Van-e kiút a 22-es csapdájából? – kommentár a szocialisták kongresszusához
Talán sorsszerűnek is tűnik, hogy pont Magyarország felszabadulásának (sic!) huszadik évfordulóján tart kongresszust az a Magyar Szocialista Párt, amely a be nem fejezett rendszerváltozás egyik szimbóluma is Magyarországon.
Jelen állás szerint úgy tűnik, a kongresszus legfőbb kérdése az, hogy a mostanra két táborra egyszerűsödött vitából ki kerül ki győztesen, avagy, Gyurcsány Ferenc tényleg kiválik-e és a saját képére formált párttal kívánja megmérettetni magát. Túlzás nélkül lehet állítani, hogy ilyen nehéz helyzetben a baloldal még nem volt Magyarországon. Az is megállapítható, ha nem lesz a magyar lakosság nagy része az elkövetkező pár évben amnéziás, akkor ebből a gödörből nehéz lesz felállni.
Az MSZP létezése ereje és szerepe jelképezi az egész magyarországi békés rendszerváltozást. Vagy inkább átmenetet. Nem mi vagyunk az egyetlen ország, ahol a korábbi állampárt reinkarnációja erős lehetett a változás után, de az is bizonyos, hogy Kelet-Közép Európában Magyarországon tartott ki a legtovább az ilyen szintű kontinuitást mutató utódpárt és csapata.
Az MSZP messze a legerősebb párt volt Magyarországon egészen nagyjából 2008-ig, mára viszont egysége és továbbélése komoly veszélybe került. Az MSZP ráadásul ezt a teljesítményt önmaga érte el, sőt, tevékenységével még a legnagyobb ellenfelét is hozzásegítette a kétharmados parlamenti többséghez, ami a magyar rendszerben gyakorlatilag teljhatalmat jelent.
Honnan jöttek?
Az MSZP önnön magát a politikai paletta balközép oldalára, a szocialista, szociáldemokrata pártok családjába sorolja. Nem kétséges, hogy támogatóik közül nagyon sokan vallják magukénak fenti értékeket, az MSZP pozíciójára azonban nem az öndefiníció ad magyarázatot, hanem a párt genezise. Az MSZP derékhadát a késő kádári harmadik generáció adta, és adja a mai napig. Olyan személyiségek a vezetőik, akik karrierjüket már a pártállami rendszerben kezdték, nincs mögöttük tehát igazi mozgalmi tapasztalat, és az ideológiai felhangok sem jellemzőek köreikben. Nincs tehát az a Rákosi, és kora Kádár-korra jellemző ideológiai túlfűtöttség sem bennük, küzdeni pedig végképp nem kellett nekik, hiszen a pártos vonal már eleve megágyazott számukra a sikernek.
Sokan vádolják Orbán Viktort azzal, hogy „életében egy percet sem dolgozott”. Való igaz, a jelenlegi kormányfő egész felnőtt életét vezető pártpolitikusként éli le. Azonban ez nincs máshogy az MSZP klasszikus elitjének vezéregyéniségeivel sem, akik a rendszerváltozást követően a korábbi főállású pártpozíciókból főállású politikusok lettek.
Az MSZP értelmét minden tagadás ellenére a pártállami múlthoz való viszony határozta meg. Egészen Gyurcsány Ferenc és köre feltűnéséig a vezető szerepet olyanok vitték a párton belül, akik a Kádár-korszakban jutottak el a felemelkedés lehetőségéhez, a rendszerváltozást követően pedig magukra tűzték a szocialista-szociáldemokrata zászlót.
A szocialisták a tényleges politikai élre 1994-ben kerültek vissza, amikor győztek a második szabad választásokon. Győzelmüket egyáltalán nem balközép helyzetüknek köszönhették, hanem annak, ami egy valódi demokráciában inkább takargatni való lett volna a párt életében, nevezetesen, a Kádár-korhoz való erős kötőszálaknak. Jellemző, hogy a rendszerváltoztató Antall-kormány – mondjuk úgy – bukása után nem a rendszerváltoztató ellenzéki pártok (az egyébként külön történetet érdemlő SZDSZ, illetve a Fidesz) kapták meg a kormányzási lehetőséget, hanem az előző rendszerhez kötődő MSZP.
Ez a párt azután sohasem változott lényegileg, életében napi bejáratott rutinok, illetve sokrétű érdekszövetségek alakultak ki.
A magyarországi közéletben mindazonáltal uralkodó maradt a baloldali diskurzus. A vezető médiumok, de a közbeszéd is alapvetően a baloldali nézőponthoz igazodva működött. Jellemző, hogy az erőteljesen ellenkultúraként induló jobboldali diskurzus is a baloldali alaphoz képest határozta meg magát. Ebben a helyzetben egyáltalán nem csoda, hogy az MSZP uralkodó, domináns szerepet tudott betölteni. Kapcsolatai gyanánt a magyar közélet jelentős részét uralta, politikai szempontból pedig megkerülhetetlennek számítottak, voltak akár kormányon, vagy ellenzékben.
Ennek a magyarországi baloldali „alapállásnak” a része az is, hogy a szakértelmet a baloldalhoz szokás kötni. Tagadhatatlan, a késő kádári generáció már nem ideológiai erővel próbálkozott tekintélyt szerezni, hanem technokrata módon viselkedett, és így jól tudott élni a szakértő imiddzsel is, szemben mondjuk a túlideologizáltnak tekinthető jobboldali kormányzatokkal.
Jellemzője volt részben ennek is következtében, hogy a baloldal nem merészkedett az ideológiai viták terepére egészen Gyurcsány Ferenc színrelépéséig. Erejét sokkal inkább adta az ideológiamentes szakértő étosza. Ha pedig valamiféle önmeghatározásra került szükség, akkor egyértelmű volt, hogy a baloldal a „kisember” érdekeit védi. „Szegénységpárti”, ahogy Medgyessy Péter korábbi miniszterelnök nyilatkozta programbeszédében.
Magyarország társadalompolitikai alapparadigmáját is átitatta ez a baloldali alapvetés. A társadalompolitikáját a kormányoknak – oldaltól függetlenül – a „szegényekhez”, a legalsó társadalmi rétegekhez való viszony, vagy annak érzete határozta meg.
A gyakorlatot azonban nem más jelentette, hogy az egymással szoros érdekközösségben levő személyek és csoportok jól bejáratott módon gyakorolták a hatalmat, különböző szinteken, és ezt a helyzetet nagyjából természetesként is kezelték. Egészen a miniszterelnök-keresési tragikomédiáig a baloldali politikusok és közszereplők minden megnyilvánulásából áradt a magabiztosság.
Ezen irománynak nem célja a baloldali gondolkodásmódnak, illetve annak válfajainak a tárgyalása, annyit azonban le kell szögezni, hogy jellemző a baloldalra a racionalitás kisajátítása, illetve az a tudat, hogy „nekünk van igazunk”. Bár megpróbált ideológiamentesen működni, a magyarországi baloldal viselkedése is tulajdonképpen ezt a mintázatot követte, csak ők – egészen Gyurcsány színrelépéséig – ennek hangot nem adtak.
Pártszerkezet
A Fidesz szemére szokás vetni, hogy vezérelvű pártként működik, élén a mindent meghatározó Orbán Viktorral. Szemben ezzel az MSZP öndefiníciója a demokráciát hangsúlyozza a párton belül. Ez azonban nem jó kifejezés a párton belüli működésre, a legjobb leíró jelző talán az oligarchikus lehetne. A párton belül különböző érdekszövetségek pillanatnyi ereje határozta meg a folyamatokat, de az is elmondható, hogy minden egyes érdekszövetség részére jutott a hatalomból, a pillanatnyi erőviszonyoknak megfelelően. Országos csúcspolitikai szinten mindez miniszteri és államtitkári helyosztásokban manifesztálódott.
Egy ilyen felépítésű pártban természetes, hogy nem jöhet létre pártvezér pozíciója. Horn Gyula sem vezér volt a szó mai politikai értelmében, hanem a kompromisszumok és a lavírozás nagymestere. Továbbá, erősítette, hogy külföldön és belföldön is egyfajta tekintéllyel bírt, így – egészen a nem várt ’98-as bukásig – senki se kérdőjelezhette meg komolyan vezető szerepét. Utána – bár Kovács László a pártelnöki posztot viselte – nem lett igazi vezetője az MSZP-nek. Sokkal inkább volt tekinthető a párt egy kollektív vezetésű szervezetnek. A kollektív vezetésben való részarány jórészt az érdekcsoportok pillanatnyi erőviszonyaitól függött, így annak alakulása befolyással volt a vezetés összetételére is.
Gyurcsány katalizátor-szerepe
Az MSZP meggyengülésében meghatározó szerepet vitt a korábban messiásnak, nagy megújítónak tekintett Gyurcsány Ferenc korábbi pártelnök és miniszterelnök.
Gyurcsány szerepe mindazonáltal az lett az MSZP-ben, hogy felszínre hozta a korábban rejtve maradt problémákat, a párt működését, és nem utolsó sorban a humán erőforrás helyzetét.
Gyurcsány fellépésére volt is igény a párton belül, meg nem is. Volt igény abból a szempontból, hogy nem volt az MSZP-nek egy Orbán Viktorhoz hasonló karizmával rendelkező vezéregyénisége, így a párt értelemszerűen szürkébb volt a jobboldali ellenfélnél. Gyurcsány előre jutását köszönhette így nagyrészt karizmájának. De az ellen-Orbán szerep nem csak ebből a szempontból került elő, hanem abból is, hogy míg a jobboldalon Orbán honosította meg és fejlesztette tökélyre a szimbolikus és ideológia-vezérelt politizálást, Gyurcsány ugyanezt próbálta meg a baloldalon. Az inkriminált őszödi beszédben is utalt erre („nem kell a baloldalnak lehajtott fejjel járni”). Nem volt azonban szükségük vezérre, hiszen a párt karakterének sokkal inkább az egyes erőcsoportok versengésére alapított modell felelt meg, inkább szürke menedzser-típusú politikusokkal.
A párt azonban nem fogadta be Gyurcsányt, ám ameddig előnye származott belőle, addig (ki)használta. Piedesztálra emelték, amikor nagyon nagy bajban voltak, mellette álltak, ameddig a sikerember szerepét tudta vinni, és körmük szakadtáig ragaszkodtak hozzá, ameddig egyértelmű vezetőnek – és így pozíció-osztónak is – minősült.
Gyurcsány akár tényleg meg is reformálhatta volna a továbbra is, 15 év elmúltán is alapvetően posztkádári pártot. Ereje, karizmája volt hozzá, ráadásul gondolkodásában is modernebb volt, a huszadik század végi, huszonegyedik századi politikát is megértette.
Annak, hogy Gyurcsány végtére is megbukott mind politikai vezetőként, mind kormányfőként is, az oka alapvetően két pilléren nyugszik. Mindkettő a személyiségéből fakad. Az első az, hogy Gyurcsány Ferenc a modern politikacsinálásnak egy oldalát érti igazán, azt azonban nagyon. A kommunikációt. Gyurcsány életének és politikai karrierjének a csúcspontjai ahhoz kötődnek, amikor kommunikációra volt szükség. A kommunikáción túl azonban megállt a tudomány. Maga mondta el az őszödi beszédében azt, hogy „fogalma sincs arról, mik lesznek a lépések”. Ezt az egész második Gyurcsány-kormány tevékenysége alátámasztja, hiszen, amikor végre „nekiálltak kormányozni”, a lépések nem nagyon illeszkedtek egy koherens rendszerbe, sok partikuláris érdek (pártbeli és koalíciós is) befolyásolta őket, a programok nem voltak kidolgozva, megvalósításuk pedig igencsak kérdéses lett. A kormányfő nem tudott érdemben irányt szabni a kormány politikájának, ami történt az nagyrészt kétségbeesett reagálás volt (megszorítások az államháztartás helyzete miatt), vagy kimerült hangzatos programok megfogalmazásán.
Gyurcsány bukásának másik pillére a hatalomhoz való személyes hozzáállása volt. A népszavazási kudarc, és a koalíciós szakítás mutatta meg, hogy célja valójában nem „Magyarország megreformálása” – bármi legyen is az, hanem a pozícióban maradás. Saját maga tudott rövid időn belül 180 fokos fordulatot venni, amikor azt érezte, hogy a közhangulat ellene fordult, és párton belüli vezérsége is megingott.
Távozása a hatalomból sem önkéntes alapon történt, és akkor is azzal a kívánalommal állt félre, hogy ő határozza meg továbbra is a folyamatokat.
Bukását követően a revans, vagy inkább a bosszú vezérli. A bosszúnak csak az egyik ága szól azonban a jelenlegi kormánypárt és vezetője, Orbán Viktor személyének, másik, és valószínűleg erősebb ága szól saját elárulóinak, saját párttársainak.
Túlzás nélkül állítható, hogy csak a revansnak él azóta, illetve egyértelmű célja egy valódi vezérelvű szociálliberális párt felépítése. Ahol nem tudják megbuktatni.
A párt hozzáállása Gyurcsányhoz
Ha a volt kormányfőt nem lehet morális piedesztálra emelni, akkor a párt többi erős embere sem érdemli ki mindezt. Az MSZP pártelitjének Gyurcsányhoz való viszonya ugyanis felszínre hoz egy nagyon érdekes, meghatározó, azonban mindezidáig rejtett mechanizmust.
Gyurcsány mögött – amíg hatalmon volt – mindig összezárt a párt. Jóllehet, a korábbi kormányfő minden egyes alkalmat meg is ragadott ahhoz, hogy a párttársak hűségnyilatkozatát kikövetelje, ez a hűség nem jöhetett volna létre sokak őszinte, vagy jól megfontolt egyéni döntése nélkül. Gyurcsányt ugyanis nem puccsolták meg. Sokkal szembetűnőbb az azonban, ahogy viszonyultak hozzá hatalomból való kényszerű távozását követően. Az a Gyurcsány Ferenc, aki korábban a baloldal megmentője volt, „Orbán Viktor méltó kihívója”, rögtön feledni kívánt rosszullét, a múlt egy kitörlendő darabja lett.
Gyurcsány – állítólag – jellemtelennek nevezte újonnani támadóit. Állítólag Puch László, Szanyi Tibor, és Szekeres Imre érdemelte ki ezen nem túl hízelgő jelzőt. Ez az egész jól illusztrálja az MSZP működését, és azt, hogy a címben írtaknak megfelelően miért is vannak a 22-es csapdájában. Fenti jellemtelennek minősített személyek közül ugyanis első kettő államtitkár, harmadik miniszter volt Gyurcsány Ferenc kormányaiban.
És itt van a kutya elásva. Egyik oldalon van egy önnön személyes erejében vakon hívő ember, aki általa jellemtelennek tartott személyiségeket vont be saját csapatába. Ki tudja, milyen megfontolásból, de ezt tette. És ott van a másik oldal is, ahol egyre durvább jelzőkkel támadják azt a volt pártelnököt, aki nemhogy messiás volt a párt számára korábban, hanem épp a támadók személyes karrierjét is segítette egy-két államtitkári, vagy épp miniszteri megbízatással.
Nincs ma a szocialista párt Gyurcsány-ellenes frakciójában olyan személyiség, aki egyenes háttal tudná kritizálni a korábbi pártelnök-miniszterelnököt, anélkül a múltbeli szeplő nélkül, hogy korábban teljes mellszélességgel támogatásáról biztosította volna.
2006 októberében, az őszödi botrány után Gyurcsány jól kalkulált. A bizalmi szavazás azt jelentette, hogy a párt vagy vele nyer, vagy vele bukik. Nincs kibúvó.
A mostani, személyeskedésektől nem mentes vitát a fentiek beárnyékolhatják. Nem moshatja le egyik oldal se magáról a másik jelentette billogot, a múlt árnyai mindenkire rávetülnek.
Mi lesz így?
Az MSZP igen profi abban, hogy mindig és mindenkor kifelé összezár, és a legnagyobb egységet mutatja. A mostani helyzetben azonban bármilyen is ez a demonstráció, hitelessége alapvetően kérdőjeleződik meg. A párt szempontjából a legkézenfekvőbb megoldás a pártszakadás lenne. Akár békében is. Nyilvánvaló, hogy ezek a csapatok egy fedél alatt nem nagyon fogják bírni. A pártszakadás azonban veszélyes helyzetet eredményezte. A korábban monolit gazdasági és kulturális elitnek választania kellene. Eddig a baloldal nem volt olyan helyzetben, hogy erőforrásait meg kellene osztani. Az SZDSZ megsemmisülése demonstrálta, hogy rájuk kimondatlanul is igaz az „egy a tábor” elve. A baloldal hátországának a szakításkor választania kellene. Választani a „régi vágású” pártelit, és a korábban messiásként tisztelt Gyurcsány között.
Gyurcsány brandje egy szűk pretoriánus gárdán kívül mára eladhatatlanná vált Magyarországon. A baloldal megújulásához tehát mindenképp szükséges lenne ettől a brandtől szabadulni. Akiknek a kezében azonban a baloldal sorsának a meghatározása áll, valamilyen szinten mind kompromittálódtak a volt kormányfő melletti kiállással. A szocialisták ráadásul az eszközökből is kifogytak. Egyedül a jelenlegi kormány lépéseinek opponálása maradt, az azonban mára nem lett elegendő. Válaszaik a „hogyan?” kérdésére nincsenek. Mind emellett a párt utánpótlása is veszélybe került. Túlzás nélkül állítható, hogy tényleg a 22-es csapdájába kerültek.
Már csak az a kérdés, hogy ebből a csapdahelyzetből van-e esélye egy nem posztkommunista baloldalnak kialakulni Magyarországon.
Utolsó írka