Kölcseynek Szemere Pállal kapcsolatos érzelmeit Nyáry Krisztián egy irodalmi bulvárkönyvben közzétett hipotézise mint beteljesületlen szerelmet értékeli. A hipotézis verselemzéseken és irodalmi levelek analízisén alapul, a szakkutatók azonban komolytalannak tartják és elvetik, mert figyelmen kívül hagyja az akkoriban divatos érzékeny nyelvhasználatot.

Himnuszunk költőjének szobra, Budapest

„Vannak-e a holtaknak személyiségjogai?”

Hász-Fehér Katalin irodalomtörténésszel beszélgettünk

- Az irodalomtörténet és az irodalomtörténészek megítélését ma nagyban befolyásolja Nyáry Krisztián tevékenysége és az Így szerettek ők két kötetében megjelenő szemlélet. Sokaknak ő jelenti az Irodalomtörténészt. Milyen a viszonyod ehhez a jelenséghez?

Az irodalomtörténetnek többféle területe van, de valamennyi közül a legkevésbé látványos, és a világ egyik leglassúbb, legtöbb önfegyelmet, türelmet igénylő tevékenysége az alapkutatásokat végző filológia. Évekig, sőt évtizedekig tarthat egy-egy esemény, szöveg vagy szövegcsoport rekonstruálása, és még akkor sem bizonyos, hogy lezárhatóvá válik egy kérdés. Majd kétszáz éve nem jut dűlőre például a szakma a Bánk bán keletkezésének ügyében, nem tudjuk, hová tűnt Kármán József Pest és Losonc között félúton, hol lehet az a Kölcsey-levélcsomó, melyet Szemere Pál felejtett egy pesti fiákerben és talán azóta is ott kereng az utcákon, de sok más rejtély is van az irodalomban, elég csak Petőfi halálának a körülményeire gondolnunk, vagy arra a talányra, mikor és hogyan keletkezett A walesi bárdok. Az irodalomtörténészek nem azért nem adnak választ bizonyos kérdésekre, mert nem akarnak, vagy nem érdekli őket az eset, vagy ne tudnák saját fantáziájukból kitölteni a hézagokat, hanem mert a feltárható adatok alapján nem adható megnyugtató válasz. Ezekbe a „résekbe” olykor belép egy-egy olyan személy, aki azt hiszi, egyetlen éjszaka alatt meg fogja oldani a rejtélyeket. A kazánkirály Petőfi-leletére és a barguzini női csontváz esetére mindenki emlékszik még.

Nyáry Krisztián, akinek interjúnyilatkozata szerint volt „irodalomtörténész korszaka”, sőt tanított is irodalomtörténetet a pécsi egyetemen, nyilván tisztában van a szakmaiság alapkövetelményeivel. Most mégis arra vállalkozott, hogy irodalomtörténeti szereplők magánéletének felderíthetetlen, dokumentálatlan mozzanatait a saját fantáziájával töltse ki. Bármilyen érdekes történeteket gyárt is, szövegei nem egy esetben megtévesztők. A legkirívóbb esetet, a Kölcsey-történetet említeném példaként. Ha ugyanis igaz, amit mond magáról, hogy főként a 19. századot, illetve a felvilágosodás korát tanította, akkor tudnia kell egy-két dolgot erről a korszakról, de azért emlékeztethetjük rá.

Kazinczy Ferenc kézírása és rajza 

A szentimentális próza legnagyobb hatású hazai meghonosítója Kazinczy Ferenc volt. 1789-ben jelent meg tőle egy német Werther-utánzat magyarítása, a Bácsmegyeynek öszveszedett levelei, melyben megalkotja a lovagi férfieszmény ellentétét, az érzékeny férfi új ideálját. Bácsmegyey a barátjának, Marosynak címzett levelekben számol be szerelmi bánatáról, lelkiállapotáról, s Kazinczy itt teremti meg azt az érzékeny nyelvhasználatot, mely valóságos divatot indított el a korszakban. De még mielőtt a regényt olvasta volna, Pálóczi Horváth Ádám például már a következő verset írja Kazinczynak: „Ébredj Lelkem! és hord elő éjszakai álmodat, [...] Most mindjárt – egy Óra alatt meg látod Kazinczidat, Csoportosan ajakára raggathatd csókjaidat.” (Kedves tsalattatás). Hasonló idézeteket százával sorolhatnánk azután Kazinczy ifjú tanítványainak szövegeiből. Maga Kazinczy is számos esetben fogalmaz hasonlóképpen.

Hogy csupán divatról, nyelvhasználatról van szó, egy érdekes példa igazolja. Az 1810-es évektől, amikor a Kazinczyhoz tartozó társaságból többen a görög kultúra felé fordulnak, foglalkoztatja őket az olvasmányokban előforduló férfiszerelem kérdése is. 1811-ben Berzsenyi – naivan – még rá is kérdez Kazinczynál: „Mi lehet az a platói szerelem? Mi az a Knabenliebe [fiúszerelem]? Plató valami isteni lelkesedésnek 's tökéletesedésnek nevezi. Plutarch politikai intézetnek tartja, 's példáúl adja Pelopidás szent seregét, Montagne a' szokásnak tulajdonítja. Igenis! De mi okozhat illy szokást? Montesquieu az Asszonyi nem elzáratásából és a' climából származtatja. De minálunk mind ezen okok nincsenek. Honnét vagyon tehát minálunk?”

Kazinczy eléggé durván hárítja el a kérdést, nem is idézem végig, csak az elejét: „... undorodom csak a gondolatjától is a' paederastiának 's hijába magyarázza azt nékem Montesquieu, 's az Adrianusz Császár 's II. Friedrich példája...”

Nyelv és tény adott esetben tehát élesen elválhat egymástól. Nyáry Krisztiánnak PR-szakemberként és irodalomtörténészként ismernie kell a nyelv erejét, bár az ő esetében a kétféle terület nyelvhasználata ki is zárja egymást: a reklám műfaja a harsányságot követeli meg, az irodalom területe a nyelvi és emberi érzékenységet, árnyalt gondolkodást és fogalmazást. Ha azt mondjuk például valakire, hogy „üzletember”, az feltehetően nem lesz azonos a szó szinonimáival: kereskedő, kalmár, házaló, csencselő, svercer (Délvidéken az illegális és hamis áru terjesztője), netán ócskás. Míg egyik kifejezés dicséretként hangozhat el, más kifejezés, noha ugyanazt jelenti, személyiségsértő is lehet. S ha itt tartunk, felmerül a kérdés: vannak-e a holtaknak személyiségjogai?

Nyáry Krisztiánnak immáron a Wikipédia szócikkeibe is bekerült, Édenhotel-történetekké szlengesített, üzletiesített meséit és Kölcsey-történetét azért tartom különösen károsnak, mert olyan területre viszi át a beszédet, ahol a Himnusz szerzőjét a másság kérdésének ideológiai és bulvárváltozatába vezeti be. Ha valaki kizárólag szakmai szemszögből óhajtja felhívni a figyelmet arra, hogy Nyáry Krisztián elhamarkodottan, a Kölcsey-kritikai kiadás szakembereit megkerülve, tények nélkül, a korszak ismeretének hiányában írta meg a maga verzióját, az óhatatlanul abba a helyzetbe kerül, hogy egy rendkívül érzékeny kérdést érintsen.

Részlet Kölcsey Ferenc Költői panaszának kéziratából

Lehetséges, hogy Nyáry Krisztián valóban „csak” szórakoztatni akar, kérdés azonban, kik azok, akiket ez szórakoztat. Mona Lisának sokan rajzoltak szórakozásból bajuszt, de tudtommal senkinek sem jutott eszébe valódi da Vinci-képként árulni a bajszos Mona Lisát. Ha történetesen valaki mégis megvenné azt az eredeti kép áráért, az magára vessen.

A könyve iránti nagy érdeklődés mindamellett jelzés értékű, hatalmas igényt fejez ki az irodalom könnyedebb, népszerűbb tanítására, az ismeretek szórakoztatóbb előadására. Az infotainment műfaja azonban nagyon messze áll Nyáry Krisztián könyvétől. Alapkövetelménye benne van a nevében is: a szó az information (információ) és entertainment (szórakoztatás) összetételéből áll, mindkettő egyformán fontos. És vannak nálunk is minőségi műsorok: a Lyukas óra, vagy a Duna TV által készített irodalmi portrék igen magas színvonalúak. Terjeszteni kellene őket.

Manapság egyre divatosabb számonkérési mód a társadalmi haszon felől megközelíteni egy-egy foglalkozást. Mikor és hogyan végez hasznos munkát egy kutató bölcsész?

A kutatómunka haszna leginkább újabb kérdéseken keresztül világítható meg: honnan tudjuk, hogy Petőfi összes művei közé mely szövegek tartoznak? Minek köszönhető, hogy ma ismerjük a Toldit, a János vitézt, a Himnuszt, hogy vannak kódexeink, hogy nem enyészett el teljes egészében a régi magyar irodalom? Ami ma természetesnek tűnik: hogy odasétálunk a polchoz, leemeljük Pázmány, Zrínyi, Arany, Jókai, Petőfi, Babits és mások műveit, egyáltalán nem lenne magától értetődő gesztus, ha nem működtek volna generációkon keresztül a kutatók. Az irodalmi alapkutatás egyik fontos célja és terméke: a kritikai (hiteles szövegű, jegyzetelt) kiadás alapjául szolgál a népszerű kiadásoknak, tankönyveknek, szövegértelmezéseknek, és jó esetben a tudománynépszerűsítés is támaszkodik rájuk. A kritikai kiadás közvetít korszakok és kultúrák között, a rá épülő értelmezések pedig magyarázzák, hozzáférhetővé teszik a mai olvasó számára a szövegeket.

"S a kis szobába toppanék
Röpûlt felém anyám
S én csüggtem ajkán szótlanúl
Mint a gyümölcs a fán."

Kb. olyan színvonalon van az egész Kölcsey-ügy, mintha a fenti versszakból azt vonnánk le következtetésként, hogy Petőfi az anyjával csókolózott. A korabeli szóhasználat teljesen más volt.

- Aktívan követed a kortárs irodalmi életet is. Annak idején a Kazinczy Ferenc korabeli kanonizációs folyamatokról írtál. Ma ki és mi befolyásolja egy szöveg kanonizációját?

Akit a kánon természetrajza érdekel, annak valóban Kazinczyt kell tanulmányoznia. Olyan gazdag eszköztárral rendelkezett irodalmi ízlésének érvényesítésére, hogy felsorolni is hosszadalmas lenne. Hosszú viták során ő honosította meg nálunk az irodalmi kritikát, kísérletezett a gúnyepigrammák hatásával (Tövisek és virágok), kiterjedt levelezésben a személyes meggyőzés technikáit alkalmazta, viták sorozatában „forgatta” a nevét, uralta az irodalmi beszédnek és nyilvánosságnak szinte valamennyi területét, fiatalokból szervezett maga köré iskolát, az ország legnagyobbjainak nevét emlegette a maga törekvései mellett, befolyásolta, irányította, sőt írta a külföldi lapok ilyen tárgyú cikkeit, gyakran utazott, hogy személyesen találkozzon a híveivel és ellenfeleivel, az ellene szegülőket, például Döbrentei Gábort pedig úgy megbélyegezte, hogy kétszáz év sem volt elegendő a tisztára mosásához. A korszak irodalmát még mindig nagyrészt az ő szemével ítéljük meg. Zseni volt e téren, hozzá képest minden későbbi korszak és törekvés halványnak, szegényesnek, átlátszónak tűnik.

A Kazinczyn nevelődött kései irodalomtörténész számára a mai magyar irodalomban nem maradnak rejtve a kánonképző igyekezetek, de azok gyenge pontjait is jól érzékeli. Nem lehet például a reprezentációt és a kánont összetéveszteni. Egy-egy intézmény, melybe a művészet és kultúra minden területéről beültetnek egy-egy példányt, mint Noé bárkájába, soha nem fog kánont létrehozni. Nem lesz kánon abból sem, ha nagy hagyományú, tekintélyes irodalmi orgánumok leplezetlenül politikai és ideológiai mezőkre tévednek, politikai vezércikkeket iktatnak az első oldalukra, mert emiatt az irodalomkritikai tevékenységük elveszíti a hitelét. Az ideológiai válogatás eltünteti a különbséget a jó szerző és dilettáns között is. Nem fog működni az sem, ha olvashatatlan művekkel rendelkező szerzőket, neveket óhajt valaki élvonalba emelni.

nyáry krisztián, demszky sajtófőnöke, könyvkiadó, író, irodalomtörténész, cégvezető, Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi Kft.-nél igazgató
és karafiáth orsolya, "költő"

Biztató jelnek tűnik ellenben, hogy gyengülni látszik a magyar irodalom és kultúra egyközpontúsága. A határon túli központokban kifejezetten izgalmas események zajlanak, és a digitális lehetőségek is nagy mértékben hozzájárulnak a földrajzi helyszín másodlagossá válásához. Hosszú idő után, úgy látom, formálódik egyfajta olvasói igény és rangsor is. Kánonképző erővé és tényezővé azonban feltehetően csak az tud válni, aki egyszer majd újra az irodalomra magára figyel. Aki ráveszi majd a napilapokat a rendszeres irodalmi ismertetőkre. Aki bevezeti a könnyed, mégis nagyon komoly irodalmi beszélgetéseket a tévéadásokban. Micsoda izgalmat tudott kelteni például Németországban a Marcel Reich-Ranicki nevéhez kötődő Literarisches Quartett! Vágyálomnak tűnik, de növekszik az új, talán egy Nyugat erejével rendelkező nemzedék, amely nem a Rémkoppantók (Stephen King) nemzedéke, amely nem örökölte a mi ideológiai fertőzöttségünket. Ha jól körülnézünk, talán már itt vannak közöttünk, talán éppen valamelyik irodalmi szerkesztőség ajtaján kopogtatnak.

http://www.irodalmijelen.hu/2014-jan-23-1658/vannak-e-holtaknak-szemelyisegjogai#sthash.eqmSCtPS.dpuf

Mert miközben triviális tény, hogy a 20. század első két évtizede jelentős változásokat eredményezett a magyar irodalom fejlődési irányai és irányzatai terén (tudniillik irodalmunk 1920-ra hárompólusúvá vált), aki ma kezébe vesz Magyarországon egy általános, vagy egy középiskolai tankönyvet és annak alapján próbál meg képet alkotni a 20. század első felének irodalmi életéről, meglepő eredményre juthat.

Tankönyveink szinte kivétel nélkül úgy ábrázolják ezt a kort, mintha csupán egy meghatározó irányzat létezett volna irodalmunkban, melyet a Nyugat reprezentált, mintha ez a lap képviselte volna kizárólag az irodalmi progressziót és a körülötte csoportosuló írók, költők művei jelentették volna a korszak egyedül értékes magyar irodalmát

 A valóság azonban teljesen más volt. Hiszen míg a Nyugatot fénykorában is alig 900 példányban adták ki, addig a konzervatív-keresztény-nemzeti irányzatú polgári irodalmi hetilap az Új Idők 30 ezer példányban jelent meg.

E mennyiségi összehasonlítás természetesen nem jelent automatikusan minőségit is, de azt feltétlenül megmutatja, hogy a Nyugat csak igen szűk társadalmi körben volt ismert és olvasott lap, az össztársadalmi közgondolkodásra tett hatása összehasonlíthatatlanul szerényebb volt, mint a kor vezető lapjáé, az Új Időké.

Takaró Mihály

 

Tormay Cecile 1918-ban megalakítja a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét a MANSZ-t. A munka rabszolgája magánélete nincs, többnyire csak nők társaságában látják, ez megint lehetőséget kínál az ízléstelen támadásokra.

 Kapóra jött az egyre jobban virágzó liberális sajtónak gróf Zichy Rafael válási ügye.
Akkoriban az arisztokratáknál ritka volt a válás, szerelmi ügyeiket, viszonyaikat válás nélkül intézték. Gróf Zichynek jól jött volna, ha a válást felesége hibájából mondták volna ki ezért megpróbálta bizonyítani, hogy Tormay leszbikus és elszerette a feleségét. Ilyen indokkal akkoriban, - megjegyzem ma hasonlóképpen - még a katolikus egyháznál is eredményesen kérelmezhették a házasság érvénytelenítését. A hosszú hónapokig tartó per, ahol a gróf lefizetett tanúi próbálták bizonygatni az írónő szexuális elferdülését, nem hozott sikert a koncepciós vádak kiagyalói számára. A liberálisok legnagyobb bánatára Tormayt nem találták bűnösnek, sőt a hamis tanúzás miatt Zichy grófot elítélték. A többéves huzavona, az állandó támadások viszont nem múlnak el nyomtalanul, egészségi állapota hirtelen rosszabbra fordul, és a Mátraházán betegeskedő írónő 1937 áprilisában 62. évében öröklétre szenderül.

 

Nem bizonyított Kölcsey férfiak iránti szerelme

Szendi Nóra, író, szerkesztő, XVIII-XIX. századi magyar irodalom szakon végzett

Nyáry Krisztián tényként kezeli, hogy a Himnusz szerzője egy férfi iránt érzett lángoló szerelmet, noha a korabeli szokás- és nyelvhasználat alapján ez egyáltalán nem bizonyítható – állítja irodalomkutató szerzőnk. A férfiak közötti csók többször felmerül különböző reformkori levelezésekben, ami azonban nem azt jelenti, hogy a szereplők melegek voltak.

„Kölcsey férfiaknak írt szerelmes leveleket” – hangzik a hvg.hu által közölt Nyáry Krisztián-interjú kissé hatásvadász címe. Hatásvadász, mert – ahogy maga Nyáry is – tényként közöl olyasmit, tudniillik, hogy Kölcsey legjobb barátja, Szemere Pál iránt érzett lángoló szerelmet, ami legföljebb feltételezés lehet.

Rögtön az elején le szeretném szögezni, hogy nem célom az „el a kezekkel nemzeti Himnuszunk költőjétől” és az „egy ilyen hazafi nem parádézott volna szivárványszínű zászlók alatt” típusú kommentárok sorát bővíteni. Nyáry Kölcsey iránt érzett szimpátiája sokban emlékeztet a sajátomra, s levelezését olvasgatva bennem is számtalanszor felmerült már, hogy a költő talán valóban a férfiakhoz vonzódott.

Abban is egyetértek Nyáryval, hogy a XIX. század eleje az az utolsó történelmi korszak, amely még értelmezhető a mi kultúránk felől: a korabeli levelezésekbe pillantva meglepetten olvashatjuk, milyen, számunkra is könnyedén átélhető érzelmi problémákkal küzdöttek Kölcseyék. Ez az átélhetőség azonban könnyen elfedheti azt is, egyúttal mennyire különböztek tőlünk ezek az emberek, mennyire más jelentéssel bírtak egyes gesztusaik, szavaik, mint ahogy – önmagunkból kiindulva – esetleg értelmezzük azokat.

Hiszen mindjárt itt van a férfibarátságok kérdése. Szemere Pál egy hosszú és roppant mulatságos levélben tudósítja Kazinczyt Berzsenyi 1810-es pesti tartózkodásáról. Az ifjú literátorok és Berzsenyi – némi bor „ellocsoltatása” és dalolás után – színházba készülnek, egyik barátjuk, Vitkovics pedig az érzékeny búcsúzkodás közben Berzsenyi „nyakába borúlván, megcsókolá azt. Berzsenyi mosolygott ’s ezt felelé igen igen különös képel és hanggal: »Megengedjen az Ur, pipa van a’ számban, nem csókolhatom meg!« ’S Vitkovics pirúlt; ’s mi ollyanok lettünk, mint a’ kit leforráznak”.

A történet pedig a következő sorokkal zárul: „Csak eggy kéz szorítás vala, mit Berzsenyi’ szobájában való elválásunkkor nyerhettünk. Nem! Csókot kell tőle kapnom, törik-szakad! ’S midőn társaim, Vitkovics és Horvát már az utszán voltak, megöleltem Berzsenyit, ’s ajkaink öszveforradtak. Csókkal ereszté el az utánam jött Kölcseyt is.”

Vaderna Gábor irodalomtörténész e nevezetes csókot egyfajta beavatásnak tekinti, mellyel Berzsenyi szimbolikusan felvétetett a pesti literátorok körébe. A férfiak közti csók Kazinczy számára sem volt idegen, mint az egy 1814-es leveléből például kiderül, amelyben az ifjú Wesselényi Miklós és nevelője, Pataky Mózes széphalmi látogatásáról áradozik. Ebben a búcsúról így ír: „Megrázta kezemet, öszveforrtak ajkaink; a’ feleségemnek meghajtá magát. – Édes barátom, mondám; szabad volna kérni, hogy feleségemet csókold-meg.” Majd addig erősködik, míg némi irulás-pirulás után a kézcsókból valódi csók lesz.

A csók tehát nagy lelkek összetalálkozását jelentette, mély barátságokat pecsételt meg, amint mutatják ezt például Kazinczynak (lásd fenn a véleményét a fiúszerelemről) Berzsenyihez intézett szavai: „Légy tehát barátom, derék férjfiu! íme a’ valóság helyett a’ te szerelmes képedet [t.i. az arcképét] meg tsókolom…”. Az idézet egyúttal azt is illusztrálja, hogy a „szerelem” szó jóval tágabb értelemben volt használatos, mint napjainkban – amint ez egy Kazinczynak küldött Kölcsey-levél zárósoraiból is kitűnik: „Azon bíztos tisztelettel, mellyet Uram Bátyám eránt vonszódó szerelmem enged, csókolom a’ Széphalmi boldog Nőnek kezeit.” Berzsenyi hasonló rajongással övezi Kazinczy portréját, s kéri, „küld meg nékem Grófnéd képét, hogy azt a tied mellé függeszthessem, és mély tisztelettel megcsókolhassam”. Hasonló gesztusokról van itt szó, mint Kölcsey Szemere Krisztina iránti buzgó szeretetéről – s nem valamiféle áttolt érzelemről, mint amit Nyáry sejtet.

Látnunk kell ugyanis, hogy e levelek a kor szentimentális kliséiből, fordulataiból építkeznek, így, bár a Nyáry által idézett Kölcsey levélrészletek szokatlanul áradónak tűnhetnek – s Kölcsey valóban hajlamos volt szélsőséges érzelmekre, forró szeretetrohamokra és mély elkeseredettségre ragadtatni magát –, a többiek leveleivel együtt olvasva e szövegeket már korántsem annyira megdöbbentőek.

Szemere Pál – olykor Kállay Ferenc is, Kölcsey másik állítólagos viszonzatlan szerelme – éppúgy a barátság forró csókjait küldözgeti Kölcseynek, mint Kölcsey neki, és „Édesemnek”, sőt, „Édes enyémnek”, „Szeretettnek” szólítja őt.

Másrészt Kölcsey másokat is elhalmoz érzelemkitöréseivel: „Hevűlő meljel irók én minden sort melly a’ Tekintetes Úrig fog jutni…” – kezdi például egyik Kazinczynak címzett levelét, s hű is marad kijelentéséhez. Döbrentei Gábornak, az Erdélyi Muzéum folyóirat alapítójának szintén ismeretlenül kezd írni, s szintén a „lángszívnek ömlésével”, második levelében pedig részletesebben is kifejti, miért kereste fel őt: nem literátori erényeiért, hanem, hogy hasonló barátra leljen, mint amilyen Szemere vagy Kállay. „Mert én szeretni tudok, mint senki sem szeretett – vallja –, ’s szerettetni óhajtok, mint senki nem szerettetett.” Ez akár a fiatal Kölcsey mottója is lehetne.

Végül egy pontatlanságra szeretném felhívni a figyelmet. Nyáry azt állítja, hogy Kölcsey Andalgások című költeményét mindenféle kommentár nélkül, „Szemerémhez” ajánlással küldte meg barátjának, A’ kedves sírja című, szeretőjét gyászoló lány versének kíséretében. Ez azonban nem igaz: a verseket Kölcsey 1811. december 6-án Kazinczyhoz juttatta el. Az Andalgások ekkor még a Szemere Pálhoz címet viselte, de, amint Kölcsey írja, „Szemere még azt nem látta. Miolta Pestet ott hagyám, róla ’s barátirol semmit sem tudok.”

Kölcsey 1810 nyarán távozott Pestről, ahol Szemeréékkel megismerkedett, s barátjának legközelebb majd’ három év múlva adott fel levelet, ám ez sem tartalmazza a szóban forgó verset, s csak következő levelében érdeklődött afelől, vajon megmutatta-e neki Kazinczy. Szemere ezután maga kérte az előtte ismeretlen darabot. Az sem érdektelen, hogy a mű nem szerelmi tárgyú, hanem eszmei és költői ideálokat kijelölő vers – a szerző értelmezése szerint is –, ráadásul a levél, melyben Kazinczyval közli, éppenséggel nem bánatról, sokkal inkább kivirulásról, újjászületésről számol be.

Abban egyetértek Nyáryval, hogy a régmúlt szerzőinek olvasásakor hasznos lehet a művek tágabb kontextusának felrajzolása, s bármint fanyalogjanak az irodalmárok a „szerző halálára” hivatkozva, az egyszeri olvasó nagyobb lelkesedéssel fordulhat egy-egy porosnak tűnő klasszikushoz, ha elkezd érdeklődni a szerző személye, életproblémái iránt. Az viszont már kevésbé szerencsés, amikor a kutató fáradhatatlanul igyekszik megtalálni egyes szerelmes versek tárgyát vagy címzettjét, akkor is, ha ez kideríthetetlen, s tulajdonképpen a vers esztétikai értéke szempontjából érdektelen, az interpretáció kereteit azonban erősen leszűkíti. A műveknél szaftosabbnak tűnő életrajzi adatok könnyedén maguk alá temethetik a műveket.

Mindent összevetve azonban fontosnak tartom Nyáry Krisztián hipotézisét – itt aláhúzva a „hipotézis” szót –, s relevánsabbnak, mint a Kölcsey szerelmi életét kerülgető biográfiákat. Mégis úgy gondolom, ha igazán tiszteljük a költőt – az embert, a maga bonyolultságában és egyénisége kifürkészhetetlenségében –, akkor a feltételezésnek, további adalékok hiányában, egyelőre feltételezésnek kellene maradnia.

http://hvg.hu/velemeny/20131025_Nem_bizonyitott_Kolcsey_ferfiak_iranti_sz

 Kölcsey ha meleg is volt, nem a nemzetieket-nacionalistákat húzza le ezzel,
hanem a homokosoknak mutat példát.

https://www.facebook.com/nyary.krisztian/posts/10151963455414855

 Endre S : "Az 1815-ös levélből vett idézet inkább arra utal, h Kölcsey klasszikus értelemben vett barátságot (philia) táplált férfiak iránt - vagy legalábbis így akarta látni magát, s ezt világosan el is választja a szentimentális-erotikus szerelemtől. S ugyan minden intenzív férfibarátságról gondolhatjuk, h valójában homoerotikus, de ez csak halvány hipotézis maradhat. C. S. Lewis írja erről: "Az, hogy a homoszexualitásnak semmi látható bizonyítékát nem fedezhetjük fel két barát viselkedésében, nem tántorítja el a tudálékosokat: 'Hát éppen ez az' - hangzik a szentencia. Vagyis maga a bizonyíték hiánya a bizonyíték... [... ez annak az okoskodása], aki szerint 'ha ülne egy láthatatlan macska a székben, a szék üresnek látszana, a szék üresnek látszik, tehát egy láthatatlan macska ül rajta.'" Szóval persze ettől lehet, h Kölcsey homoszexuális volt, az is lehet, h teljesen aszexuális volt és férfiak iránt érzett barátságot, vagy valami egészen másról volt szó."

Kölcsey nem volt túl a barátságon

Szendi Nóra, író, szerkesztő, XVIII-XIX. századi magyar irodalom szakon végzett

Örömmel olvastam Nyáry Krisztián válaszát korábbi vitacikkemre, melyben maga is elismeri, hogy „Kölcsey szerelmi vonzódásairól legfeljebb jól alátámasztott hipotéziseink lehetnek, hiszen direkt bizonyíték (pl. »tanúvallomás«) nem áll rendelkezésünkre.” Nem lényegtelen ez a pontosítás, hiszen első Facebook-posztjában még minden kétkedés nélkül nevezi „áradó szerelmi vallomásoknak” Kölcsey leveleit.

Ugyanakkor hipotézise alátámasztására részben továbbra is Kölcsey Szemeréhez eljuttatott verseire hivatkozik, holott Kölcsey e költemények egy részét Kazinczynak és Döbrentei Gábornak is megküldte véleményezésre. A szerelem témájának gyakorisága nem feltétlenül jelenti, hogy a versekhez konkrét címzett tartozik: Kazinczy és barátai nem pusztán szavakat kovácsoltak, de olyan nyelvhasználati formákat igyekeztek meghonosítani a magyar kultúrában – a hozzájuk tartozó szókinccsel együtt –, mint amilyen például a szerelmi líra. Az értelmezhetőség súlyos leszűkítése volna, ha – példának okáért – a bukolikus klisékből építkező Emlékezet, Átok vagy Kívánság (végső kidolgozásában Ohajtás) című költeményeket Szemere Pálhoz intézett szerelmi vallomásokként olvasnánk, ezzel óhatatlanul is egy megkérdőjelezhető életrajzi adalék illusztrációivá téve őket.

Nyáry kiemeli, hogy nem csupán Szemerének küldött, de „egyenesen neki címzett szerelmes tárgyú költeményt” is ismerünk. Nem gondolhat másra, mint a Szemere Palihoz címzett szonettre, amely azonban Szemere külön kérésére született: „Próbáltál e már trochaikus lábu Sonettet? (…) Gyúlassz lángra!”, s Kölcsey sem közli másként, mint kísérletként, „új formáju Sonett”-ként. (Szemere utóbb meg is jegyzi, hogy a versben nem találhatja fel Kölcsey forró és heves lelkét.)

Ami pedig az Andalgásokat illeti, ha esik is benne szó szerelemről, szintén inkább Kölcsey irodalmi vonzódásait tükrözi – mint maga vallja: „Ezen Szemeréhez írtt darab, mellyet közlök, Haller’ Alpeseinek, Salis ’s Matthison’ verseinek köszöni lételét.” A vers központi témája nem a szerelem – inkább a szabadság –, mindössze négy versszak jut neki a huszonkilencből. Az eszményített szerelmi jelenetsor Gessner svájci író romlatlan pásztorvilágot ábrázoló idilljeire utal.

Nyáry a továbbiakban egy olyan 1815-ös levélből idéz, melyben Kölcsey lelkesen fogadja Szemere Pál barátságra ajánlkozó sorait, s szeretetéről biztosítja az ifjút, az antik férfibarátságot jelölve meg eszményeként. Az androphilia fogalmának értelmezéséhez egy nálam szakavatottabb elemzőre volna szükség; mindössze annyit fűznék az idézethez, hogy a vége némi félreértésre adhat okot („Te kűzdessz magadban, úgy írod ’s ha nem írtad vólna is, tudnám azt minden sorodból. Igy küzdöttem egykor én is, s igy küzdök én még most is sokszor. A’ természet int, ’s az ő intéseit követnünk legjobb.”). Az sejlik ki belőle, hogy Kölcsey „saját egykori érzelmeiről ír”, vagyis Szemere iránti szerelmére emlékezik, sőt mintha levelezőpartneréről is azt feltételezné, hogy homoerotikus érzelmeivel viaskodik. A mondatok valójában már egy új bekezdés elejét képezik, mely így folytatódik: „Azonban bóldog az, a’ kit a természet nem hív azon útra, melly poetainak neveztetik.” Kölcsey ezután a költői lét, „ezen emésztő passio” gyötrelmeiről ír, vagyis nem viszonzatlan szerelmét idézi fel, hanem örökös, sorvasztó költői hánykódásairól beszél.

Érzelmes költészet és rajongó, gyakran valóban a szerelem hőfokán lángoló barátság pedig kétségtelenül összekapcsolódnak Kölcsey számára: „…boldog az, kit Rádainak, Daykának vagy Virágnak, kit Révainak vagy Horvátnak, kit Kisnek vagy Berzsenyinek hívnak!" – írja lelkesen Kazinczynak Pestről való távozása után, 1811-ben. "Boldog én is, mert Kisnek, Berzsenyinek, Szemerének, Horvátnak, és Vitkovicsnak csókjaikat érzém ajakimon; inkább mint a’ boldogított szerelmes!” Kölcsey gyakran magyarázza azzal az irodalmi élet iránti forró érdeklődését, hogy a poétai „studium által szívek fűzetnek együvé”, s nem dicsőségre, de rokon érezőkre vágyik, akik – mint az a Szemere Pálhoz írott levél részletéből is kitűnik – „minden szépre minden jóra” közösen törekszenek. „Írtam, miolta csak érezni ’s gondolkozni kezdettem: mert hogy is ne írjon az, kinek szíve olly sokszor van tele, ’s olly ritkán talál keblet, hova kiömölhessen? – nyújtja baráti jobbját Döbrenteinek 1813-ban. – De, nem előre feltett czélbol vegyültem Literatoraink közé. Szükségem volt barátra (…). ’S íme ifjúságunknak romlott sergében nem találhattam fel őket egyebütt, hanem Literatorink köztt. ’S ez legyen Literátori pályámnak egész hisztóriája.”

Mint korábbi írásomban utaltam rá, a heves érzelemkifejezés Kölcsey barátainál, kortársainál is megszokottnak tekinthető, s a levelezésekben gyakran találkozunk szokatlanul érzékeny, mai viselkedésünktől meglehetősen idegennek ható jelenetekkel. „Az Ulmai csata ’s Nagy Palidra írt ódád igen édes könnyeket facsart ki szemeiből – írja Kazinczy egy rokonáról Berzsenyinek –, úgy hogy az ő ellágyúlása engem is annyira meghatott, hogy verseidet csak zokogva olvashattam neki.” Vagy álljon itt végezetül Kállay Ferenc egy 1815-ös levele Kézdivásárhelyről, melyben olyan „nyughatatlanul” várja Kölcsey sorait magányában, ahogy néhány éve Kölcsey könyörgött Szemere vagy Kazinczy egy-egy válaszáért: „Hol vagynak a’ napok kérdem magamtól, melyekben meg feledve a’ külsőkről el nem foglalt szivel éltünk egymásnak, ’s a’ gyermekiség szebb örömeit? Hol vagynak azon tiszta erzések, melyek semmi keserv által nem kevertettek meg? El felejtette az én ferim a’ napokat – nem érzi ő mi édes a’ vissza Emlékezes.”

Nyáry válaszának összegzésében leszögezi, hogy „Kölcsey Ferenc élete egy szakaszában szerelmet érezhetett Szemere Pál iránt”, habár mások iránti vonzalmairól már kevesebbet tudunk. Én óvatosan továbbra is azt fűzném ehhez, hogy mai szerelem szavunkat csak félrevezetően alkalmazhatjuk azon érzelem esetében, amelyet Kölcsey akár Szemere, akár más férfiak iránt táplált.

http://hvg.hu/velemeny/20131028_Kolcsey_nem_volt_tul_a_baratsagon