúk június 16-i kihallgatása után a püspök tovább szigorította a büntetést és június 18-val felfüggesztette Hlinkát „ab officio et ordine”, azaz megfosztotta hivatalától és minden papi jogától és kötelességétől. Ennek következménye az volt, hogy Hlinka nem mutathatott be misét, nem gyóntathatott, nem temethetett, és papként tulajdonképpen már be sem léphetett a templomba.“ A felfüggesztés ellen Hlinka a szentszéknél fellebezett.

Nem mellékes körülmény, hogy 1906 decemberében Hlinkát az állami bíróság is első fokon két évnyi államfogházban letöltendő szabadságvesztésre ítélte a választási kampány során elmondott beszédei miatt, amelyeket izgatásként[6] értékeltek. Ami azt jelentette, hogy amennyiben az ítélet jogerőre emelkedik, tehát azt a fellebviteli bíróság is jóváhagyja, Hlinka két évet a szegedi államfogházban[7] fog tölteni.

A templomszentelés ügye

Ezek után természetesen felmerül a kérdés: Miért akarta a püspök felszentelni a templomot éppen akkor, amikor azt Hlinka nem tehette meg?

Alátámasztható-e az a feltételezés, hogy a püspök a templom építését kezdeményező papot szándékosan akarta kihagyni a szentelésből? A tények magukért beszélnek. Ugyanis miközben Hlinka tudta, hogy a felfüggesztés miatt aktív szereplőként nem vehet részt a szentelésen és még az állami bíróság bármikor esedékes jogerős döntésére is várt, 1907. szeptember 5-én hívei kérésére megszövegezett egy levelet a püspöknek, melyben a csernovaiak aláírásukkal a templom felszentelését kérték.

Tehát a templom felszentelését nem a püspök, hanem a csernovaiak kezdeményezték, mégpedig Hlinka tudomásával. Érdekes lenne tudni, hogy Hlinka tájékoztatta-e híveit arról, hogy ő a templomot nem szentelheti fel. S ha tájékoztatta őket, akkor miért kérvényezték mégis a szentelést? Talán arra gondoltak, hogy ennek kedvéért a püspök rögvest visszavonja az engedetlen Hlinka kétszeres felfüggesztését? Hlinka ne tudta volna, hogy ennek nincs valós esélye? Hisz ő maga is – valószínűleg nem is alaptalanul – hiúnak tartotta a püspököt. A konfliktus kialakulásáért való felelősség megállapítása vonatkozásában érdekes lenne megtudni, hogy próbálta-e híveit lebeszélni a szentelés kezdeményezéséről vagy sem? Vagy éppen ellenkezőleg, jó eszköznek látta a szentelést, hogy általa a püspökre nyomást gyakoroljon és látványosan maga mögé sorakoztassa híveit? Mindenesetre Hlinkának, amennyiben tisztában volt azzal, hogy a szentelést a csernovaiak csak vele tudják elképzelni, már ezt az első levelet sem lett volna szabad megírnia!

Persze még mielőtt a konfliktus kialakulásáért való felelősség kérdését boncoljuk, meg kell jegyeznünk, hogy most nem a sortűzben meghalt 15 ember életéért való felelősségről van szó. Ugyanis csak mérhetetlen elfogultsággal állíthatunk olyasmit, hogy ennek az ellentétnek résztvevői előre számítottak vagy számíthattak volna ilyen emberéleteket is követelő borzalmas fejlemény bekövetkezésével.

Úgy tűnik, hogy a felfüggesztett plébános az első pillanatól kezdve nem játszott nyílt lapokkal. Ugyanis ebben az első kérelemben még arról nem szóltak, hogy kizárólag Hlinkát akarják felszentelőnek. Ha már az első kérelemben is Hlinkát kérik szentelőnek, a püspök főpásztori tekintélyének csorbulása nélkül az egész szentelést is elutasíthatta, elhalaszthatta volna. De így a püspök természetesen a szenteléshez beleegyezését adta, feltételül kötve, hogy a templom fenntartását is biztosítsák egy alap létrehozásával.

Szeptember 20-án egy újabb kérvényt küldtek a püspöknek, amelyet szintén Hlinka szövegezett meg. Ebben a második levélben már a felfüggesztett Hlinka aktív részvételét is kérik a püspöktől. Október 3-án a csernovaiak képviselői aláírásra megkapták a templomalapítás hivatalos okiratát, amelyben azt olvashatták, hogy lemondanak a templom patronátusi jogáról a püspök javára. Hlinka tanácsára a patronátust a maguk részére fenntartották. Másnap a rózsahegyi járási esperes Martin Pazúrik, a rózsahegyi adminisztrátor Jozef Fischer és a rózsahegyi polgármester Kroner Csernovába mentek és ismertették a püspök válaszát, amely úgy hangzott, hogy a püspök egyetért a szenteléssel és a falu a patronátusi jogot is megtarthatja.

De ez Hlinka híveinek kevés volt, a falu szószólója Andrej Hlinka felfüggesztésének megszüntetését kérte, hogy az újból rózsahegyi plébánosként működhessen és aktívan vehessen részt a templomszentelésen. Pazúrik megértőnek mutatta magát a csernovaiak kérését illetően és ígéretett tett arra, hogy írásos alakban megfogalmazott kérésüket továbbítja a püspökségre. A püspök felelőssége szempontjából mégsem mellékes, hogy Pazúrik, mint Hlinka közvetlen felettese, a csernovaiak kérelméhez írt kísérőlevelében nem javasolta, hogy eleget tegyenek a Hlinkára vonatkozó kérésnek. A csernovaiaknak ezt a levelét, immár sorrendben a harmadikat újból Hlinka fogalmazta meg. Ez a levél már azt az egyértelmű kérést tartalmazta, hogy a szentelést csak Hlinka tarthassa meg.

A püspök elutasító válasza a kánonjogban bizonyára járatos Hlinka számára nem okozhatott meglepetést. Az engedetlenség miatti kettős felfüggesztés visszavonását egy templomszentelés okán a püspöktől elvárni jóhiszeműen nem lehetett. Különösen, hogy azt Hlinka közvetlen felettese sem támogatta. A püspök a szentelést október 13-ra tűzte ki és az ünnepélyes szertartás elvégzésével Anton Kurimsky kanonokot, a korábbi rózsahegyi plébánost bízta meg.

Ekkor már Hlinka Morvaországba készült Alois Kolísek katolikus pap meghívására egy előadásturnéra, amelyen a „szlovákiai“ kulturális viszonyokat kívánta bemutatni a cseh közvéleménynek.

Hlinka elutazása előtt a csernovaiak még egy levelet küldtek Párvy Sándor püspöknek, amelyben újra arra kérték, hogy Hlinka szentelje fel az új templomukat. A püspök ekkor egy héttel elhalasztotta a szentelést 20.-ára téve annak időpontját, de a feladatot újra Kurimskyra delegálta.

Hlinka közben már elutazott Morvaországba, és 17-én Uherské Hradište-ben megtartotta első előadását. Elutazásakor a csernovaiaknak kijelentette: “Ha akarjátok, szenteltessétek fel a templomot, ha nem, hát nem!“

Itt érdemes egy pillanatra megállnunk, ebből a kijelentésből több dologra is következtethetünk: amennyiben a falunak csak egy része ragaszkodott ahhoz, hogy csakis Hlinka szentelje fel a templomot, akkor ez amolyan rezignációként is felfogható, amelyben kifejezi a szentelésről való lemondását. De amennyiben az egész falut maga mögött tudhatta, inkább amolyan ellenállásra való felszólításként hathatott, hisz azt sugallta a kánonjogban tájékozatlan falusiaknak, hogy lehetőségük van a püspöki döntést felülbírálni.

Roman Holec idézi Hlinka kortársát és kollégáját: Štefan Mišík plébánost (Spišský Hnilec községből) „A püspöknek a felszentelés idejét illető rendelkezésével való ellenszegülésre sem a papnak (mivel a püspök saját püspöksége területén parochus parochorum), sem a hívő közösségnek nincs kánoni joga. Hlinka okosan tette volna, ha elutazása előtt felvilágosította volna derék csernovai földieit, hogy ne ellenezzék a templom felszentelését, ha azt a püspök az ő távollétében elrendelné. Meggyőződésem, hogy ha a nép hallgatott volna kedvencére, elkerülhette volna a szerencsétlenséget. A durva zsarnok szolgabíró nem adott volna parancsot a vétlen tömeg közé való lövésre abban a hitben, hogy visszavág….. A nép felvilágosításának hiánya olyan nagy hiba volt, amelyet nehezen lehet megmagyarázni és megbocsátani.” ( in R. Holec: Csernovái tragédia..., 124. oldal)

Tehát ahelyett, hogy rokonait és földieit lecsendesítette volna és elmagyarázta volna nekik, hogy a templomot a kánonjog szerint ő most nem szentelheti fel és meggyőzte volna őket , hogy mivel ő most két évre fogházba vonul, fogadjanak el más felszentelőt, Hlinka inkább az ellentét kiélezéséhez járult hozzá. Utólag megállapíthatjuk, templomszentelés jámbor ügyéhez méltatlan volt ilyen személyeskedő konfliktus.

Mikor Pazúrik esperes értesült a szentelés kitűzött időpontjáról a püspökhöz sietett, hogy további halasztást kérjen, azzal érvelve, hogy a szentelés időpontjáról tájékoztatni akarja a Morvaoszágban tartózkodó Hlinkát, mint a templom építésének kezdeményezőjét, és a környék templomaiban is ki kell még hirdetni a szentelést. A püspököt meggyőzték az esperes érvei és a szentelést október 27-ére halasztotta. Pazúrik értesítésére Olomoucból 1907. október 24-ei dátummal jött válasz Hlinkától: „A templomszentelésen semmilyen körülmények között nem veszek részt, visszavonhatatlan álláspontomat ismered, és felfüggesztett minősítésben nem akarok, soha nem fogok részt venni. Nem haragból és bosszúból mondom ezt. Tőlem szenteljék fel a templomot. Amit az Isten tiszteletére és dicsőségére tehettem, azt megtettem, többet nem tehetek. Ha teheted, beszéld le Kurimskyt, és magad szenteld fel a templomot. Azért sem akarok ott lenni, hogy a különféle lehetséges eseményekért ne legyek felelős….“

Kulcsfontosságú Hlinkának ez a levele, melyből Pazúrik méltán gondolhatta, hogy Hlinka szinte felhatalmazza őt a szentelés elvégzésére. Bár Hlinkának erre joga nem volt, de mégis a jelek szerint bizonyos fokig tekintettel voltak a véleményére. Hisz a püspök előtt is azzal érvelt Pazúrik, hogy Hlinkát értesítenie kell a szentelés időpontjáról, valamint azon a tragikus reggelen is majd, Hlinka tanácsának megfelelően Kurimsky helyett Pazúrik jelent meg Csernován.

De Andrej Hlinkáról is sok mindent elárul ez a levél. Ő ugyanis, ha nem is aktív szereplőként, de természetesen részt vehetett volna a szentelésen, sőt ezt még felettesei is helyesnek tartották volna. Hisz ezért értesítették. Érezhető a válaszszövegből,– bár ezt éppen ezért explicite tagadja is–, de sértőnek tartotta volna, hogy nem főszereplőként vegyen részt a szentelésen. Az már pedig szinte leleplező, ahogyan a felelősséget hárítja el magától. Saját szavaiból derül ki, hogy számított valamilyen incidensre. Gondoljuk csak meg: egy felelős lelkiatya, ha arra számít hogy báránykáit baj érheti, nem minden erejével azon lenne, hogy ilyen esetben ott legyen a helyszínen és az övéit csitítsa, védje? Tudta, hogy őérte, őt követelve hívei lázongani és méltatlankodni fognak, amiért bajba is kerülhetnek, ő mégis távol maradt, nehogy felelnie kelljen mindazért, amit érte tesznek..? És főleg miért nem értesítette a faluban maradt rokonait és híveit a Pazúriknak küldött levélhez hasonló határozottsággal? Hallgatása a falu irányában annál feltűnőbb, hogy számított „ különféle lehetséges eseményekre”. Feltehetően Hlinka békítő igyekezete nem maradt volna hatástalan, de mentségére szóljon, hogy ő sem tudhatta hová fajulnak el a dolgok, mégha lekiismeretébe egy kis figyelemfelkeltő incidens láthatóan belefért.

A falu ellenállása

„A csernovaiak azonban semmit sem tudtak a levélről és a templomszenteléssel kapcsolatban továbbra is különféle tevékenységeket folytattak Hlinka javára.“ Felkeresték Pazúrik esperest és Fischer adminisztrátort, tudatva velük, hogy csak Hlinka jelenlétében akarják a templomszentelést. „Amikor nem ment szép szóval, megpróbálták másként. A püspök, Kurimsky kanonok, Pazúrik esperes és Fischer adminisztrátor címére fenyegető és félelemkeltő anonim levelek érkeztek.“

Egy Pazúriknak küldött névtelen levélben például ezt írták „te tövissel ütöttél minket, mi baltákkal és botokkal és kövekkel fogadunk majd. A legkisebb gyerek is kővel dob majd meg, mert zsidó természeted van, a zsidókkal tartasz és nem a katolikusokkal…“ Ezeket a fenyegető névtelen leveleket a címzettek bizonyára nem vették készpénznek, hisz akkor nem mentek volna Csernovára, de azon a reggelen, amikor a tömeg körülfogta kocsijukat, biztosan eszükbe jutottak.

De kövessük az eseményeket szépen sorjában. Hlinka már elutazott Morvaországba, a püspök már kitűzte a szentelés végleges időpontját, a falu népe, vagy legalábbis annak jelentős része pedig láthatóan nem nyugodott bele abba, hogy azt nem Hlinka fogja elvégezni. Hlinka híveinek haragja a falut a rózsahegyi városi tanácsban képviselő Štefan Bačkor és Vendelín Tholt tanító ellen fordul. (Ők nem ragaszkodtak a Hlinka általi szenteléshez.) “ Ők voltak leginkább kéznél és a falu megvetését mindenhol érezték. Bačkor házát egy ismeretlen tettes trágyalével öntötte le, és mindkettőjüket nyilvánosan fenyegették.“

És ekkor kezd a templomszentelés körüli, addig szinte tisztán egyházon belüli konfliktus olyan dimenziót kapni, amely azt hamarosan a közrendért felelős karhatalom figyelmébe vonja. A faluban ugyanis terveket kezdenek szőni a szentelés megakadályozására. „Az egyik ilyen terv megvalósítására péntekről szombatra virradó éjjel került sor – azaz nem egész két nappal a bejelentett ünnepélyes templomszentelés előtt. Öt csernovai lakos elvitt a templomból minden berendezést és díszítést, mint pl. zászlót, gyertyatartót a gyertyákkal együtt, terítőket stb. A templomot bezárták, és a kulcsot jól elrejtették. Így akarták megakadályozni a templom rendes üzemelését és annak felszentelését. Ezzel azonban éppen azt érték el, hogy a következő napon (szombaton) csendőrök jelentek meg Csernován.” Mivel Fischer adminisztrátor, „nem késlekedett panaszt tenni a szolgabírói hivatalban, és Andaházy Pál főszolgabíró megállapította, hogy „a közrend és közbiztonság” olyannyira veszélyben van, ..hogy csendőröket küldött Csernovába azzal a paranccsal, hogy tegyenek rendet“. A kiküldött csendőrök összeszedték a széthordott és elrejtett templomi berendezést és a templom köré éjszakára őrséget állítottak. „Pazúrik esperes még aznap elutasította Bačkor csernovai szenátor figyelmeztetését, hogy inkább ne jöjjenek a községbe…. Vasárnap korán reggel folytatódott a győzködés, amikor Andaházy Pál főszolgabíró[8] kétszer próbálta meggyőzni a papokat, hogy maradjanak otthon. Bár senki sem gondolhatta, mi minden történik majd, a félelmek megalapozott voltak.“ Vagyis az államhatalmat képviselő főszolgabíró a lehetséges konfliktus megelőzése és elkerülése érdekében emelt szót, természetesen az egyházi személyeket nem utasíthatta és nem is akadályozhatta meg törvényes feladataik és jogaik gyakorlásában. A templomszenteléshez ugyanis vitathatatlanul joga volt Pazúrik esperesnek. Amennyiben ő ehhez ragaszkodott, a főszolgabíró csak a közrend fenntartásának biztosítása irányában intézkedhetett.

Roman Holec könyvében így írja le a tragikus nap eseményeit: „Csernova fölött pirkadt. 1907. október 27-e volt, vasárnap reggel. ...Reggel öt órakor további hat csendőr érkezett a faluba Ján Ladický járási őrmesterrel az élen….

Amikor eloszlott a reggeli köd, kibújt a nap…A főutcán közben egyre növekedett az emberek száma, beszélgetéseik és gesztikulálásuk egyre izgatottabb formát öltött. A falu bejáratánál, az iskola előtt összegyűlt embertömeg cselekedeteit már nem az ésszerű gondolkodás, hanem inkább a tömegpszichózis irányította, amelyet egyre élesebb érvek és kiáltások buzdítottak, és az összetartozás és kollektív erő érzése erősített…

Körülbelül száz ember a községen kívül, a schwartsovski fűrésznél gyülekezett azzal a céllal, hogy megállítsák az érkező papokat és lebeszéljék őket a templomszentelésről. ... A Csernovába érkező ifj. Jozef Chládek orgonista került elsőként szembe ezzel a tömeggel, amely azonban nemigen viselkedett békeszerető módon. A fenyegető tömeg ellenére folytatta útját a falu irányába. Majd ott megmutatják neki, kiabálta Mária Cibulková – és a többiek sem maradtak háttérben.

A templomszentelésre kocsin érkezett Grosz Antónia is két lányával. A tömeg őt sem akarta beengedni a faluba…..Ekkor már a bajonettes csendőrök léptek közbe és elkezdődtek az első szóváltások, amelyek eredménye a fegyverek megtöltésére kiadott parancs volt. „Nem félek, lőjetek!” kiáltotta Anna Fullová az egyik csendőrnek. „Ne féljetek, nem lőhetnek”, kiáltották mások. Gyalog és a csendőrök védelme alatt Groszék végül eljutottak Csernovába, a templomszentelést viszont hiába várták.

Ezen konfliktusok után Ján Ladický csendőrparancsnok, járási őrmester felszólította a fűrésztelepnél levő csoportot, hogy térjen vissza Csernovába. Lehet, hogy ez is egyike volt azoknak az okoknak, amelyek miatt az események folyása tragikusan ért véget. Egy kisebb számú embercsoport találkozása az érkezőkkel, méghozzá egy nyitott úton, valószínűleg kevésbé lett volna konfrontatív és egyáltalán nem kellett volna közvetlen fizikai kontaktusba torkollnia. Eközben a csoport egy lényegesen nagyobb tömegbe vegyült, amely a faluba vezető sokkal szűkebb úton állt és hermetikusan lezárta a bevezető utat….A tömeg előtt felsorakoztak a csendőrök és megakadályozták, hogy az emberek kijöjjenek a faluból. Az indulatok a tetőfokra hágtak…

Stollová mézeskalácsos, aki a jó üzlet reményében érkezett Csernovába, egyáltalán nem jutott be a faluba…az embertömeg megragadta a szekér rúdját, az majdnem az árokba borult és a lóval együtt tolták visszafelé…Bár két csendőr megmentette a szegény árust és vagyonát, a fenyegetésekkel telített légkör végleg elkedvetlenítette a mézeskalácsost, aki inkább visszatért Rózsahegyre.“

A szűk utcában ekkora már körülbelül 300-400 ember zsúfolódott össze. „A csendőrök ezalatt 9-tagú[9] kordont alkottak és érezhető feszültséggel vetették el a tömegből érkező szóbeli támadásokat: „Leforrázunk titeket! Nem engedünk zsidó papokat a faluba![10]“ A számbeli fölénnyel, valamint az olyan érvekkel, hogy a csendőrök nem lőhetnek csak úgy[11], a semmiért, nőtt az emberek bátorsága. Olyan felkiáltások is elhangzottak, hogy a puskák csak vaktölténnyel vannak megtöltve… Valamivel tíz óra előtt a tömeg felzúgott: „Már jönnek!” Rózsahegy felől két kocsi közeledett. Az elsőn Pereszlényi Zoltán alszolgabíró és Buzy János állatorvos (akit Pereszlényi teljesen véletlenül vett fel a kocsijára) érkezett, a gyeplőt Jozef Protsch kocsis tartotta és mellette Jozef Veverica hajdú ült. A másik kocsin ült Pazúrik liszkófalui dékán, Fischer rózsahegyi adminisztrátor, František Hanzélyi ludrovi adminisztrátor és Kalocsay Izidor rózsahegyi katechéta. Velük együtt érkezett id. Jozef Chládek a rózsahegyi plébánia orgonistája és Fraňo Mrmaj templomatya. A kocsit Michal Chovanec vezette. „Már jönnek!” visszhangzott a tömegből. A kocsik a falu felé fordultak, és valószínűleg teljes sebességgel a házak közé hajtottak volna, ha a lovak közvetlenül a tömeg előtt nem visszakoztak volna és nem álltak volna meg. Ami ezután következett, egy percig sem tartott. ... az események párhuzamosan, ellenőrizhetetlenül és spontán zajlottak. A kocsik visszafordítására csak nagyon kevés idő volt, de amikor a kocsis ostora a lovakat ütötte, melyek felágaskodtak, hogy áttörjék az emberi gátat, amikor az ostor az első kocsi közvetlen közelében álló falusiakra sújtott…akkor az események már a tragikus végkifejlet felé vették az irányt.

A sortűz

A csendőrök bajonettekkel „tisztogatták” a kocsik körüli területet és az embertömeget igyekeztek minél távolabb szorítani, hogy a kocsik számára szabaddá tegyék az utat a faluba. A kiszorított emberek egy része Juraj Demko háza mögött megkerülte az összetűzés helyszínét és visszatért a községi útra, ezúttal a két kocsi és a csendőrök háta mögött. A kocsik így teljesen körül lettek zárva és nem volt lehetőségük megfordulni a visszavonuláshoz. Ez még inkább növelte a feszültséget a körülzárt csoportban. Pereszlényi szolgabíró felállt a kocsin és utasította a hajtót: Előre! Csak előre!

Az emberek lármája, a kocsik számára helyet teremteni akarók hiábavaló igyekezete és az ostorcsattogás miatt a lovak megijedtek, és ágaskodni kezdtek. Néhány falusi megragadta gyeplőjüket és a szekérrudat. Erre Veverica[12] hajdú leugrott a bakról és egyiküket, Jozef Demkót, fejbe ütötte és az a földre esett. Ekkor már a levegőben suhantak az első kövek. Az átláthatatlan helyzetben elhangzott Ladický őrmester lövésre utasítást adó parancsa. Eldördült a sortűz és rögtön további lövések hallatszottak. ... mindenkin eluralkodott a rémület és megkezdődött a fejetlen menekülés. A földön csak a halottak és sebesültek maradtak.

A lövések után a falu lakossága szétszaladt a házak között, a földön fekvő emberek jajgatása a nők és gyermekek sírásával keveredett. Mindkét kocsi gyorsan megfordult a hirtelen felszabadult területen és halálra rémült utasaikkal Rózsahegyre robogtak.“

7 csendőr 24 lövést adott le. A helyszínen 9, majd a következő napon a súlyos sebesüléseik következtében további 4 ember halt meg. Többeket Budapestre a Szent Rókus kórházba szállítottak, mivel állapotuk komolyabb orvosi beavatkozást igényelt. Kettőjük életét végül nem tudták megmenteni. November 10-én Budapesten halt meg Jozef Fulla, majd november 25-én Andrej Šulík-Kučera, Hlinka unokatestvére. Összesen 15 halálos áldozata volt a sortűznek. 4 nő és 11 férfi, a legidősebb 55, a legfiatalabb 14 éves volt. Közöttük volt Hlinka két unokatestvére is. Rajtuk kívül körülbelül még 50 súlyosabb és könnyebb sérültje is volt a karhatalmi fellépésnek.

A sortűz után

„Az orvosok közül elsőként Dr. Vavro Šrobárt hívták, méghozzá közvetlenül a csernovaiak…. Dr. Marek Polgár megyei orvost valószínűleg a hivatalok riasztották. A hivatalok gondoskodtak továbbá arról, hogy közvetlenül az orvosok után Rózsahegyről egy honvéd osztag érkezett Csernovába. Miután a községbe a rózsahegyi katonák után Lőcséről is érkezett egy katonai egység, Csernová igazi katonai táborra kezdett emlékeztetni. A csendőrök is aktívabban kezdtek fellépni, és a letartóztatásoknak nem volt se vége, se hossza. Rögtön kedden 13 falusit tartóztattak le, élükön Hlinka testvérével, Anna Fullovával.

A liptói alispán még a vérontás napján 200 gyalogos katonát kért a belügyminisztertől a rend fenntartására. Bár vasárnap volt, a 6. Hadtest kassai parancsnokságának parancsára az első katonai egység már október 27-én este megérkezett Rózsahegyre, a második egység másnap érkezett…”.

„A gyors letartóztatási hullám oka kétségtelenül az volt, hogy a hivatalok tartottak az áldozatok temetésétől, amely október 30-ra esett. A katonaság[13] és a csendőrök aznap további erősítést kaptak és fokozott készültségben voltak.“

A temetést megelőzően még a 13 holtestet törvényszéki boncolásnak vetették alá, ezt nemcsak a boncolástól irtózó falusiak, de még Holec is negatívan ítéli meg, mint „a megalázás és arrogancia iskoláját“. A boncolásnak a sortűz körülményeit és lefolyását feltáró jellegén kívül egy további okára Demmel József mutat rá tanulmányában[14]: a boncolás összefügghetett a nem sokkal korábban rendszeresített ún. „béketöltény“ „roncsoló erejének“ vizsgálatával.

„A katonák parancsnoka már november 3-án kérte a „feltétlenül szükségtelennek” megítélt egység visszavonását. A liptói alispán november 7-én egyezett bele a katonák egy részének kivonásába, a maradék azonban továbbra is Csernován és Rózsahegyen töltötte napjait.“ A utolsó katona végül csak 1908 elején hagyta el a falut.

Az események visszhangja

A sortűznek óriási volt a hazai és nemzetközi visszhangja, a magyarellenes nemzetiségi és külföldi sajtótermékek nem szalasztották el az alkalmat, hogy Csernovával illusztrálják a magyar nemzetiségi politikát és a magyarországi nemzetiségek helyzetét. Amely enyhén szólva durva általánosítás volt, de tagadhatatlan, hogy szinte tálcán kínálta magát az események ilyen módon való tálalása. Még a magyar nyelvű baloldali sajtó is kapott az alkalmon, a változatosság kedvéért az ő értelmezésükben nem a magyar állam, hanem az egyház, leginkább a püspök szerepelt kizárólagosan felelős ősellenségként. Mindenki igyekezett a saját pecsenyéjét megsütni a jogos felháborodás tüzén. Tehát már közvetlenül az eseményeket követően elkezdődött a tragédia politikai célokra való kihasználása. És ez sajnos a mai napig folytatódik. „A kegyelet, felismerés és tanulság helyett a közvetlen pártpolitikai, ideológiai, vagy vallási érdekek, személyes féltékenység és a nacionalista utálat nyertek teret. A kegyelethez túlságosan távoliak a csernovai események, és ma már egyébként sem divat, a felismerés és értés értéke nem nagy és végül – a történelemből még soha senki nem tanult."

Maga a karhatalmi sortűz egyébként nem volt rendkívüli a korabeli Magyarországon sem, sajnos előfordultak, nemzetiségi és etnikailag magyar lakosság ellenében is. De nem szabad szem elöl tévesztenünk, hogy Romániában ugyanabban az évben tört ki az utolsó európai parasztfelkelés. A hadsereg 11 ezer parasztot mészárolt le (egyébként jelentős részük csángó volt). 1904 elején Pétervárott több mint ezer munkást ölt meg a katonaság. (Ám még az Csehszlovák Köztársaságban is a karhatalom több alkalommal fegyverét használta a sztrájkoló munkások ellen (Pozsonyban 1919. február 12-én a legionáriusok a békés tüntető tömegbe lőttek: a sortűz 7 halálos áldozatot és 23 sebesültet követelt. 1920-32 között 19 különböző nemzetiségű halálos áldozat csendőrségi sortűzben). A csernovai tragédia tehát önmagában semmi esetre sem volt a maga korában rendkívüli esemény. Rendkívülivé Csernovát a nemzetközi visszhang tette, mely – persze némi „cseh-szlovák“ propaganda segítségével – nemzetiségi összecsapásként értelmezte az ügyet. Ez sokat ártott a Magyar Királyság nemzetközi megítélésének. Érdekes, és általánosan nem ismert tény, hogy Hlinka nevéhez már korábban is fűződött egy sortűz. 1898-ban akkor még a „magyar” Katolikus Néppárt jelöltjeként Hlinka indult az országgyűlési választásokon. Ellenfele a szabadelvű párt jelöltje, Angyal József volt. (Akinek egyébként később – egy politikai megegyezés nyomán- a rózsahegyi plébániát köszönhette.) „A választások hektikusan zajlottak, mint mindig, sőt Rózsahegy mellett Lisková községben a választások után erőszakos események is történtek. A helyi kocsmában a két tábor konfliktusba keveredett, amely közben a csendőrök 17 lövést adtak le. Öt ember belehalt sérüléseibe, és a falut rögtön a vérontás után kétszáz katona foglalta el. Mintha csak a csernovai tragédia előképe lett volna.” „A rózsahegyi állami képviselő-testület 82 ember ellen tett feljelentést a hatósági szervek ellen elkövetett erőszak miatt, közülük 37-et el is ítéltek, méghozzá 6 hónaptól egy évig terjedő börtönbüntetésre. Maga Hlinka is bíróság előtt állt nyomdai kihágások miatt.“ Ebben a korábbi incidensben is Csernovához hasonló lehetett mind a csendőrök, mind a tömeg nemzetiségi összetétele. S bár itt mindkét jelölt „magyar“ pártok jelöltje volt, a karhatalom mégis keményen közbelépett, ha a közrend fenntartása megkívánta. Holec is Černova igazi történelmi jelentőségét az események visszhangjában jelölte meg „A magyar karhatalom által saját országának állampolgárai közé leadott sortűz Magyarországon sem volt szokatlan, sőt hasonló eseményekre egész sor példát ismerünk az akkori világ más részeiről is. A brit koloniális hatalom egy nap alatt több ezer indust volt képes megbüntetni. A logikus kérdésre, hogy miért éppen Csernová kapott ilyen visszhangot, több válasz adható, ugyanúgy, ahogyan a csernovai események specifikus körülményeiben több tényező játszott szerepet."

„Ennek hatására több jeles személyiség még intenzívebb propagációs tevékenységet és akciót folytatott a szlovákok javára, mint pl. Bjornstjerne Bjornson norvég humanista, aki irodalmi Nobel díjat is kapott, William Ritter svájci író, Robert W. Seton-Watson híres skót újságíró, aki egyben Közép Európa és a balkáni térség nemzetiségi kérdéseinek szakértője és további híres személyek. Az utoljára említett személy 1908-ban Racial Problems in Hungary címen adta ki az I. világháború előtti legterjedelmesebb szlovák kérdésről szóló munkát.

„A szlovák kérdés észak-amerikai kontinensen történő bemutatásánál jelentős szerepet játszott Csernová hatása alatt az USA-ba kivándorolt szlovákok közössége. Az amerikai nyilvánosság figyelme addig soha nem fordult az európai szlovákok és problémáik felé olyan mértékben, mint 1907-ben. Húsz amerikai városban került sor tiltakozó szlovák gyűlésre.

„Csernová jelentős szerepet játszott a cseh-szlovák együttműködés fejlődésében, amely nem csak a pénzgyűjtésekben és nagymértékű szolidaritásban mutatkozott meg, hanem a cseh politikusok fellépésében is, akik a szlovák kérdést Ausztria legfelsőbb politikai fórumain, és egyéb külföldi fórumokon is előhozták.

„..rendkívüli mértékben felgyorsították a szlovákok nemzeti mozgalmát és nagy szolidaritáshullámot indítottak el, amely a fogva tartottak, a csernovai özvegyek és árvák megsegítésére szánt pénzgyűjtésekben testesült meg. .. Azt is el kell mondani azonban, hogy az összegyűjtött óriási összegekből az özvegyekhez és árvákhoz csak töredékek jutottak el.

A per

Mint minden karhatalommal történő konfliktust követően, amelyben hivatalos személyekre támadtak, a Csernovai incidenset is per követte. Egyrészt a csendőrök eljárását vizsgálta a katonai bíróság, amely szerint „tekintettel a tömeg agresszivitására, a helyzet tarthatatlanságára és az életveszély lehetőségére a fegyverek használata a felmerült körülmények között adekvát volt.“ Ezt követte a csernovaiak elleni per. „A vád szövege már 1908. január 30-án ismert volt. Belopotocky királyi ügyész 55 személy ellen emelt vádat a büntetőjogi törvény 165 és 168§-a alapján a hatóság ellen elkövetett erőszakos bűncselekmény miatt és a 176§ alapján a magánszemélyek ellen elkövetett erőszakos bűncselekmény miatt.“ (még 4 személy ellen más cikkelyek alapján, tehát összesen 59 személy ellen emelt vádat az ügyész). „A csernovaiak pere 1908. március 2-án kezdődött Rózsahegyen a hazai nyilvánosság, a hazai és külföldi sajtó nagy érdeklődése mellett.” „A perre 93 tanú készült, akiknek tanúskodniuk kellett volna.“

Holec könyvében hosszasan tárgyalja a per lefolyását, amelynek részletes ismertetésétől most eltekintünk. Az egészet kikonstruáltnak, amolyan koncepciós pernek tartja, melyben a bíróság, élén Chudovsky bíróval elfogultan ítélkeztek. Céljuk az volt, hogy bebizonyítsák, a falusiak szervezetten és előre készültek a papok és a hatóság megtámadására. A védelem szerint azonban a események spontánul, előkészület nélkül zajlottak le. „Az ítélet még a legpesszimistább várakozásokat is felülmúlta. Hlinka testvérét 3 év börtönbüntetésre ítélték, további 39 férfi és nő 6-tól 18 hónapig tartó büntetést kapott. Összesen 37 évet.” „Az ítélet indoklásában szó szerint szerepel, hogy a lázadás és erőszak csíráját Hlinka személyében kell keresni“. A fellebbviteli bíróság „a fő bűnösöknél megerősítette és tizenhárom elítélt esetében körülbelül negyedével enyhítette a büntetést.” Végül 1909. április 27-ei jogerős döntésében a Királyi Kúria már „nem változtatott lényegesen az ítéleteken“.

„Végül az uralkodó mondta ki az utolsó szót. Párvy meglepően kegyes kérésére I. Ferenc József minden olyan elítélt csernovait kegyelemben részesített, akik esetében az ítélet nem volt több mint 4 hónap. Összesen húszan voltak. A többiek – beleértve Hlinka testvérét – leülték büntetésüket.

És Hlinka?

Még térjünk vissza Hlinka személyéhez. Andrej Hlinka október 17-étől már egy sor előadást tartott Morvaországban. 27-én délután éppen Hodonínban tartózkodott Alois Kolíseknél, mikor annak címére 15 órakor telegram érkezett: „Csernovában emberekre lőttek a templomszenteléskor“, majd hamarosan egy második „Csernovában 50 lövés, tizenkettő halott, tizenkettő súlyosan sérült, könnyen sérültek nem számolva.“

Kolísek és Vladimír Hurban publicista „ ..csak nagy erőfeszítések árán tudták meggyőzni barátjukat, hogy nincs értelme Csernovába utazni, senkinek nem segít azzal és csak magának árt vele. Mindketten azzal érveltek, hogy nagyobb értelme lesz annak, ha folytatja a megkezdett előadásokat, mivel a Hlinka iránti érdeklődés Csehországban és Morvaországban még nőni fog, amit a szlovák ügy érdekében maximálisan ki kell használni. Ezek az érvek végül meggyőzték Hlinkát, és még aznap előadást tartott Hodonínban. Ha jobban belegondolunk, furcsa, hogy Hlinka a tragikus események után nem utazott haza szülőfalujába, hanem – bármily „nemes” indokkal is, de folytatja előadó körútját, szó szerint mások szenvedéseiért learatva a dicsőséget. Sőt még aznap este is képes előadni. Pedig biztosan megfordult a fejében az a gondolat, „mi lett volna, ha én ott lettem volna….?” Brünnből ezt írja Vajanskýnak: „..Utam fenomenális sikerrel jár. Az emberek elszörnyülködnek az eseményeken és a csernovai vérfürdő adja a szomorú hátteret.” November 2-án Prágában tartott előadást, ahol a „A prágai főiskolások kikötötték a lovakat Hlinka kocsija elől és a prágaiak örvendezése közepette húzták a kocsit Hlinkával, az ifjú Hurbannal és Kolísekkel…A hotel halljába vállaikon vitték be őket. Másnap Prága polgármestere fogadta ünnepélyesen Hlinkát az Óvárosi városházán, és ott tartózkodása teljes idejére rendelkezésére bocsátotta a városi hintót és a Nemzeti Színházban egy páholyt.”

„Hlinka pilzeni tartózkodása idején Pozsonyban a királyi tábla előtt megerősítették az 1906. decemberi rózsahegyi ítéletet.”

„Hlinka november 19-én a monarchia fővárosába – Bécsbe utazott. A birodalmi parlamentben két miniszterrel találkozott – a cseh Karel Prášekkel és František Fiedlerrel. .. Hlinka még ugyanaznap este szlovákul tartott előadást, amelyen a megtelt teremben körülbelül 30 cseh képviselő vett részt….”
„Budapesten a királyi tábla úgy döntött, hogy 1907. november 30-ra behívja Hlinkát a kétéves büntetés letöltésére.” „ November 28-án még előadott a kelet-csehországi Ústí nad Orlicíban, és onnan a zsúfolt állomásról éjfél után Brünn majd Hodonín felé vette útját.“

Hlinka a szegedi államfogházba vonulása előtt már nem is tért haza Csernovára. A magyarbarátsággal nem vádolható Dr. Vavro Šrobár, így ír két évtizeddel később Hlinka Csernovai szerepléséről. „Amikor Ondrej Hlinka úr alaposan felhergelte földieit, hogy a csendőrök bajonettjeivel és puskáival szemben védjék a templomszentelés presztízsét, amelyet Párvy püspök nem akart megadni számára, hogy puszta kézzel álljanak ellen – hősiesen elmenekült Morvaországba és Csehországba, ahol a csernovai vérért dicsőségi koszorúkat és pénzt gyűjtött... 14(?) emberi élet múlt ki, özvegyek és árvák maradtak és 60 sebesült és ő arcátlan homlokkal, az általa okozott gaztett fölött érzett lelki megrázkódtatás nélkül, kifogott és emberek által vontatott kocsikban hagyta, hogy a tudatlan emberek ünnepeljék. És amikor visszatért Szegedről – egy asztalnál mulatott a csernovai gyilkosokkal és a templomot ő szentelte fel! De akkor már a gyilkos Párvy kezét csókolta és az újságokban azokat szidalmazta, akik ajándékokat és leveleket küldtek neki a börtönbe.“ Bár hozzá kell tenni, hogy mikor Šrobár Hlinkáról az idézett sorokat írta, már nem voltak barátok.

Még néhány tény, amelyet Csernovával kapcsolatosan nem nagyon ismer a közvélemény. 1909. február 27-én Hlinka fellebbezési ügyében a Szentszék „„ad mentem“ döntést hozott. Ez azt jelentette, hogy Párvy felfüggesztéseit nem erősítették meg és ha Párvy azt akarta, hogy ez ügyben a Vatikán további döntést hozzon, először rendes kánoni eljárást kellett indítania…“ Párvy Sándor püspök ezt követően 1909. április 8-án megszüntette Hlinka felfüggesztését. Hlinka 1910. február 23-án szabadult a szegedi államfogházból. Március 24-én Budapesten találkozott Párvy püspökkel.” Közölte vele, hogy belép rózsahegyi papi funkciójába.”

Hlinka „1910 március végén és április elején Székely Miklós rózsahegyi polgármester kíséretében Szepeshelyre indult, hogy lerója kötelező tiszteletét a püspöknek. Párvy nagyon szívélyesen fogadta őket és ottmaradtak ebédre.” „A templomszentelést végül magának Párvynak a megbízásából a hely szülötte Andrej Hlinka végezte el…. Hlinka a prédikációban köszönetet mondott a püspökének „nemes szívéért és jóságáért”.

Gondolatok Csernova kapcsán

Megdöbbentő, de Szlovákiában 10 évvel Roman Holec monográfiájának megjelenése után még parlamenti törvényjavaslatokban is megjelenik az az állítás, hogy „magyar csendőrök“ [15] lőttek „ártatlan szlovákokra“. A fegyverüket használó csendőröket személyükben már csak azért sem vezethette valamiféle nemzetiségi motívum a ravasz meghúzásakor, hisz többségükben maguk is szlovákok voltak. Sőt maga a tűzparancsot kiadó őrmester is szlovák volt.[16] Holec így ír: A legéleterősebb a magyar csendőrökről szóló mítosz. Anélkül, hogy feltárnának az összes ilyen megállapítás leegyszerűsítését, Csernovában szlovák származású csendőrök végezték munkájukat. Községi illetőségüket az egyes liptói községek árulták el, mindenki szlovákul beszélt… Szlovákokat vagy magyarokat csinálni belőlük azonban ahistorikus és nekik, mint Magyarország állampolgárainak nem voltak ilyen problémáik. Az agresszivitásáról híres Jozef Veverica szolgabírói hajdú, aki jelentős mértékben hozzájárult a felgyülemlett feszültséghez, a vádeljárás folyamán elutasította a tanúskodást, mivel két vádlottal rokoni kapcsolatban állt.“

A fegyverüket használók felelőssége, – különösen mai mércével mérve – tagadhatatlan. De még őket sem tehetjük kizárólagosan felelőssé, ugyanis ők is a kialakult helyzet foglyai voltak, amely cselekvési szabadságukat behatárolta. Teljes bizonyosággal állítható, hogy a sortűzben sem a csendőrök, sem a tömeg nemzetiségi összetételének nem volt szerepe. Bármilyen nemzetiségű csendőrök bármilyen nemzetiségű tömeggel szemben abban a korban és hasonló helyzetben hasonlóan viselkedtek volna. A tömeg által körbevett csendőröknek, a rendkívül gyorsan pergő eseményekben gyorsan kelett cselekedniük, s nem meglepő, hogy a támadóan fellépő tömeggel szemben egyetlen fölényüket, fegyverüket használták. Egyébként a a sortüzet követő vizsgálat szerint a korabeli szolgálati előírásoknak megfelelően használták lőfegyvereiket. (Holec szerint a csendőrök felmentése politikai okoból történt, mivel először a levegőbe kellett volna lőniük és ezt a vizsgálat szerint sem tették meg, de azért tudni kell, hogy a fegyverhasználati előírások is bizonyos helyzetekben a figyelmeztető lövés leadását nem írták elő.)

Roman Holec a fentebb már idézett értékelésében is a tömeg és a karhatalom öszeütközésének tragikus kimenetelűvé fajulásának egyik okaként azt jelöli meg, hogy a nagyobb tömeggel, zárt helyen szembekerülő karhatalom számára nem maradt már kommunikációra lehetőség. A közvetlen fizikai konfrontációban, a fenyegetően fellépő tömeggel szemben pedig a csendőrök kénytelenek voltak a legdrasztikusabb eszközhöz nyúlni. A végzetes hiba abban rejlett, hogy a körülbelül 400 fős tömeggel szemben, amelyből talán 40-70 fő léphetett fel támadólag, még egy tucatnyi csendőrt sem tudtak felsorakoztatni. Ez a néhány csendőr egyrészt nagyon kevés volt ahhoz, hogy a tömeget puszta fizikai erejével képes legyen távol tartani a kocsiktól, másrészt a szükséges pszichikai elrettentés sem valósulhatott meg. A csupán maroknyi csendőr látványa mindenképpen bátorítólag hatott az indulatos tömegre. A körbekerített és magukat közvetlenül fenyegetve érző csendőrök sem tudták a kellő higgadsággal kezelni a helyzetet.[17] A kiküldött csendőrök számából világosan megállapítható, hogy a csernovaiak elszántságát és a helyzet komolyságát a hatóságok alábecsülték, amely végül egyik közvetlen oka lett az incidens tragikus kimenetelének. Holec véleménye szerint is „A világi hatalom egyértelmű utalásokkal és bizonyítékokkal rendelkezett a Csernovában uralkodó robbanékony helyzetről. Erre való tekintettel meg kellett volna tagadnia a papoktól a karhatalmat, ill. olyan mértékben biztosítani azt, hogy bármilyen erőszak lehetősége kiküszöbölhető legyen.“

De a csernovai eseményeket úgy beállítani mintha a csendőrök valamilyen felsőbb állami utasításra lőttek volna, teljes félremagyarázása a tényeknek. A csendőrök semmiféle „magyar“ vagy akármilyen szerv utasítására nem lőttek és lőhettek. Legfeljebb a helyszínen tartózkodó, és a tömeggel szintén viaskodó Ladicky őrmester utasítására lőttek.

Sőt, mint már fentebb említettük, éppen az államhatalmat képviselő Andaházy Pál főszolgabíró a konfliktus megelőzését próbálta elérni, mikor a papokat lebeszélni igyekezett a Csernovába menetelről. Természetesen a fentebb fejtegetett mértékben – vagyis hogy nem biztosította a szükséges karhatalmi erőt – ő is felelős volt a történtekért, amiért el is mozdították az események után hivatalából. De még azt is hozzáfűzhetjük a főszolgabíró szerepéhez, hogy éppen arra utasította Pereszlényi szolgabírót, közvetlenül a Csernovába indulás előtt, hogy „a legkisebb ellenállás esetén azonnal vonuljon vissza a csendőrökkel együtt és térjen vissza Rózsahegyre.“ Pereszlényi mentségére, hogy felettese utasítását nem teljesítette, csak az fentebb részletesen leírt körülmény hozható fel, hogy mire felmérhette volna a helyzet súlyosságát, már visszafordulni sem tudtak.

Tehát azzal a beállítással szemben, mintha valamiféle felsőbb „szerv“[18] részéről tűzparancs létezett volna, éppen ellenkezője igaz. Felsőbb „szerv“ részéről utasítás éppen a visszavonulásra hangzott el, amennyiben ellenállást tapasztalnak.

Sajnos, ezt míg lehetett a helyszínre érkezők nem teljesítették, pár pillanattal később pedig már nem is teljesíthették.

Tűzparancsot pedig a szolgabíró nem adott ki, arra csak a csendőrőrmesternek volt joga. Ő már csak a visszavonulásra adhatott volna utasítást, ha lett volna hova visszavonulniuk.

Itt még egy kérdést érdemes megvizsgálnunk, amelynek csak szlovák nyelvű szöveg vonatkozásában van jelentősége, de ott az nem elhanyagolható. 2007-ben a Szlovák Nemzeti Párt által benyújtott Hlinka érdemeiről szóló törvényjavaslat szövegében, előbb „maďarský žandári“ vagyis magyar csendőrök, majd „maďarské orgány“ vagyis magyar szervek szerepelnek. Ez egyértelműen a hivatalos szlovák történetírás szóhasználatának tudatos figyelmen kívül hagyása, ami még meglepőnek is tűnhetne éppen az ő részükről. De sajnos ebben az esetben is az SNS-es magyarfalók részéről már megszokott céltudatos csúsztatásról van szó, amelynek célja, hogy a „párhuzamok” a mai magyarokkal szembeszökőbbek legyenek.

A Csernován tömegbe lövő csendőrök az akkori magyar állam, vagyis szlovák szóhasználattal „Uhorsko” csendőrei voltak. Tehát természetesen „uhorský žandári”-t és „uhorské orgány”-t kellett volna írniuk a hivatalos szlovák történelemszemlélet és szóhasználat alapján. A csendőröket és az állami szerveket, mint az államhatalom képviselőit ugyanis az államhoz kötjük. A szlovák koncepció szerint egy még nem is létező állam (Maďarsko) csendőrei és szervei nem is lehettek volna.

Roman Holec 2007. október 13-án a Pravda napilapban megjelent interjúban így nyilatkozik Csernováról: „Még ha Csernová esetében az államhatalom mondott is csődöt, akaratlanul és indokolatlanul vált egész Magyarország nemzetiségi politikájának szimbólumává. A csernovái tragédia magyarázatai folyamán az események csak egy síkjának kiemelésével hódítottak teret a korabeli csehszlovakizmus, a vulgáris magyarellenes megnyilvánulások, kommunista antiklerikalizmus (például a szepesi püspök démonizálásával), nemzeti pártok és keresztény (értsd katolikus) politikai irányzat, paradox módon Hlinka szerepének eltúlzásával.”

„…az államhatalom mondott csődöt. Nem olyan értelemben, hogy sor került magára a lövöldözésre. Sem abban az értelemben, hogy a sortűz az állítólagos önvédelemből végül tömegmészárlássá vált. Ebben szemmel láthatóan az emberi tényező modnott csődöt. Elítélendő tény maradt azonban, hogy az államban nem volt elég bátorság ahhoz, hogy beismerje hibáját és minimálisan enyhítse annak fatális következményeit. Az egész ügyet elpolitizálta és a csendőrök tetteire keresett mentséget. Ezt abban az állításban találta meg, hogy önvédelemről volt szó. Ezután már semmi mást nem lehetett tenni, mint megjutalmazni a csendőröket és a csernovaiakból támadókat csinálni és példaértékű módon elítélni őket.”
Ez utóbbihoz azért hozzáfűzhetjük, hogy az esemény „politizálása” nem csak a magyar állam, hanem mint fentebb láthattuk, éppen Hlinka és a cseh és szlovák politikusok műve volt, mikor a világ közvéleménye előtt nemzetiségi konfliktusként tálalták Csernovát.

S hogy az állami igazságszolgáltatás nem büntette meg a csendőröket és ugyanakkor felelősségre vonta a sortüzet túlélő „lázongókat”? Tény, hogy Csernován a csendőrökre és védelmükre bízott személyekre rátámadtak. Tragikus, hogy ez végül sortűzbe torkollott, amiért a veszélyt alábecsülő, és a helyszínre elégtelen számú karhatalmat kirendelő főszolgabírót fel is mentették hivatalából. De a kor államhatalmától nagyvonalúbb eljárást kívánni, abban a korban, amikor az emberi jogok az egész világon még gyermekcipőben jártak, meglehetősen történelmietlen elképzelés.

Hisz tudjuk, hogy még 2007-ben is, éppen a csernovai sortűz évfordulóján, a szlovák állami szervek Malina Hedvig ügyében való eljárásával kapcsolatosan, – amely „ügy” össze sem hasonlítható azzal a negatív képpel, amelyet az akkori Magyarországra a csernovai események vethettek –, a szlovák állam főügyésze mentségként kijelentette, hogy „ebben az ügyben a nyomozók és ügyészek nem tudtak függetlenek maradni.” A miniszterelnök és a belügyminiszter szerepléséről már nem is beszélve. Pedig Szlovákia az Európai Unió tagállama, 21. századi fejlett demokráciával, és mégis még ilyen „csekély ügyben” is az államhatalom csődöt mondott.


HIVATKOZÁSOK:

[1]A szövegben található szlovák nyelvű részek Roman Holec: A Csernovái tragédia és a szlovák társadalom (Tragédia v Černovej a slovenská spoločnosť) című könyvből származnak. Kiadta: Matica Slovenská, 1997-ben (néhány gondolatot R. Holec alábbi linken fellelhető előadásából is idézünk. (KLIKK)

[2] a korrupciótól sem mentes választás érdekes részletei megtalálhatók Roman Holec: A Csernovái tragédia és a szlovák társadalom (Tragédia v Černovej a slovenská spoločnosť) című könyvében

[3] A kánonjog alapján a templom felszentelésének joga a megyéspüspököt illeti meg, aki ebben az esetben Párvy Sándor szepesi püspök volt

[4] Beniczky Edmund (Ödön)

[5] Vavro Šrobár [6] A büntető törvénykönyv 172 §-sa alapján (ezt Holec egy kis csúsztatással: „A magyar nemzetiség elleni lázadás büntető törvénykönyve 172. §-a, 2.bekezdésének nevezi)
171. § A ki valamely gyülekezeten nyilvánosan, szóval, vagy a ki nyomtatvány, irat, képes ábrázolat terjesztése, vagy közszemlére kiállitása által, bűntett vagy vétség elkövetésére egyenesen felhi, ha a bűntett vagy vétség elkövettetett: mint felbujtó büntetendő.
Ha pedig a felhívás eredménytelen maradt - a mennyiben az a jeles törvény külön rendeletei alá nem esik: két évig terjedhető államfogházzal, és kétezer forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
172. § A ki a 171. §-ban meghatározott módon a törvény ellen, vagy a ki hatóságoknak törvényes hatáskörükben kiadott rendelete, meghagyása, határozata ellen engedetlenségre egyenes felhívást intéz vagy terjeszt: két évig terjedhető államfogházzal, és ezer forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.
Ugyanezen büntetés éri azt: a ki a 171. §-ban meghatározott módon, valamely osztályt, nemzetiséget vagy hitfelekezetet gyűlöletre a másik ellen, úgyszintén azt is: a ki a tulajdon vagy a házasság jogintézménye ellen izgat.

[7] Az államfogház a Csemegi-kódex-ben bevezetett szabadságvesztés büntetések közül egy speciális, „kedvezményezett” büntetési nem volt, amely bizonyos „erkölcsileg menthető”, „úri” bűncselekményekre volt kiszabható. Államfogházra nem túl súlyos, politikai jellegű "társadalmilag menthető" deliktumokért marasztaltak, így e körben a büntetés-végrehajtás speciális célkitűzéseinek érvényesítésére nem volt sem szükség, sem lehetőség. Az 1878. év V. tc. 35. § az államfoglyokkal kapcsolatosan kimondta: "Akik államfogházra ítéltetnek el (államfoglyok) külön országos fogházban és amennyiben a helyi viszonyok megengedik, éjjel elkülönítve, nappal pedig többen együtt őriztetnek. Az államfoglyok munkára nem kényszeríthetők, szabadságukban áll azonban: valamely az intézet viszonyainak megfelelő és általuk választott munkával foglalkozni, továbbá saját ruházatukat viselhetik és önmagukat élelmezhetik. A házirend és a fegyelem - főleg az őrizet és az intézethez nem tartozó személyekkel való érintkezés tekintetében - a fegyházra és a börtönre megállapítottnál enyhébb szabályoknak vannak alávetve.". A jogszabály a párbajozáson kívül a különféle politikai és sajtóvétségek esetében tette csak lehetővé az államfogház kiszabását, ahol el lehet képzelni a szigorú erkölcsi normákat, ha rendeletben kellett szabályozni, hogy az államfogoly alkalmanként 5 liter bornál többet nem hozathatott be és a szigorú erkölcsök jegyében, zárkájában egyszerre csak egy hölgylátogatót fogadhatott. R.Holec: "A szegedi állami fogház egy egyemeletes épület volt, melyet körülbelül két és fél méteres fal vett körül…Politikai fogolyként a szocialistákkal és a „duelantusokkal” (párbajozókkal) együtt tartották fogva, szerencsére a bűnözőktől elszigetelve. ... “(a Hlinkával egy perben elítélt) Andrej Janček első benyomásait így írta le: Nem akartam hinni a szememnek. Aki fél évet töltött a rózsahegyi katakombákban, amikor egy ilyen palotába érkezik, mindent furcsának talál. A háznak van emelete, a folyosók terracottákkal vannak kirakva, a tisztaság szembetűnő, rendes ablakok, bár minden berendezés egyszerű, mégis elég ízléses, az ágy tiszta, és a kiszolgálás? – mint a vendéglőben. A cellák egyformák voltak, világosak és tágasak - 4-szer 6 méteres alapterületűek és több mint 3 méter magasak. Szerényen voltak berendezve: Asztal, két szék, ágy, szekrény, akasztó, mosdóedény, korsó, porcelán lavór, egy vizesüveg és egy pohár, tintatartó, gyertyatartó, köpőcsésze”, kályha és „éjjeli edény, amely igen szükséges dolog este hét órától reggel hat óráig”.

[8] A járás a megyei önkormányzat szerve volt. Ezen a szinten a központi állami közigazgatás nem volt jelen. A járás feje a megyegyűlés által választott főszolgabíró volt. A csendőrőrsökkel közigazgatási hatóságként a főszolgabíró rendelkezett. A feljelentéseket, kihallgatási jegyzőkönyveket az őrs ide, és nem a felettes csendőrparancsnokságra továbbította. Bűnvádi eljárás esetén a bűnvádi vizsgálatot levezető vizsgálóbíróval a főszolgabíró, és nem a csendőrőrs tartotta a kapcsolatot. Alkalmi feladatokat a főszolgabíró adott az őrsöknek.

[9] A korabeli hivatalos belső vizsgálat szerint a faluban ekkor összesen 15 csendőr tartózkodott: 6 csendőr a templomot, 2 csendőr Bačkor tanácsnok házát őrizte, Ladicky őrmester hat emberével pedig a falu szélén próbált a tömeggel szót érteni.

[10] Fischer adminisztrátort zsidónak tartották. Vajon miért? Lehet, hogy Hlinka tájékoztatta így híveit az őt helyettesítő Fischer származásával kapcsolatosan? Ugyanis a kor közemberéne

A Magyar Koalíció Pártja kulturális tanácsának elemzése