A szájhagyomány és az írott források  után, egy sokkal összetettebb történelmi forrás következik, a tárgyi emlékek. A tárgyi emléket elsősorban a régészet szolgáltat az őstörténetre vonatkozóan, ezeket két részre bontottam:

1.      „Honfoglalás” előtti régészeti adatok

2.      „Honfoglalás” kori régészeti adatok

1.      A „honfoglalás” előtti régészeti adatok

 Az első részben már említettem a legfrissebb finn régészeti eredményeket, mely szerint a finnek ősei legalább 10.000 éve őshonosak jelenlegi lakóhelyükön, a jégkorszak elmúltával a jégtakaró visszahúzódását követve kerültek a mai Finnország területére. A legújabb kutatások (amelyben az oroszországi és ukrajnai kutatók járnak az élen) pedig azt feltételezik, hogy az indoeurópaiak és a finnugorok közös gyökerekkel rendelkeztek, és ez már régészetileg is igazoltnak tekinthető. A finnugorok ősei nem Ázsiából érkeztek, a finnugor ősök is európaiak voltak. Tehát a finnugorok ősei valamikor Európából vándoroltak északra, Szibériába. (Ezek az eredmények a genetikai kutatások eredményeinek fényében válnak igazán érdekessé.)

 Nyelvészeti feltételezésekből levont következtetések alapján azt állítják a kutatók, hogy innen vándoroltak volna le délre a magyarság ősei. A gond ezzel az, hogy míg dél-észak irányú vándorlást több korszakban is ki tudnak mutatni a régészek, észak-déli irányú vándorlást egyet sem! Éppen ezért a magyaroknak a legközelebbi rokonoktól való elválását, vagyis az északi, erdős vidékről délebbre, a sztyeppe-övezetbe való vándorlásának idejét, amely kétségtelenül sajátos jelenség volt (egyetlen egy másik ilyen sincsen - feltéve, ha ez megtörtént egyáltalán) a többi finnugor néphez viszonyítva, feltűnően ellentmondóan szokták meghatározni a kutatók. A nyelvészek szerint ez a nagy horderejű esemény a Kr. e. I. évezred eleje táján, vagy talán a közepén ment végbe. Mások azonban inkább a Krisztus születése körüli időt tartják lehetségesnek ebből a szempontból. Vannak kutatók, akik még későbbre, a Kr. u. 4–5. századra, a nagy népvándorlás kora elejére teszik a magyarok sztyeppére történő kivételes kikerülését. Létezik olyan nézet is, amely őseinknél a 8. századot, nevezetesen a 750 utáni éveket látja csak alkalmasnak az erdőből való elvándorlás időpontjaként, hogy ne is említsük a honfoglalást közvetlenül megelőző, 830 utáni időszakot. A legújabb régészeti kutatásoknak köszönhetően azonban találtak egy lassú észak-déli irányú vándorlást a Kr. e. 12.-10. század között, úgyhogy most ehhez próbálják igazítani eddigi feltételezéseiket.

  A mind újabb és újabb eredmények dacára Fodor István szavai (Verecke híres útján 139. oldal) továbbra is érvényben maradtak: Őstörténetünknek az i.e. 500-at követő évezrede egyelőre csaknem teljes egészében fehér folt történettudományunk egyébként is erősen hiányos őstörténeti térképén. Sem az írott kútfőkben, sem pedig az eddig feltárt régészeti leletek között nem találtak eddig olyan adatokat, amelyeket kétséget kizáróan az ősmagyarokkal lehetne kapcsolatba hozni.

 Ezt a megállapítást kiegészíteném azzal, hogy ez nem csak a Kr. e. 500-at követő évezredre igaz, hanem sem előtte, sem egészen Kr. u. 895-ig nem sikerült az eddig feltárt régészeti leletek között olyan adatokat találni, amelyeket kétséget kizáróan az ősmagyarokkal lehetne kapcsolatba hozni. (Éppen ezért folyhat az ötletelés ilyen tág körben.) Fel is merült a kérdés, hogyha a Szibériából délre szivárgó magyarság Kr. 1.(?)  évezredtől kezdve folyamatosan magasabb kultúráltsági fokon lévő népektől vett át mindent (szókincset, technikai újításokat, műveltségét, stb.) akkor hogyhogy mégis megtartotta nyelvét? Ezt azzal próbálják magyarázni a nyelvészek, hogy amikor a magyarság ősei vereséget szenvedtek akkor visszamenekültek az általuk még ismert szibériai erdőségekbe, és ott meghúzva magukat, megerősödtek, majd újra előmerészkedtek. „Érdekes” elmélet sok gyengeséggel (mert mit csináltak pl. addig a lovaikkal, amíg (ki tudja meddig) az erdőben bujkáltak), de feltétlen érdemes összehasonlítani a finnugor (nyelv)rokonság előtt vallott legyőzhetetlen, soha senki elől el nem menekülő szkíta ősökkel.

 A 895 előtti régészeti leletek nem vezettek tehát eredményekre, ezért ideje a 9. század utáni tárgyi forrásokat megvizsgálni. (A szakszerűség kedvéért annyit még meg kell jegyezni, hogy régészetileg csak a Kárpát-medencébe betelepült magyarokat lehet (majdnem) pontosan beazonosítani, ugyanis többek között azt sem lehet ténylegesen megállapítani, hogy az Etelközbe mikor települt be a magyarság.)

2.      A „honfoglalás” utáni régészeti adatok

  Rendkívül érdekes a helyzet a Kárpát-medencei régészeti leletekkel. 3 részre érdemes bontani az eredményket:

1.      10. század előtti avar leletek

2.      Árpád népének leletei

3.      Az itt élő őslakos (nem avar s nem magyar leletek)

 Azért van szükség erre a felbontásra, mert időarányosan lebontva  legalább ötször több avar temetkezést ismerünk a 7.-9. századi avar korból, mint Árpád népétől. Erre alapozva vetette fel László Gyula a kettős honfoglalás elméletét, ugyanis csak az lehetséges, hogy az ötszörös többség olvasztja be a kisebbséget, nem pedig fordítva. Márpedig ha mi magyarul beszélünk, akkor már Árpád magyarjai előtt is itt magyarul kellett beszéljenek. (Érdekes kérdés, hogy Árpád magyarjai vajon magyarul beszéltek-e, ugyanis bármilyen furcsán hangzik, ez sem bizonyítható, hiszen legkorábbi nyelvemlékünk majd 200 évvel későbbi, azalatt bármi megtörténhetett.) Ezt az elképzelését később László Gyula további érvekkel támasztotta alá (az avar és a beköltöző magyar településszerkezet kiegészíti egymást, nincsen köztük átfedés, a késő avarkori régészeti jelenségek továbbélnek a kora Árpád-kori temetőkben, antropológiailag az (késő)avar temetők népe él tovább az Árpádkorban, stb.) Valóban logikus magyarázatnak tűnik, csak van egy sötét ló az egyenletben, az itt élő őslakosok létszáma. Erre vonatkozólag ugyanis semmilyen adat nem áll rendelkezésünkre, csak becslések vannak.

 (Azoknak egy része, akik nem fogadják el a kettős honfoglalás elméletét (pl. Györffy György) és egyszeri, 9. század végi beköltözéstől eredeztetik a magyarságot a Kárpát-medencében, a következőképpen számolnak:

 Mivel a 11. században a Magyar királyság lakossága már minimum 80%-ban magyar nyelven beszélt, ezért ahhoz, hogy a beköltöző magyarok elmagyarosíthassák az itt élő őslakosokat, legalább kétszer annyian kellett legyenek, tehát úgy 400.000 magyar érkezett Árpáddal és itt olyan 200.000 ember lakott a 9. század végén. Mivel ez a 200.000-es szám rendkívül alacsony, ezért valamivel meg kell magyarázni, hogy miért nem lakott itt gyakorlatilag senki. Emiatt olyan elméletek születtek, hogy szárazság és éhínség volt a 9.- században a Kárpát-medencében, ezért pusztult ki az őslakosság (ezért nem is volt ellenállás a „honfoglalókkal” szemben), vagy valami járvány tizedelte meg őket, esetleg Nagy Károly hadjáratai pusztították ki a lakosságot még a 8. század végén. Ez is logikus magyarázat, csak a régészeti feltárások nem támasztják ezt alá. Nemcsak a leletek számát, hanem elhelyezkedését tekintve sem, ugyanis ott is színmagyar népesség van a 11. században a Magyar Királyságban, ahova Árpádék be sem tették a lábukat. De nézzük a régészeti adatokat.)

 Számszerűsítve nagyjából a következőket lehet leszűrni a régészek/történészek munkáinak átolvasása után: A 10. század lakosságát max. 50%-ban avarok, max. 30%-ban őslakosok és maximum 30%-ban Árpád népe adja. (Mindenki másképp értelmezi az adatokat hipotéziseinek alátámasztása végett, ezek a számok az én értelmezésem. Mint ahogy azt már fentebb említettem, a kettős honfoglalást elképzelők ötszörös avar-magyar arányt feltételeznek az avarok javára, akik ezzel nem értenek egyet, azok ezt vitatják, de fele-fele aránynál ők sem mernek jobb eredményt kihozni.) Itt azonban kicsit meg kell állnunk. A temetőkben a legtöbb leletet a „köznép” adja (nem meglepő módon), tárgyi mellékletek hiányában nehéz őket beazonosítani. Ezeket, a kommunizmus időszakában szlávoknak tartották (ekkor a beköltöző magyar lakosság létszámát 70.000-re tették), egészen addig, amíg a következő esemény nem történt:

 A Rákosi időkben meglátogatott minket Moszkvából Tretjakov professzor, kiváló szláv régész. Az őt körülvevő magyar kutatók egymással versenyezve bizonygatták, hogy a magyar honfoglaláskor itt mindenki szláv volt. Tretjakov professzor erre a következőt mondta: „Uraim, egyet nem értek, ha valóban úgy volt, ahogy önök mondják, akkor most miért nem beszélünk egymás között szlávul?”

 Ezek után, a köznépet magyarnak, vagy avarnak osztották be, attól függően, melyik néphez tartozó mellékletet találtak még a környező sírokban. A besorolást tehát most úgy végzik, hogy bár az avar vagy „honfoglaló” lelőhelyek többségén a halottaknak csak legfeljebb a 10-20%-áról állapítható meg (a mellékletek alapján), hogy valóban avar vagy „honfoglaló”, a temető maradék 80-90%-át is avarnak vagy honfoglalónak veszik. Azok is biztos avarok, vagy honfoglalók voltak, csak szegények lehettek, ezért nem került sem ékszer, sem ló, sem semmi a sírba. (A lelőhelyek kb. egyharmada még így is 100%-ban az őslakosokhoz köthető, ott semmilyen más népre utaló jelet nem találnak.)

 Ezt a magyarázatot is teljes készséggel hajlandó lennék elfogadni, csak akkor meg az nem világos, hogy ebből a legalább három (az őslakosok kitudja milyen nép(ek) voltak), nagyjából egy „súlycsoportot” képviselő népességből hogyan lett kb. 100 év alatt egy egynyelvű és egyszokású lakosság a 11. század végére? Erre a kettős honfoglalás elmélete nagyjából valóban magyarázatot ad, csak a legújabb genetikai kutatások figyelembe vételével ez a tetszetős elmélet is átgondolásra szorul. Ezekről az eredményekről a következő részben számolok be.

  Összefoglalva tehát azt állíthatjuk, hogy a 9. század előttről a régészeti leletek szinte semmilyen támasszal nem szolgálnak a kutatásokban, hiszen a sírok „nem beszélnek”. A Kárpát-medencében pedig a leletek túlnyomó többségét (80-90%) gyakorlatilag beazonosíthatatlan népesség adja, akik értelmezési szemponttól függően, hol szlávok, hol avarok, vagy éppen magyarok.

 (Bár igyekeztem minden lényeges információt az interneten található linkekkel is alátámasztani, számos adatot nem találtam fenn a neten, ezeket Bakay Kornél, László Gyula, Makkay János, Mályusz Elemér, Kristó Gyula, Györffy György és Fodor István könyveiből vettem.)

6. rész

1. rész