5. A magyarok

Az Árpád-híd pesti hídfojénél egy éjjel a forgalmi lámpa pirosa megállítja azt a kocsit, amelyben Kertész Imre többedmagával utazik. Az aluljáróból tunik fel a kopaszra nyírt feju „horda”, egyik tagjának a kezében valami fahusáng. Nyolcan-tízen vannak. „Némán, libasorban poroszkáltak a túlvilági, ködös fényben, szomorú, vérszomjas csoport, vöröslo szemekkel, ki tudja, miféle kipárolgások közepette, emberhúsra vadásztak. Terepszínu nadrágjaikban, akár a foltos hiénák, lomha, de kitartó gyulölettel keresték, kit vehetnek üldözobe, s tán nem is éhségükben, inkább csak unalmukban, szokásból, a másik élet iránti természetadta gyulöletbol. Bevallom, jeges félelemmel kívántam, hogy zöldre váltson a lámpa, mielott e razziázó csürhe bepillantana az autóba s felismerné rajtam a végzetes, az eltüntethetetlen jelet. Ezek az emberi lények a pokol végso látomását testesítették meg, a „puszta országot”, ahol már nem beszélnek, csak gyilkolnak, a hullákat kifosztják s az útszélen hagyják.” (Valaki más) Az eddigiekbol már tudjuk, hogy ennek a szakmai elnevezése szadisztikus fantáziakép. Lehet, hogy ezek a fiúk – ha úgy adódik – valóban megvernek valakit az éjszakában, de hogy vérengzo ragadozók, hullarabló gyilkosok lennének?! A külföldi olvasó, aki valamely más nyelven olvassa a Nobel-díjas írónak ezt a könyvét, azt mondhatja: Hát igen, vigyázzunk, mert ilyen (jobb esetben: ez is) Magyarország.
  
Biztosan nagy trauma lehetett Kertész számára, amikor a negyvenes évek végén kitették az újság szerkesztoségébol. Ebbol még nem kellett volna az következzen, hogy „hol megvert kutyaként, hol éhes hiénaként üvölto, mindig szétmarcangolható eleségre éhes hordá”-nak lássa az akkori magyar társadalmat. (Az angol lobogó) Különösen évtizedek múlva nem, amikorra az értelemnek lett volna ideje elvégezni az elszabadult indulatok indokoltságának a mérlegelését.
  
Münchenben tart eloadást 1996-ban. Ezt mondja: „…olyan eloadó áll önök elott, akit a saját országa – Magyarország – törvényes hatóságai annak idején államközi keretek közt, lepecsételt áruszállítmány formájában egy idegen nagyhatalomnak, kifejezetten a meggyilkoltatás céljára átadtak, mivel ez utóbbi nagyhatalom – a náci Németország – jóval fejlettebb módszerekkel uzte a zsidók tömeges kiirtását…” (A gondolatnyi csend…) Maga is említi másutt, hogy Magyarország 1944 márciusi német megszállásakor Kállay Miklós, Magyarország törvényes miniszterelnöke a török követségen keresett menedéket. Hitler Veesenmayert Magyarország teljhatalmú birodalmi biztosává nevezte ekkor ki. A németek Horthyt a helyén hagyják, hogy a törvényesség látszata megmaradjon, de megszabják, hogy Sztójay Döme kell legyen a miniszterelnök. A legfelso szinten így néz ki tehát „Magyarország törvényes hatósága”. Kertész megfogalmazásából kiderül, hogy szerinte a magyarok is tömegesen irtották a zsidókat, de mivel a németek ezt jobban csinálták, a dolgot rájuk bízták. Meggyilkoltatás céljából küldték Németországba a zsidókat, ami azt jelenti, hogy ha nem bíztak volna ottani elpusztításukban, akkor át sem adják a szállítmányokat a németeknek, hanem a maguk primitív gyilkolási módszereihez folyamodnak.
  
Ezt a mocskos rágalmazást már nem lehet semmiféle szindrómával megmagyarázni. Ehhez gyulölet és tudatos gonoszság kell. Ide kapcsolódik az a hazugság is, miszerint Kertészt azért vitték Auschwitzba, „mert úgymond Weiss Manfréd kizsákmányolta a magyar népet”. Ez is tudatos hazugság, hiszen köztudott, hogy Hitler minden Horthyval való találkozás alkalmával kifogásolta a zsidókkal való bánásmód szelídségét Magyarországon, ahol a szomszédos országok zsidó üldözöttjei, bár a zsidótörvények nehézzé tették az életüket, de legalább menedéket találtak. Német megszállás nélkül nem került volna sor a deportálásra, mint ahogy német támogatás nélkül, demokratikusan, vagyis az emberek szavazataival soha nem került volna Szálasi hatalomra. Mégis minden akkori történés a hazugságok fondorlatos szálain a magyar népre hull vissza.
  
Kertész így morfondírozik: „Milyen különös. Ez az idegen nyelv, az anyanyelvem. Anyanyelvem, melyen megértem gyilkosaimat.” (Valaki más) Az anyanyelve magyar, tehát magyarok a gyilkosai. Eddig úgy tudtuk, hogy német haláltáborokban járt, ott volt az élete veszélyben, és lehetséges gyilkosaival való értekezéskor német nyelvtudását kamatoztatta.
  
Magyar Endlösungról beszél (A gondolatnyi csend), noha nemcsak hogy ilyen törekvés, de ilyen fogalom sem létezett soha a magyar politikában. Gyulölettel szól Horthyról, akinek hazai dísztemetését a meggyilkolt magyar zsidók „emléke nyilvános meggyalázásaként” élte át. Pedig Horthy nélkül nem valószínu, hogy lett volna olyan magyar zsidó, aki el tudja kerülni a Németországba szállítást. A kormányzó 1944. június végén a deportálást leállította. Szerencsésebb lett volna, ha ezt hamarabb teszi – ha tudja. A Szálasi hatalomhoz jutása után Horthy is több ezer menlevelet bocsátott ki, ismételten életeket mentve meg. (Errol Ránki György történész írt, aki – mint tudjuk – magyar zsidó volt; lásd Magyarország története 1918-1919; 1919-1945, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984., 1194. o.) Egy ismerosöm azt mondta a temetés után: azok a zsidók, akik Horthynak köszönhetik az életüket, úgy döntöttek, hogy nem mennek el a Horthy temetésére. Nem alaptalan ez a megjegyzés. Egyébként az apával egyidoben temették újra a kisebbik fiát, ifjabb Horthy Miklóst is, akit amerikai katonák szabadítottak fel, akárcsak Kertészt, a Buchenwaldtól nem is olyan messze eso mauthauseni koncentrációs táborban.
  
Kertész Imre magyargyulölete az utóbbi másfél évtizedben szinte látványosan növekedett; errol tanúskodnak a frissebb írásai. A legtöbb ezzel kapcsolatban idézett szövegrészt ugyanis azokból válogattam. Tulajdonképpen maga is rész vállalt abban a lassan világméretuvé váló magyarellenes kampányban, amelynek hazugságok, rágalmak és gyanúsítgatások képezik a nyersanyagát. Nem kizárt, hogy ez is szerepet játszott támogatott voltának kiteljesedésében.
  
Kertész muveinek élvezetét, azok gondolati tartalmával való egyetértést választóvíznek tekinti: akiknek nem tetszenek, azok az antiszemiták közé sorolandók. Kertész szerint „Auschwitz az antiszemitákat tartós zavarba ejtette: Auschwitzra – a puszta helyeslésen kívül – nincs antiszemita válasz.” (Valaki más) De a mostani „nem az antiszemitizmus kora, hanem Auschwitzé. És korunk antiszemitája immár nem a zsidóktól ódzkodik, hanem Auschwitzot akarja.” A gondolatsort lerövidítve: aki nem szereti Kertész írásait, vagy nem ért egyet velük, az szeretné megölni a zsidókat, tehát az emberiség ellensége. Ilyen egyszeru ez.
  
Lowy Tamás forabbi 1999 júniusában a zsidó áldozatokért mondott ima (kaddis) alkalmával azt mondta Egerben: „még ma sincs egyértelmu magyarázat, hogy Magyarország - és benne az egyetemes kultúra olyan fellegvára is, mint Eger - miként vált a gyulöletek eszközévé, részvétlen szemlélojévé, a pusztulás elosegítojévé.” Tehát az egész ország, minden magyar város, nyilván az ott élo emberekkel együtt a zsidók elleni gyulölet eszköze, pusztulásuk részvétlen szemléloje, elosegítoje volt. Pedig o is tudja, hogy a lakosságnak nem volt fogalma arról, hogy mi vár a deportáltakra. Akkor még mind a lágerek, mind a Gulág borzalmainak lehetosége elképzelhetetlen rémkép volt az emberek számára. Most utólag, a dolgok pontos ismeretében a szemükre hányni, hogy egy háborús, a németek által megszállt, az önálló döntések lehetoségének látszatával is alig rendelkezo országban, ahol a Gestapónak szabad keze volt, miért nem tüntettek vagy lázadtak az akkori hírek szerint közmunkára áttelepített zsidóság védelmében – nem becsületes magatartás.
 
Igaza van George Kleinnak, a stockholmi Karolinska Intézet professzorának, aki Kertész Imre nagy támogatója, és hosszabb ideig tagja volt az orvosi Nobel-díj odaítélésérol dönto bizottságnak: „mindenekelott diskurzusra, szélsoséges hangok nélküli párbeszédre van szükség”. (MTI jelentés, 2002. dec. 8.) Egy egész lakosságot olyasvalamiért vádolni, amirol nem tehet, bizony kimeríti a „gyulöletbeszéd” fogalmát, amit magyarul rendesen uszításnak mondunk. Ez az uszítás kettos: izgatja a zsidó lakosságot a nem zsidók ellen, de fordítva is. Hiszen ki tudja szeretni azokat, akik rágalmazzák ot?
  
Van olyan vélemény, hogy a militáns zsidók azért uszítanak antiszemitizmusra, hogy megakadályozzák kevésbé militáns társaik asszimilációját. A cél méltánylandó is. De ha a vélemény valóban helytálló, ki kell jelentenünk, hogy a módszer és az egész jelenség mélyen tisztességtelen.
   
Kertész Imre nem magyar író. Nem állhat bennünket, ne akarjuk tehát ráeroszakolni magunkat. Egyszer meg is sértodött, hogy magyar írónak nevezték. (Valaki más) O egy magyarul alkotó globalizált író, aki érzelmileg talán valóban nem tudja, hogy hova tartozik. Az érdekeit persze ismeri.
  
Vajon miért hazudozik tulajdonképpen magáról is, rólunk is Kertész Imre? Azért, hogy Auschwitz lángjainál a pecsenyéit sütögethesse, s végül a legínyencebb falatot is: a nóbelpecsenyét? De hiszen ezzel meggyalázza azoknak a millióknak az emlékét, akik pedig megérdemlik, hogy tisztességes írók és más muvészek emlékmuvet állítsanak nekik.
  
Egy biztos: Kertész nem „az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”. Olyan ez a mostani Nobel-díjosztás, mint egy kísérleti aktus a világ orránál fogva vezethetoségének kipróbálásában.

      
6. Kívánság

Mindnyájunk számára eljön az a pillanat, amikor az élo Isten színe elott kell számot adnunk életünkrol. Isten léte nem függ attól, hogy hiszünk-e benne, és nagy baj származik számunkra abból, ha megtagadjuk Ot. Kertész Imre hitetlen, ennek számtalanszor hangot ad, sot egyik muvében (A kudarc) Isten nevét ismételten obszcén káromkodásba foglalja. Istennel kapcsolatos megjegyzései a teremtés csodájának, a világ muködésének teljes meg nem értésérol tanúskodnak. Pedig máris más lenne a lelke és egész élete, ha legalább megpróbálná keresni Istent.
  
Az életben megjátszhatjuk magunkat, de Isten elott nem lehet igazi valónkat rejtegetni, hazugságainkat szépen kimódolt mondatokba rejteni, gyulöletünket az igazságosság és méltányosság keresésének látszatával betakarni. Kertész Imre öregember, ezért olyan nagyon messze nem lehet a számadás napja, hiszen o is halhatatlan lélekkel bír, akármit gondol is errol. Isten mindent megbocsát, amit az ember magában megítélt, mint helytelent felismert, és valóban megbánt. A magam részérol kívánom neki, hogy még idejében és eredményesen sikerüljön megvizsgálnia a lelkét, hogy földi élete végén, az igazi élet kezdetének pillanatában minél kevesebb bun terhe nyomja. Imádkozzunk, hogy Isten adjon ehhez neki kegyelmet
  
Imádkozzunk mindnyájan magunkért is: tudjunk érdemesek lenni arra, hogy Isten levegye rólunk, magyarokról, számtalan ellenségünk kezét.

Megjegyzés: Kertész Imre muveit a világhálóról szereztem be, ezért az oldalszámok az utalásokban természetszeruleg hiányoznak.


(Megjelent: Új Kéve. X. évfolyam, 4. szám, Stockholm, 2002. december; Havi Magyar Fórum. Budapest, 2003/3.)
 

Az eleje itt van.