KáKánBéKa
Kertész Mihály vagy mi a Manó: Imre
1929-ben született. Önéletrajzi ihletésű, a holokausztról és az önkényuralomról szóló műveiért irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki (2002)
A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Ebben az írókat évente emelkedő, a mindenkori minimálbér négyszereséhez közeli havi összeg illeti meg. Korábban egyéb költségtérítés is járt, így Internet-előfizetés, előfizetés egy (tetszőleges, magyar nyelvű) napilapra (Népszabadság?) és négy (tetszőleges, magyar nyelvű) irodalmi folyóiratra. Az Akadémia megfesteti a tagok portréját egy általuk kiválasztott festőművésszel, s azt a Petőfi Irodalmi Múzeumban elhelyez.
A konzervatív Rzeczpospolita kommentárja szerint a svéd Királyi Akadémia ezúttal jól döntött, akárcsak akkor, amikor Alekszandr Szolzsenyicinnek vagy Günter Grassnak ítélte a díjat. Kertész Nobel-díja azt bizonyítja, hogy a holokauszt témája nincs még kimerítve. Erre az író maga is nagyon világosan utalt, amikor arról beszélt, hogy hazájában mind ez idáig nem történt meg az elszámolás a múlttal, és a magyar antiszemitizmus egyáltalán nem lezárt fejezet.
Kertész Imre: „Számomra nagyon érdekes, hogy a díjat a holokausztról szóló, valamint diktatúra-ellenes műveimért kapom. Ez valami nevelő célzatot is jelenthet a kelet-európai országok számára" - idézte a frankfurti lap az írót."
Marcel Reich-Ranicki: „Ha rajtam múlik, Philip Roth kapta volna díjat. Ám így is nagyon boldog vagyok. Kertész kiváló, komoly szerző, megérdemelte a Nobel-díjat"
Bocsánat de ide be kell szúrnom ezt:
"Manapság meg bekapcsoljuk a tévékészüléket - bármelyik csatornát -, s a képernyőn azt látjuk, hogy két zsidó méltat egy harmadikat." (Hering József)
Le Monde-ban Edgar Reichman: A párizsi sajtó legtekintélyesebb orgánumának irodalomkritikusa szerint a magyar holokauszttúlélő megkoronázásakor a svéd akadémia olyan történelmi pillanatban emlékeztet megkerülhetetlenül a totalitárius rendszerekbe zárt embermilliók szenvedéseire, amikor minden újra kezdődni látszik.
(A nevek ismerősek lehetnek Esterházy miatt is)
Azt írja Gärtnerről a wiki:
Zsidó vallású családból való. 14 éves korában (1944) megjárta Auschwitzot, majd Buchenwaldot, ahonnan a lágerek felszabadítása után 1945-ben tért haza, Sorstalanul.
1948-ban érettségizett Budapesten. 1948–1950 között a Világosság, majd az Esti Budapest munkatársa. 1951-ben gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa, 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító. (Csodálom, hogy ávós nem volt).
2002-ben előbb a romániai és az európai vezetőknek címzett nyílt levélben, majd a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent cikkben követelte a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen a magyar nyelvű szakok indítását. A február 22-én „Ceauşescu tanintézete” címmel megjelent írásban az egyetemet többek között a „nemzeti-szocialista éra maradványának” titulálta.
Romániában széleskörű lejáratókampány indult ellene emiatt, illetve az egyetem vezetője, Andrei Marga perrel fenyegette meg. Marga később elállt szándékától, mikor kiderült, Kertész csupán aláírója volt a Tudományegyetemet bíráló, 76 neves (köztük több Nobel-díjas) tudós, író által aláírt levélnek, illetve cikknek. Utóbbiban a nagyobb hatás kedvéért emelte ki Kertészt a „valódi” szerző, Reinhardt Olt.
Jelenleg Berlinben él, de magyar állampolgárságát is megtartotta. Tartja folyamatosan a kapcsolatot az itthoniakkal, számos meghívásnak tesz eleget, 2007 márciusában a Szegedi Tudományegyetem hallgatóival folytatott interaktív beszélgetést, zsúfolásig megtelt az Auditórium Maximum, óriási volt az érdeklődés. Az esemény után a Szegedi Egyetem c. újság részéről Turi Tímea készített vele interjút Csak a nyelv és semmi más címen, az események képes beszámolójáról Segesvári Csaba, a Délmagyarország fotóriportere gondoskodott.
2009-ben nyilatkozott egy párizsi lapnak, amelyben elmondta, hogy Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála, emiatt képtelen lesz írni. Még egy utolsó könyvre szánja magát, amely a halál elfogadásáról szól.
Első regénye, a Sorstalanság, amit 13 évig írt, többévi várakozás és visszautasítások után jelenhetett csak meg 1975-ben. Sikert előbb külföldön aratott a mű, itthon csak a rendszerváltás után, de főként az irodalmi Nobel-díj átvételekor 2002-ben. A regény főhőse egy kamasz fiú, akit a náci haláltábor szörnyű tapasztalatai érleltek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi életéhez. A regény tárgyszerű, dokumentarista stílusa a holokauszt újszerű irodalmi megközelítését tette lehetővé. A regényt Koltai Lajos operatőr-rendező ültette át filmre.
Műveit több nyelvre lefordították. Ő maga németből fordít – többek között Sigmund Freud, Hugo von Hofmannsthal, Friedrich Nietzsche, Friedrich Dürrenmatt, Arthur Schnitzler, Tankred Dorst és Ludwig Wittgenstein műveit ültette át magyar nyelvre.
A Metapédia idézi Kertészt:
Élet és Irodalom 2001.december.21. 4. oldal
2001.július.20.
"Egy ostoba rágalomcikk szerint azt mondtam volna egy holland újságnak, hogy "nem meggyőződésből élek itt, a bőröndöm állandóan összecsomagolva" - stb. Hogy nem "meggyőződésből élek itt"?! Ekkora marhaságot biztos nem mondhattam. Nagyon kevés helyen él az ember, úgymond, meggyőződésből. Mondjuk az izraeliek közül sokan tényleg meggyőződésből élnek Izraelben. No de Magyarországon? Itt az ember történetesen megszületik, és vagy életben marad, vagy nem. Meggyőződésről szó sem lehet. "
Demokrata 2002.10.23.
“Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?"
“...semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett »magyarsággal«, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával.”
ma.hu 2002.10.19
Nem tekintem a magyar nemzet képviselőjének a szélsőséges jobboldalt... nincs olyan európai ország, ahol négy százaléknyi őrült ne lenne.
Interjú a Die Zeit-nek (Népszabadság, 2002. okt. 18.)
“Magyarországon nem tudtam dolgozni. Ön nem tudja az ottani körülményeket elképzelni. Nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a médiában. Egyáltalán nem olyan finom urak, mint Herr Walser. Ez majdnem olyan undorító, mint amilyen a harmincas évek vége felé volt.”
Részletek a Valaki más című könyvéből (Magvető, Budapest, 1997., 168 p.)
“Március van, süt a nap, közel a nemzeti ünnep. …A Margit-híd aluljárójában fehér szakállas vénember, csendőrsárga ruhában, nemzeti színű karszalag, a közepén fekete kettőskereszt, a fején cserkészkalap, árvalányhaj, színes tollak… egy kiöregedett nacionalista Winnetou. Lepedőnyi trikolórba burkolózó fiatalok, öles kokárdák fölött razziázó, gyűlölködőn villanó tekintetek. …ezeket az embereket nem az antiszemitizmusuk, a fékezhetetlen, korlátolt és mindenféle alkalmazkodásra képtelen egocentrizmusuk fogja elveszejteni – ezek a tulajdonságok csupán jelei annak, hogy már régen elvesztek.” (100–101.o.)
“A nyelv – igen, az egyetlen, ami köt. Milyen különös. Ez az idegen nyelv az anyanyelvem. Anyanyelvem, amelyen megértem gyilkosaimat.” (37.o.)
“Szeretem széles berlini ágyamat, amelyen kényelmes és kemény fekvés esik. Ebben az évben mindössze három hónapot töltöttem ott(hon) (Budapesten). Úgy élek, mint egy menekült.” (67.o.)
“A zsidóságom mellett most a magyarokat sújtó diszkriminációt is vállalnom kell; az előzővel semmi bajom, mert annak, hogy úgy mondjam, stílusa van; a másodikat viszont méltánytalannak érzem. Nem magyarságomat sérti, hanem a megszenvedett zsidóságomat, minthogy bármilyen minőségben érjen is diszkrimináció, engem az mindig kizárólag zsidó minőségemben érint.” (146.o.)
“…e kritika engem »magyar írónak« nevez. Kérdés: miért kell engem »magyar írónak« nevezni, holott (többnyire) magyar környezetben játszódó történeteket írok, s (mindig) magyar nyelven? Miért e szinte provokatív állítás tehát: »magyar író«? Nyilván, mert nem vagyok az. …bizonyos körülményeknél fogva nem tartozom (nem tartozhatom) ide, nagyrészt legalábbis nem azoknak írok, (írhatok), akiknek a nyelvét beszélem, s ezt szinte jólesik ennyire világosan megfogalmaznom…” (112–113.o.)
“Ez a nyár, 1993 forró nyara… miért emlékeztet annyira 1944 nyarára? A köröttem bugyogó gyűlölet, a szakadatlanul tevékeny őrület. A »nemzet« fogalma mint egy egész országra ráerőltetett szerencsétlen tudat. … Csak nem kívánjátok tőlem, hogy megfogalmazzam nemzeti, felekezeti és faji hovatartozásomat? Csak nem kívánjátok tőlem, hogy – identitásom legyen?” (74–75.o.)
“Antiszemitizmus nélkül ugyan miféle identitása is lenne annak, aki szakadatlanul a maga specifikusan magyar identitásával van elfoglalva? Ugyan mi a magyar specifikum? Így kiélezve többnyire csak negatív állításokban vertikálódik.” (86.o.)
Magyar Nemzet, 2002. november 05.
“… Nem kell nekem se haza, se otthon, se ország – nem tudok mit kezdeni a nemzet fogalmával.”
Mikor kezembe vettem a Sorstalanságot, én azt hittem teljesen valós alapú a történet benne, de nem:
"A legnagyobb problémát persze az első regényem okozta, a Sorstalanság, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy sokan megírták már, amelyek között nagyon sok rossz változat volt és egy-két jó. De a lényeg az volt, hogy nem szabad azonosulni. Jól kellett ismerni a nyelv határait. Nagyon világosan kellett tudni azt, hogy az, aki itten beszél, nem egy valódi hús-vér, hanem egy regényfigura, akinek nyelve van. Tehát csak nyelv és semmi más. És ez az a törvény, amely fegyelemben tart, és amelyet átlépve idegen szövegek keletkeznek. Ez jó és világos kontroll, csak nehéz. Úgyhogy a Sorstalanság megírása közben néha évek teltek el két fejezet között. Nem tudtam beilleszkedni abba a stílusba. Mondom, az elsődleges az, hogy aki beszél, az irodalmi figura, az csak egy nyelv, nem hús-vér valóság. És ahogy hús-vér valósággá próbáljuk tenni, elfuserálódik az egész." - Kertész Imre
Bán Pál Csacsifogat címû vígjátékát Kertész Imre nevén mutatta be három színi társulat is, összesen több mint két és fél ezerszer. Kertész Imre egy tévémûsorban kijelentette: a Csacsifogat jogdíjainak köszönhetõen írhatta meg a Sorstalanságot.
"Soha nem jártam volna el Kertész ellen, ha nem fedezem fel nyilatkozataiban teljes gátlástalanságát. Úgy érzem, felkavarta a múlt piszkát, de én ma már nem akarok se elnézõ, se nagyvonalú, se feledékeny lenni..!" - mondotta Bán Pál. Tovább a Tiltott oldalra. (amely, úgy nézem sajnos, teljesen holokauszt-tagadó és gyűlölő. Sajnos, mert úgy vélem teljes ember nem lehet holokauszt-tagadó, ma még csak kételkedni lehet. Ezeknek az embereknek nagyobb az elfogultságuk, mint a szociális érzékenységük a zsidók iránt, ezt meglehet érteni (de elfogadni sosem!), hiszen ma különösen fontos kérdés a zsidókérdés.)
Itt pedig egy vers a holokauszt-iparról.
Norman G. Finkelstein: Holokauszt-Ipar:
Azért merem Finkelsteint idézni, mert az ő szülei ténylegesen voltak koncentrációs táborban, ill. munkatáborban.
A Hitler "Endlösung"-ról szóló irodalom figyelemreméltó része, ha egyáltalán abban dönto jelentoségu holocaust-dogmák kifejezésre jutnak, tudományos szempontból értéktelen. A holocaustról írt tanulmányok rengetegében ténylegesen nagymennyiség badarság, ha nem színtiszta hamisítások találhatók.
Az elso nagy holocaust-csalás a lengyel emigráns Jerzy Kosinski könyve a "The Painted Bird" volt. Mint azt Kosinski magyarázta, a könyvet "angolul írta" azért, hogy " tartalma szenvedélymentes, minden az anyanyelvben rejlo emocionális asszociációtól mentes legyen." A valóság szerint azonban minden részt, amely feltehetoen tole származik - a kérdés még nyitott - lengyel nyelven írtak A könyvet Kosinski önéletrajzi tudósításaként adták ki, amely a II. világháború alatt, egy Lengyelország falvaiban vándorló magányos gyermek történetét dolgozza fel. Az igazság szerint azonban Kosinski az egész háború alatt a szüleinél élt. A könyv fő motívuma a lengyel parasztság által elkövetett szadista szexuális kínzások. Azon olvasók, akik a könyvet kiadása elott megismerték, azon szórakoztak; hogy a könyv "eröszakpornografia" és "egy szadomazochisztikus eroszaktól megszállott elme terméke". Valójában Kosinski csaknem valamennyi általa elmesélt epizódot a semmibol idézi fel. A könyv kifejezetten antiszemitaként állítja be azokat a lengyel parasztokat, akikkel együtt élt. "Üssétek a zsidókat", ordítoznak. " Üssétek a fattyúkat! ". Igazság szerint Kosinski családját lengyel parasztok fogadták be, annak ellenére, hogy jól ismerték zsidó származásukat és a rejtegetés következményeit..
A New York Times Book Review-ben Elie Wiesel a Painted Bird-t a náci idok "egyik leghatásosabb" vádirataként dicsoíti, "stílusában mélységes oszinteséggel és érzelemmel" Késobb Cynthia Ozick arról áradozik, hogy ö Kosinski hitelességét "a holocaust zsidó túlélojeként és tanújaként azonnal " felismerte. Még jóval az után is, hogy Kosinski mint irodalmi szélhámos leleplezodött, Elie Wiesel dicshimnuszokkal halmozta el "figyelemreméltó muvét".
A The Painted Bird adta meg a HOLOCAUST nyelvezetének alaptónusát. Bestseller-ré vált és díjakat nyert, számos nyelvre lefordították, oktatási anyag volt a középiskolákon és kollégiumokon. Kosinski, aki holocaust-körutazáson maga is részt vett, önmagát "Ellie Wiesel olcsó változatának " nevezte. ( Azok, akiknek nem volt módjukban Wiesel eloadási honoráriumát megfizetni - "a hallgatás" nem olcsó - hozzá fordultak. Amikor egy magazin kilétét feltárta, Kosinskit a New York Times vette védelmébe, azt állítván, mondván ö egy kommunista összeesküvésnek esett áldozatául.
Egy újabb csalás, Binjamin Wilkomirski Töredékek címu muve, szemérmetlenül szolgálja ki magát a The Painted Bird holocaust-giccsébol. Miként Kosinski, Wilkomirski is magányos, túlélo gyermekként, aki megnémul, árvaházban no fel, és csak megkésve döbben rá, hogy zsidó. Miként a The Painted Bird-ben a Töredékek-ben is az alapveto elbeszéloi koncepció egy naiv gyermek egyszeru, csak a legszükségesebbekre szorítkozó hangja, az ido- és térbeli kötödések teljes mellozésével. Miként a The Painted Bird-ben itt is minden egyes fejezet eroszakorgiában tetozik. Kosinski a The Painted Bird-öt " a lélek lassú felolvadását", Wilkomirski a Töredékek-et mint a "megtalált emlékezetet" ábrázolja.
Töredékek nem más, mint csalás, mégis a holocaust-emlékezés eredete. Kezdve a koncentrációstáborban, ahol minden felülvigyázó egy szadista szörny, aki szétzúzza a zsidó újszülöttek koponyáját. Mégis, a nácik koncentrációstáborára való klasszikus visszaemlékezések megegyeznek az Auschwitz-túlélo Dr. Ella Lingens-Reiner állításával: " Kevés szadista volt. Kevesebb, mint 5-10%".
A Töredékek ezért egyedi, mert az életet kevésbé a holocaust alatt, jóval inkább utána ábrázolja. A kis Binjaminnak, akit egy svájci család fogad örökbe, további gyötrelmeket kell elszenvednie. Egy olyan világ foglya lesz, amely a holocaustot tagadja. "Azt el kell felejtened! Elfelejteni, mint egy gonosz álmot", mondja az anyja. "Ez egy gonosz álom volt csupán… mindent el kell felejtened." "Itt, ebben az országban", mérgelodik "mindenki azt mondja állandóan, hogy felejtsek, és hogy nem történt semmi, ezt csak álmodtam. Közben nagyon is tudnak mindenrol" .
Még az iskolában is " a fiúk ujjal mutogatnak rám, és azt kiabálják: " Ez buggyant, ez nem is igaz! Hazudós! Ez eszeveszett, örült, idióta" ( Úgy mellékesen: Nem volt igazuk?) Az összes nemzsidó gyerek nekiesik, antiszemita dalocskákat énekelnek, szövetkeznek szegény Binjamin ellen, miközben a felnottek tovább kínozzák öt: "Te csak beképzeled magadnak ezt!"
És egyszerre, a keserves kétségbeesés szörnyvilágába hajszolva, megjelenik Binjaminnak egy Holocaust-látomás." A tábor még ott van, csak rejtve van és jól álcázott. Az emberek levették uniformisaikat, és felöltöztek szépen, félve attól, hogy felismerik oket… csak közöld velük halkan lehetséges zsidó mivoltodat, és rájössz azonnal: ezek még mindig ugyanazok az emberek, és én biztos vagyok: még mindig tudnak ölni, uniformis nélkül is". A Töredékek több mint a holocaust-dogma dicsoítése - maga a végso bizonyíték: Még Svájcban,- a semleges Svájcban is - meg akarják ölni a nemzsidók a zsidókat."
A Töredékek-et messzemenoen, mint a holocaust-irodalom klasszikusát ünnepelték. A könyvet egy tucat nyelvre fordították le, elnyerte a Jewish National Book Award-ot, a Jewish Quarterly díját és a Prix de Mémoire de la Shoah-t. A dokumentumkészítés ünnepelt sztárjaként, Wilkomirski hamarosan HOLOCAUST cégérévé vált, a holocaust-konferenciák foszónoka, szemináriumok szervezoje és az United States Holocaust Memorial Museum legfobb adománybehajtója lett..
Daniel Goldhagen a Töredékekek-et kis remekmuként dicsérte. Ö lett Wilkomirski legfontosabb akadémiai eloharcosa. Nagy tudású történészek, mint Raul Hilberg már korán csalásnak tartotta a Töredékek-et. Már leleplezése kezdetén Hilberg rögtön a helyes kérdésekkel hozakodott elo: " Hogyan tudott ez a könyv számos kiadónál, mint emlékmu átcsúszni? Miként jutatta Wilkomirski urat meghívásokhoz az United States Holocaust Memorial Museumba és számos neves egyetemre? Hogy-hogy nem létezik a holocaust-anyagok kiadását megelozo minoségi ellenorzés?"
Wilkomirski, félig bolond, félig sarlatán, mint késobb kiderült, az egész háború alatt Svájcban élt. Még, csak zsidó sem volt. A holocaust-ipar nekrológjai mégis egészen másról tanúskodnak:
Arthur Samuelson (kiadó ): a Töredékek "egy valóban jó könyv.. Csupán, mint dokumentáció nevezheto csalásnak. Én inkább a belletrisztikai kategóriában adnám ki. Talán nem igaz - de szerzoje annál jobb!" Carol Brown Janeway (kiadó és mufordító ) : " Amennyiben a vádak... beigazolódnak, nem lehet vita utánvizsgálható empirikus tényekrol, csakis a spirituális tények ítélhetok meg. A lelket kellene felülvizsgálni, és az, lehetetlen.".
Ez még nem minden. Israel Gutman egyike a Yad Vashem emlékhely vezetoinek, és eloadásokat tart a holocaustról a Hebrew University-n. Továbbá maga is rab volt az auschwitzi koncentrációs táborban. Gutman szerint " lényegtelen", hogy a Bruchstücke csalás. "Wilkomirski egy történetet írt, mély átérzéssel; az biztos...Ö nem csaló. Ö olyan, aki e történetet a lelke mélyén átéli. A fájdalom az autentikus.". Eszerint nem játszik szerepet az, hogy ö a háborút nem egy koncentrációs táborban , hanem egy svájci Chalet-ben élte át; " ha a fájdalma autentikus." Így érvel a túlélo Auschwitzból, aki holocaust-szakértové vált. A többiek megvetést, Gutman csupán szánalmat érdemel.
A New Yorker átírta a cikket a csalás leleplezésével "Stealing the Holocaust" (kb. A holocaust meglopása ). Tegnap még ünnepelték Wilkomirskit a nemzsidók gonoszságáról szóló történeteiért, ma pedig megfenyítik mint más romlott nemzsidót. Mindig ez a nemzsidók hibája. Való igaz, Wilkomirski kitalálta a saját holocaust történetét, de a megdöbbento valóság abban rejlik, hogy a történelemhamisító, ideológiai célból létrehozott holocaust-ipar, Wilkomirski kitalált történeteit ünnepeltetni szándékozta. Ö a holocaust "túléloje" volt, csupán arra várt, hogy felfedezzék.
1999 októberében, amikor a Töredékek-t a könyvkereskedésekbol bevonták, Wilkomirski német kiadója nyilvánosan ismertette, hogy a szerzo nem egykori zsidó árvagyerek, hanem a svájci születésu Bruno Doessecker. Amint megtudta, hogy vége a partinak, dacosan hangoztatta: "Én Binjamin Wilkomirski vagyok!". Az amerikai Schocken kiadó egy hónappal késobb vette le a könyvet programjáról.
Utolsó idézetként, hogy mi is az a holokauszt-irodalom:
Leon Wieseltier, a proizraelita New Republic irodalmi szerkesztoje személyesen járt közben Michael Naumannál, Holt kiadójánál. " Ön nem tudja ki az a Finkelstein. Ez az ember méreg, egy visszataszító, öngyulölettel telt zsidó, egy ilyen senkit csak ko alatt lehet találni." Elan Steinberg, a World Jewish Congress ügyvezeto igazgatója Holt döntését "szégyennek" nevezte, és így vélekedett: " Ha szemételhordó munkát akarnak végezni, akkor öltsék magukra a város köztisztasági vállalatának egyenruháját."
"Még eddig nem éltem meg" emlékezett Nauman késobb "hogy egy küszöbön álló újkiadást, érintett körök a világ közvéleménye elott, ily módon ellehetetlenítsenek." Az ismert izraeli történész és újságíró a Haaretz c. újságban jegyzi meg; a kampány a "kultúrterrorizmus" határát súrolja.
A kanadai Igazságügyi Minisztérium Emberiség elleni Háborús Bunözés és Bunözési Osztályának vezeto történésze, Birn volt a következo, akit a kanadai zsidó szervezetek megtámadtak. Azzal a feltételezéssel, hogy én "a zsidók dönto többségének szemében a kontinens szörnye" vagyok, kipellengérezte Birn asszonyt, amiért könyvemben együttmuködött velem. A CJC a munkaadóját nyomás alá helyezte, és panaszt nyújtott be az Igazságügyi Minisztériumban. Ez a panasz és egy a CJC által támogatott híresztelés, miszerint Birn " a tettesek fajtájának tagja"( Németországban született), közösen egy hivatalos nyomozást váltott ki ellene. A személyeskedo támadások a könyv megjelenése után sem szuntek meg. Goldhagen azt állította, hogy Birn, aki a náci háborús bunösök üldözését életének céljává tette, antiszemita nézetet képvisel, és jómagam azt gondolom, hogy a nácik áldozatai, beleértve saját családomat megérdemelték a halált. Goldhagen Harvard Center for European Studies intézménynél alkalmazott kollégái, Stanley Hoffmann és Charles Maier, hivatalosan kiálltak mellette.
A The New Republic az ellenvetéseket cenzúraként értékelte, "kacsának" nevezte, és megkérdojelezte "a cenzúra és a standard megtartása közötti különbséget ". Az Eine Nation auf dem Prüfstein a Náci-Holocaust vezéregyéniségeitol, beleértve Raul Hilberget, Christopher Browning-ot és Ian Kershaw-ot támogatást kapott. Éppen ezek azok a tudósok, akik elvetették Goldhagen könyvét; Hilberg azt értéktelennek nevezte. Valójában klisék.
Végezetül vegyük figyelembe a következo kapcsolatszerkezetet: Wiesel és Gutman támogatták Goldhagent, Wiesel támogatta Kosinskit, Gutman és Goldhagen támogatta Wilkomirskit. Kössük össze a szereplöket egymással: ez a HOLOCAUST-irodalom.
Kertész Imre: "Sokan nem is akarják megérteni a holokausztot"
Kertész, bronz szobor, 2003
Ahogy egy "konzervatív" tanárom mondta Drábik kapcsán: ismerjük meg a másik oldal véleményét is. Hát ismerjük meg a holokauszt revizionisták véleményét. Döntetni nem lehet, de jelentősen megváltozhat egyes kérdésekben az álláspontunk.
Kezeljük fenntartásokkal az elhangzottakat!:
Úgy tudom, Wiesenthal, a "nácivadász" mondta, hogy egész Németország területén nem voltak gázkamrák.
(Kicsit ízléstelennek tartom, bemutatni itt ezt a videót Kertésznél, de annyira döbörög a filoszemita holokauszt-ipar, hogy muszáj).
Ha tényleg úgy történt meg a holokauszt, ahogy mondják, akkor miért nem lehet normálisan vizsgálni? Miért nem lehet normális hangnemben megállapítani az áldozatok számát? És miért kell büntetni egy holokauszt tagadót? Ez egy történelmi esemény, nem istengyalázás (mellesleg Istent lehet tagadni, a holokausztot nem), az ateizmus mára mr legálissá, és elfogadottá vált. És el is érkeztünk ide, a dogmához. A holokauszt vallássá vált, és vallási, szakrális dogmáit senki sem kérdőjelezheti meg; ha igen, akkor kitaszított lesz a társadalomból. A két kép, Ausvic táblájáról, mely 90 előtt és után mutatja az áldozatok számát lehet hamisitvány is (a mazsihiszen még mindig hatmillió van), de olyannyira felhasználják politikai célokra, még ma is a holokausztot (hetente megjelenik a rádióban, tévében, újságban, ha nem naponta; a kommunista diktatúra után), hogy felvetődik a kérdés: mi is igaz akkor most tényleg az egész ügyből?
David Cole: Auschwitzi utazás:
David Cole zsidó.
Utolsó írka