A hegymászásban halálzónának hívják azt a magassági tartományt, ahol a levegő olyan ritka, hogy az ott található oxigénmennyiség nem elegendő az emberi élet fenntartásához. Ezt a magassági zónát egyesek 8000 m (26 000 láb) magasságtól számítják (kevesebb mint 356 millibar atmoszferikus nyomás). Mások már alacsonyabb (7500 m körüli) magasságtól számítják a halálzónát.

A halálzóna lényege, hogy nem lehet hozzá akklimatizálódni, vagyis nem lehet hozzászoktatni a szervezetünket az ebben a magasságban való tartós életben maradáshoz. A testünk itt gyorsabban éli fel a tartalékait, mint ahogy azt pótolni tudnánk természetes úton. Mesterséges (palackos) oxigénbevitel nélküli hosszan tartó ittlét előbb a szervezetünk működésének folyamatos leállásához, eszméletvesztéshez, és végül halálhoz vezet.

 0:21 shailendra Kumar Upadhyay 2011- Nepal - Attempt to be oldest (82 Yrs) climber to summit
0:31 Shreya shah-Klorfine of Toronto 2012
0:47 David Sharp england 1996
1:06 George Mallory of england 1924
1:33 Hannelore Schmatz Germany 1979
1:49 Serguei Arsentiev USA 1998 - Lost while trying save wife Francys
1:55 Francys Arsentiev USA 1998
2:32 Tsewang Paljor ("green boots") of India 1996
2:39 Francys Arsentiev USA 1998 (before she was covered by Flag)
3:01 Blair Griffiths Canada 1982

Az oxigénpalack használata nélküli munkabírást rengeteg belső tényező (szervi, biológiai, fizikai és pszichés adottságok, edzettség, a vér oxigénszállító képessége – VO₂ max, stb.) és külső tényező (mászási körülmények, mászási előzmények, időjárás, felszerelés, stb.) együttesen befolyásolja, ezért csak különleges adottságú és szerencsés emberek képesek oxigénpalack nélkül eredményesen mászni a halálzónában.

A nagy magassági mászások során sok haláleset tudható be a halálzónának, közvetlenül (testünk működésére hatva, az életfunkciók elvesztésével – gyakori a különböző gyors lefutású ödémás elhalálozás) vagy közvetve (a testünkre és a pszichénkre hatva: fáradással, koncentrációromlással vagy rossz döntéshozatallal összefüggésben). Ezt befolyásolják még egyéb külső tényezők is (széllökések, szélvihar, hóvihar, szélsőségesen alacsony hőmérséklet, terepviszonyok, fényviszonyok, stb.) amik kicsúszáshoz, eltévedéshez, kihűléshez, fagyáshoz, hóvaksághoz, stb. vezethetnek, amelyek mind végzetesen befolyásolhatják életben-maradási esélyeinket a halálzónában.

------------

ez a pocsék Everest-film fanatikus Erőss Zsolt-rajongót csinált belőlem.

látványos film... bár azokat a rossz, nehéz körülményeket nemigen sikerült reprodukálni. és amikor már jön a nagy szentimentalista rész, és nagyon sajnálni kell őket szomorú zenére, nekem valahogy nem megy ... és egészen idegesítő a műmájer bánkódtatás, miért sajnáljam azokat, akik önként olyan helyre mennek, ahol pl. nincs oxigén, nem tudom sajnálni. aki szándékosan vonat elé lép, azt elüti a vonat, mert ez nem egy tudományos expedíció, csupán kivagyiság, hogy még a vonat elé is léphetnek egyesek. így csak a kellemetlen érzés marad, a bosszúság, nem felszínes sajnálkozás.

jó lett volna ha a filmben az orvos elmondaná a pszichológiáját ezeknek a dolgoknak is

azt írják, ma már kólaautomata is van az alaptáborban. hát 15-20 millióért elvárhatják ezt az odautazó postások.
viszont Emily Watsonból asszony lett. Josh Brolin filmbeli felesége meg játssza egy darabig a házianyát a két gyerekkel az átlagházban, belülről persze, aztán kiderül a filmvégére hogy milliomosok. még a nagykövet se várakoztathatja meg a telefonban (ezt poénnak szánták? valahogy nem jön össze: alázat, elvtársak, alázat), bizonyára jobb dolga is lehetne társadalmi szempontból a követnek. biztos vmi texasi bushnak a rokonai.

a lányát meg miért kellett berakni a végére? mi köze az egészhez? irritáló film.

ezt a részt megpendíthette volna film... két sírás között... vagy helyett:

Anatolij Nyikolajevics Bukrejev

orosz nemzetiségű kazah hegymászó, aki a világ tizennégy 8000 méter feletti hegycsúcsából hetet megmászott oxigénpalack nélkül. Tizennyolc sikeres csúcsmászást hajtott végre 8000 méter feletti csúcsokra 1989 és 1997 között.

Bukrejevet nemzetközi szakmai körökben elismert hegymászónak tekintették (ennek oka részben az volt, hogy 1993-ban megmászta a K2-t, majd 1995-ben a Csomolungmát az Északi Gerincen keresztül), de igazán ismertté mégis attól vált, amit az 1996-os halálos Mount Everest-expedíció tagjainak megmentéséért tett. Az eseményt számos könyv megörökítette, többek között Jon Krakauer nagy sikerű műve, az Ég és jég, mely kritikusan szól Bukrejev szerepéről, vagy a Hegyi őrület című könyv, melyet maga Bukrejev írt.

1997-ben Bukrejev megkapta a David A. Sowles Memorial Award kitüntetést az Amerikai Hegymászó Szövetségtől. Három héttel a díj átadását követően Anatolij Bukrejev lavina áldozata lett Nepálban, az Annapurnán

Bukrejev akkor szerzett igazi ismertséget, amikor 1996 májusában túravezetőként a Mountain Madness expedícióját vezette Scott Fischer társaként. Az expedíció egyike volt azoknak, melyek május 10-én próbáltak feljutni a Mount Everest csúcsára. Május 10-én, nem sokkal a csúcs elérését követően szörnyű hóvihar csapott le a térségre, mely számos mászót arra kényszerített, hogy a csúcs közelében éjszakázzon, május 11-re pedig három expedíció 8 mászója veszítette életét. Bukrejev három, 8000 méter felett csapdába esett hegymászót mentett meg az éjszaka folyamán és a Mountain Madness-expedíció valamennyi ügyfele túlélte a megpróbáltatásokat.

Makalu, 8 463 méter magasságban, a világ 5. legmagasabb csúcsa

Galen Rowell így írt Bukrejev mentőakciójáról a The Wall Street Journalban:

“A legcsodálatosabb mentőakciók egyike, melyet egyedül hajtott végre néhány órával azután, hogy oxigénpalack nélkül megmászta a Mount Everestet…”

Azonban az író Jon Krakauer általánosságban kritizálta Bukrejevet az Ég és jég című könyvében. Később Bukrejevet számos média megkereste és közölte reakcióit, ő pedig megírta saját Everest történetét a Hegyi őrület című könyvben, melyet Gary Weston DeWalttal készített. A köztük lévő ellentét lényege az, hogy merőben másként látták saját szerepüket a sajnálatos események láncolatában - Krakauer nyíltan kritizálta Bukrejevet azért, mert otthagyta az ügyfeleket a hegyen, talán ezzel okozva halálukat, míg Bukrejev igyekezett ezt cáfolni és a nyilvánosság elé tárni a valós eseményeket.

A vita legfőbb oka az, hogy Bukrejev úgy döntött, oxigénpalack nélkül mássza meg a hegyet, majd a sötétség és a vihar fenyegetésében az ügyfelek előtt visszatért a táborba. Mindez úgy történt, hogy a katasztrófa napján az elsők között érte el a csúcsot, ott maradt mintegy 1.5 órán át, hogy segítse a többiek feljutását, majd délután 5 óra felé, jóval saját csapatának tagjai előtt leért a táborba. Saját visszaemlékezései szerint ezt megbeszélte az expedíciót vezető Scott Fischerrel, a leereszkedés oka pedig az volt, hogy forró teával várhassa a visszatérőket és baj esetén extra oxigénnel segíthesse ki őket a táborból.

Bukrejev támogatói kiemelik, hogy éppen azért volt képes mentőakciót végrehajtani és számos bajba jutott mászót levezetni a hegyről az éjszakai viharban, mert a csúcsmászás után hamar visszatért a táborba és volt elég ideje pihenni. Bukrejev kritikusai - köztük Krakauer - szerint azonban ha egyszerűen csak az ügyfelekkel maradt volna, akkor jobb esélyekkel le tudta volna vezetni őket a hegyről, azzal együtt, hogy Bukrejev ügyfelei mind megmenekültek, beleértve azt a hármat (Pittman, Fox, Madsen) is, akiket május 10-én mentett meg, miután kipihente fáradtságát és a hipoxiát. Az elhunyt hegymászók az Adventure Consultants-expedíció ügyfelei voltak, melynek vezetője, Rob Hall maga is meghalt, amikor inkább úgy döntött, hogy segít egy ügyfelének a csúcs kései elérésében, minthogy visszamenjen és támogassa a többieket a biztonságos leereszkedésben.

Az “Ég és jég” című könyvben megfogalmazott kritikára Simone Moro az alábbiakat mondta Jon Krakauernek:

„Ön nem érti, hogy Anatolij milyen ember volt valójában. Ön amerikai, ő orosz volt. Ön új a nyolcezresek világában, ő a maga korának legjobbja volt. Ön egy átlagos hegymászó, ő nagyszerű sportoló volt és egy született túlélő. Ön anyagi biztonságban él, ő éhezett… Azt hiszem, Ön olyan ember, aki egy orvosi könyv elolvasása után a világ legjobb sebészeit is kitanítja az orvoslás csínjáról-bínjáról… ha valóban véleményt akar mondani Anatolij 1996-os döntéséről, emlékezzen erre: EGYETLEN ügyfele SEM halt meg.”

Az Everesten történteket követően, az Egyesült Államokba való visszatérése előtt Bukrejev megmászta a 8516 m magas Lhocét, mely az Everest szomszédságában fekszik. Úgy döntött, hogy egyedül vág neki a hegynek, remélte, hogy a mászás során leülepednek benne az események és megérti, hogy valójában mi is történt az Everesten.

Kilenc hónappal halála előtt Bukrejev részletesen megálmodta az életét kioltó lavinát. Csupán a hegy neve hiányzott. Amikor barátnője megpróbálta meggyőzni Anatolijt, hogy válasszon másik életcélt azért, hogy a végzetét, amiben Bukrejev meggyőződéssel hitt, elkerülje, Anatolij ezt válaszolta: “A hegyek az életem … a munkám. Túl késő van ahhoz, hogy bármi másba kezdjek.” Az Annapurna alaptáborban található Bukrejev emlékhelye, melyen az alábbi idézet olvasható:

"A hegyek nem stadionok, melyeken teljesítményt mutatok be, a hegyek katedrálisok, melyeken a vallásom gyakorlom… Úgy megyek oda, mint ahogy az emberek imádkozni mennek. Büszke csúcsaikról visszatekintek a múltba, álmodom a jövőről és szokatlan intenzitással megélem a jelen pillanatot is… látásom kitisztul, visszanyerem erőmet. A hegyek között a létezést ünneplem. Minden úton újjászületek."

---

igen, a sportolót lehet tisztelni. palack nélkül teljesítmény. és nem sírni, ha elfogy a jólét. nincs minek elfogynia ugyanis.
és nem értem az Everest-filmben miért kellett azt sajnáltatni, aki rossz döntést hozott. jószívű, rendben, de egy nagyszerű részt, dilemmát, évezredes hegymászó-vitát kihagytak a filmből. meg azt, hogy miért is kéne szimpatizálni a hegymástzkkal. a filmben csak egy suta, buta félmondatot mondanak benne, pedig ez alap karakterismeret egy forgatókönyvben.

-------------

Mi az a titokzatos erő, amely felfelé vonzza a csúcs felé?

Erőss Zsolt mosolyogva és bölcsen válaszolt a megmagyarázhatatlanra. Úgy fogalmazott, számára ez a szenvedély a meditációhoz hasonlít. "Az ember fent a hegyen úgy szakad ki a komfortzónájából, hogy veszélyhelyzetben van, hiszen könnyen lepottyanhat. Ez rákényszeríti a mászót a koncentrációra, így hegymászás közben könnyen el lehet érni a spontán meditációt" - magyarázta Zsolt, aki pár nappal az indulás előtt bizakodó volt a Kancsendzöngát illetően, amikor a félelmeiről faggattam. „Itthonról előre tekintve még vannak bennem félelmek, de mikor már ott vagyok, a cél éltet és visz előre, ott a hegyen már nem gondolkodom a veszélyeken. Jobb ott lenni!" 

Erőss Zsolt (Csíkszereda, 1968. március 7. – Kancsendzönga, 2013. május 21. körül) erdélyi születésű székely hegymászó, aki első magyar állampolgárként mászta meg a Föld legmagasabb hegyét, a Csomolungmát. Magyarország legeredményesebb magashegyi hegymászója; tíz 8000 m fölötti csúcsot hódított meg (ebből kettőt műlábbal), amivel a nemzetközi élmezőnybe is bekerült. 2013. május 21-én a Kancsendzönga megmászása után a visszaúton eltűnt.

A Gyergyói-medencében, Orotván, majd a Gyilkos-tónál nőtt fel. Gyergyószentmiklóson érettségizett. A hegymászást 1981-ben kezdte a Békás-szorosban, majd 1983-tól szervezett keretek között mászott a Gyergyói Vasasban, illetve a Kolozsvári Akarat Egyesületben.

1988-ban családostul áttelepült Magyarországra; az állampolgárságot 1992-ben kapta meg. Családjával együtt sok éven keresztül élt Pilisvörösvárott (édesanyja ma is ott lakik),[7][8] ezért a településen élők egy csoportja – az általa elért sportteljesítményére és emberi nagyságára való tekintettel – 2013 májusában kezdeményezte számára posztumusz díszpolgári elismerés adományozását.

Első expedíciós hegymászására 1990-ben került sor az Elbruszon (5642 m). A következő években megmászta a Tien-san és a Pamír több csúcsát: az Usbát (4695 – 4710 m), a Han-Tengrit (6995 m), a Pobedát (7439 m), a Lenin-csúcsot (7134 m), a Korzsenyevszkaját (7106 m) és a Kommunizmus-csúcsot (7495 m). Mivel megmászta a volt Szovjetunió mind az öt 7000 m feletti csúcsát, megkapta a hópárduc címet.

1996-ban tagja volt az első magyar Mount Everest-expedíciónak, ahol két sikertelen csúcstámadást hajtott végre. Első nyolcezrese a Nanga Parbat (8126 m) volt 1999-ben, amelyet új útvonalon hódított meg. 2002-ben a Csomolungma második csúcstámadása oxigén használatával sikeres lett, ezzel első magyar állampolgárként elérte a csúcsot. Ettől az évtől csak hegymászásból élt.

2003-ban Kollár Lajossal és Mécs Lászlóval létrehozta a Magyar Himalája-expedíciók sorozatot.

2010. január 2-án balesetet szenvedett a Magas-Tátrában. Két társát biztosította, amikor egy hóerkély leszakadása miatt megcsúsztak. Telefonon értesítették a hegyi mentőket, akik azonban a rossz időjárás miatt nem tudtak helikopterrel értük menni, ezért egy 45 fős gyalogos csapatot küldtek a mentésre. A balesetben mindhárom magyar hegymászó megsérült, az első hírek szerint még egyikük sem maradandóan. Erőss Zsolt mindkét lábát eltörte. Jobb lábát a nyílt, darabos törés várható szövődményei miatt és a korai rehabilitáció lehetősége érdekében január 10-én térd alatt amputálták. Bal bokatörése szövődménymentesen gyógyult. Kollár Lajos úgy nyilatkozott, hogy a műtét Erőss Zsolt további mászókarrierje érdekében is történt, és akár már 2010 őszén újabb nyolcezres csúcsán állhat.

2010 márciusában protézissel újra járni kezdett, júniusban pedig a hegymászáshoz is visszatért. Szeptember végén 7100 m magasra jutott fel a Cso-Oju-expedíció keretében; a lavinaveszély miatt a csúcstámadást nem vállalták. 2011 tavaszán műlábbal jutott fel a Lhoce csúcsára (8516 m). 2012 októberében a MOB környezetvédelmi bizottságának tagja lett.

2011 fontos év volt Erőss Zsolt számára. Ekkor kapta meg közönségszavazattal az „év extrémsportolója” díjat, felesége terhes lett, és az új műlábprotézissel ekkor vállalkozott az első komolyabb megpróbáltatásra, a 8516 méteres Lhoce meghódítására. Az expedíción rajta kívül Horváth Tibor, Mécs László és Gál László vett részt. A mászást úgy tervezték, hogy nem fognak használni oxigént az extrém magasságban, nem bérelnek serpákat, és nem vesznek igénybe előre felállított sátrat. Csupán a „jégdoktorok” által díjazás ellenében kiépített utakat és köteleket használták. Ez többlet-igénybevételt jelentett, és nehezítette a mászást. Erőss továbbá nem vitt magával magasságmérőt és órát sem, valamint a GPS készülékét otthon felejtette.

Az expedíciós csapat időnként együtt, de egyéni tempótól függően időnként külön haladt.
Erőss számára elkerülhetetlen volt az egyéni tempó bevezetése, mert a lábprotézise félóránként tisztításra szorult. Az alaptáborba érkezéskor a Lhoce-fal meghódításával várniuk kellett a rossz időjárás miatt. Erőss ekkor értesült arról, hogy felesége terhessége veszélyeztetett lett. A tervek szerint május 21. ígérkezett ideális időpontnak a csúcs eléréséhez, így a táborból 18-án indultak el. Párokban kezdtek neki a mászásnak, Erőss társa a csúcstámadásban Horváth Tibor lett. A hármas tábor 7100 méteren helyezkedett el, a csúcstámadó utolsó tábor pedig 7850 méteren. A sátorállítást nehezítette, hogy ugyanabban az időben egy népes spanyol csapat is elindult. Erőss a stílusához híven sátor helyett csak egy egyszerű „bivakponyvát” használt.

Magyar mászók
Név                          Nyolcezresek
Erőss Zsolt                  10
Ugyan Anita                 4
Mécs László                 3
Ács Zoltán                   3
Csollány Katalin           3
Klein Dávid                  3
Csíkos József               2
Sterczer Hilda             2 (Erőss Zsolt felesége)
Szendrő Szabolcs       1

Az Annapurna expedíció után,
Horváth Tibor haláláról, Mécs Laci és Földes András nyilvános veszekedéséről, (Erőss reagálása itt -saját maga válaszol a kommentekre! míg földes megszüntette és láthatatlanná tette a kommenteket; és interjúja ) és érdemes a videó végén az öreg hegymászók véleményét megnézni. 

Nehézséget okozott, hogy Horváth Tibor se sátrat, se hálózsákot nem hozott magával, így Erőss ponyvája alatt vészelte át az éjszakát. Mivel Erőssnek nem volt ébresztőórája, így késve keltek és indultak el Horváth Tiborral a csúcs megmászására. Erőss a lámpáját is a táborhelyen hagyta. Nem sokkal később társuk, Mécs László kénytelen volt kimerültség miatt feladni a mászást. Mivel Erőssnek nem volt magasságmérője és órája sem, folyamatosan nehézséget okozott, hogy helyzetét meghatározza. Az expedíciós tagok közötti kommunikáció is akadozott, mert a kapcsolattartást szolgáló egyik rádiót nem találták. Erőss a csúcs elérése előtt a jégcsákányát is hátrahagyta, hogy terheit könnyítse. A csúcsot végül délután fél négy körül érte el (egy serpától tudta meg az időt), ami nagyon későnek számított. Visszafele már nem találta jégcsákányát, és miután ereszkedés közben besötétedett, a lámpa hiánya is veszélyessé tette a visszautat. Végül Erőss sikeresen visszajutott a táborba, miután a sötétben sikerült meglátnia a sátorozók által használt lámpákat.

Néhány csúcs a nyolcezresek közül

2013. május 20-án Kiss Péterrel együtt elérte a Kancsendzönga csúcsát, azonban a feljutás túl sok időt (közel 24 órát) és energiát vett igénybe, és a két hegymászó nem tudott visszaereszkedni a 4. táborba. A csúcs közelében, komoly védőfelszerelés nélkül eltöltött néhány nap után – az expedíció vezetője és több más hegymászó egybehangzó állítása szerint – már bizonyosnak volt tekinthető, hogy a hegymászó nincs életben. Végül május 22-én az expedíció vezetése – sikertelen keresést követően – eltűntnek nyilvánította őket

Erőss mászási stílusára jellemző volt, hogy lehetőség szerint kerülte a fejlett hegymászóeszközök használatát és az ún. „tiszta stílust” gyakorolta.

Erőss Zsolt a 14 nyolcezres közül 10-et mászott meg:

1999 – Nanga Parbat (8126 m)
2002 – Mount Everest, Csomolungma (8848 m)
2003 – Gasherbrum II (8035 m)
2006 – Dhaulagiri (8167 m)
2007 – Gasherbrum I (8068 m)
2007 – Broad Peak (8047 m)
2008 – Makalu (8463 m)
2009 – Manaszlu (8156 m)
2011 – Lhoce (8516 m) – műlábbal
2013 – Kancsendzönga (8586 m) – műlábbal

az utolsó expedíció előtt

2013. szeptember 15-én kopjafát állítottak az emlékére Pilisvörösvár református templomának kertjében, arra emlékeztetve, hogy tíz éven keresztül volt a város lakója. A kopjafán, melyet – a család szándéka szerint – egy székely fafaragó (Török Csaba) faragott hargitai fából, az "Ott nyugszom, ahová mindig vágytam" felirat olvasható.

 "Március 27-én indulunk el Nepálba a Kancsendzöngára, amely szent hely, ezért még az sem biztos, hogy ráléphetünk a csúcsra. Az akklimatizálódással május közepéig végeznünk kell és utána indul a csúcstámadás. A Kancsendzönga nem mondható könnyű terepnek, mivel a harmadik legmagasabb csúcs a világon. A Himalája legdélebbi hegycsúcsa, ezért direktbe kapja a rossz időt, technikailag pedig jégfalak és lavinaveszélyes lejtők szegélyezik. Kevesen érik el ezt a csúcsot, rossz híre van, a balesetek száma elég magas, ezért nem sokan indulnak a meghódítására. Magassága miatt nehezebb, mint a tavalyi Annapurna expedíciónk volt. Itthonról előre tekintve még vannak bennem félelmek, de mikor már ott vagyok, a cél éltet és visz előre, ott a hegyen már nem gondolkodom a veszélyeken" - mesélte Zsolt a Föld órája rendezvényen, ahol meggyújtotta az ország legmagasabb gyertyáját.

 ---

--

Vincze Szabolcs, az expedíció szóvivőjének összefoglalója a történtekről:

Május 24-én vége a Magyarok a világ nyolcezresein Kancsendzönga-expedíciójának, mely egy sikeres csúcsmászás után tragédiával végződött: Erőss Zsolt és Kiss Péter is eltűnt a hegyen ereszkedés közben. A keresés eddig folyt, remény azonban már az eltelt idő miatt nincs. Kollár Lajos expedícióvezető szerint bele kell törődnünk a két hegymászó elvesztésébe, az expedíciónak pedig le kell vonulnia a hegyről az érkező monszun miatt. Mégis, mi történhetett?

"Most is vannak fenn sherpák kutatni, és a koreait is menteni - írta május 23-án délelőtt Kollár Lajos, a magyar Kancsendzönga-expedíció vezetője. - Ha Zsolték a sátrakban nem voltak, rádión nem jeleztek, látni nem lehet őket a négyes tábor feletti csúcsrészeken sem, akkor ott vége! 23-a van, ennyi időt nem lehet kint tölteni 8000 méteren, úgy legyengülve pláne. Ebbe bele kell törődni. Ugyanott folyik még egy közös mentés a koreai csapat két serpája és egy mászója van komoly bajban. Zsoltékat meg kellene találják, ha élnek, de nyomuk sincs! Közös az érdek, de nem találják. A Koreaiak a négyes egyik sátrában vannak! Onnan kell őket lementeni! Ők még élnek! Még! Holnap reggel el kell hagyjuk az alaptábort, itt a monszun a sarkunkban. 5-6 nap múlva érünk Kathmanduba!"

Ezek a hírek gyakorlatilag kimondták azt, amit senki sem akart hallani napokig, hogy Erőss Zsoltot és Kiss Pétert elveszítettük a Kancsendzöngán. Az interneten azóta számtalan hír kering, és mindenki úgy érzi, véleményt kell formálnia, még akkor is, ha a kertvégi emelkedőnél magasabbra talán nem is mászott soha életében, ezért nem is tudhatja, hogy valójában milyen hegyet mászni, pláne veszélyhelyzetbe kerülni a Himalájában.

A magyar hegymászás egyik legtragikusabb napját számtalan tényező befolyásolta, melyek végül tragédiához vezettek. A két mászó valóban későn érte el a csúcsot, nepáli idő szerint este hatkor, ami azt jelentette, hogy pár órájuk maradt arra, hogy a sötétedés beállta előtt ereszkedjenek. A döntésért azonban senkit nem szabad hibáztatni. Tény, ez magában hordozta a kockázatot, de a kiveteles képességű hegymászók azért is különlegesek, mert vállalják a kockázatokat még akkor is, amikor senki más nem vállalná. Ezt mindketten megtették már korábban is.

Újabb probléma volt, hogy kevés víz volt a párosnál, pedig ebben a magasságban a folyadékpótlás legalább olyan fontos, minthogy minél hamarabb elhagyjuk a 7000 méter feletti zónát. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy Erőss és Kiss jó formában érezte magát a csúcsroham előtt és alatt, ezért annyi cuccot akart magával vinni, ami még nem hátráltatja a haladást ebben a magasságban, és könnyebbé teszi a gyors ereszkedést is. A 8000 méter feletti bivakolás azonban mindent megváltoztatott.

Szerintem két lehetséges forgatókönyv létezik. Az első, hogy mivel kimerültek voltak, nem tudtak leereszkedni a IV-es tábor feletti ún. rámpán, aminek átmászása még egy kipihent mászótól is teljes koncentrációt követel. Ha így van, akkor előbb Kiss Péter, majd Erőss Zsolt csúszott ki, és zuhant le a rámpáról, és mivel testüket eddig nem találták meg, talán ez a valószínűbb verzió. A másik, hogy a kimerültség, és a kétszeri 8000 méter környéki bivakolás már sok volt nekik, és megfagytak a hegyen. Biztosat nem tudunk, és soha nem is fogunk tudni.

Tény: három nap után nincs esélye annak, hogy élve előkerülnek. Ebben a magasságban ennyi idő túlélhetetlen, és mivel az utolsó napon, mikor még látták Zsoltot, Peti már nem volt képben, ő pedig lassan ereszkedett, az is valószínűtlen, hogy akár más úton érhették el az alsóbb területeket. A keresésükre igyekvő serpák pedig semmi nyomot nem találtak arra vonatkozólag, hogy a 7600 méteren álló négyes táborba elértek, de más csapatok sem bukkantak Zsolték nyomaira. Ezek az információk beszédesek. A hivatalos közlemény szerint eltűntek, és ez a Himalájában egyet jelent azzal, hogy nem kerülnek elő többé élve.

A tragédia után másnap olvastam a veterán Carlos Soria szavait, aki a hegyen lévő expedíciókat hibáztatta, a sajátját pedig igyekezett piedesztálrra állítani. Nem szeretem az ilyen nyilatkozatokat, nem tartom korrektnek még akkor sem, ha van igazságtartalma. Azzal vádolni egy expedíciót, hogy nem hajlandó fizetni a serpákat, egyszerűen nonszensz, leginkább azért, mert a magyar expedíció egyik kimondott célja, hogy nem is szeretne serpák segítségével feljutni a csúcsra. A kirakott fix kötelekért pedig a magyar expedíció is fizetett, a csúcstámadáskor pedig a kettes táborig taposták a nyomot. Nem szívesen hozok most az élet más területéről példákat, de megvédendő a magyar expedíciót, el kell mondanom, hogy ezzel vádolni egy "tisztán mászó" alpinistát olyan, mintha kinevetnénk egy profi atlétát, hogy miért nem doppingol többet, mert így sosem fogja utolérni Usain Boltot. A példa természetesen túloz, de érzékletes szerettem volna lenni.

Erőss Zsolt halála nemcsak Magyarországon, de a világon is visszhangot vált ki. Szomorú, hogy saját országában olyan méltatlan és ostoba kommentháborút vált ki minden vele kapcsolatos esemény, ami máshol elképzelhetetlen lenne. Más országok büszkék egy ilyen emberre, és jól teszik. Magyarország a fotelkommentelők európai paradicsoma, sokak hozzáálása teljesen laikus, rosszindulatú, a hozzáértés tökéletesen kiolvasható hiánya miatt pedig teljesen hiteltelen. Akárcsak azok az információk, melyek felelőtlenül reményt ébresztenek egy ilyen tragikus szituációban.

Én, mint hat éve az expedíció sajtószóvivője és barátja egyet tudok mondani most, a gyász közepette: nagyon köszönök neked mindent Zsolti, életem egyik legnagyobb ajándékának tartom, hogy jóbarátomnak tarthattalak. Nem mondom el azokat, amiket már ezren elmondtak előttem, de hidd el, még az unokáim is tudni fogják, ki volt Erőss Zsolt, nagyapa barátja, hegyek óriása.

-------

Még mindig nem tisztázódott, milyen körülmények között vesztette életét Erőss Zsolt és Kiss Péter hegymászó, miután meghódították a Himalája egyik legmagasabb pontját, a Kancsendzöngát.

Eddig csupán Kollár Lajostól, a Magyarok a világ nyolcezresein sorozat szóvivőjétől hallhattunk információkat, találgatásokat, most viszont az arcok.cafeblog.hu oldal közölt egy interjút, amely a Kiss Péter emlékére létrejött oldalon is olvasható.

A beszélgetés Mario Vielmóval készült, azzal a vicenzai hegymászóval, aki a magyarokkal szinte egy időben ért fel a csúcsra. Az olasz sportoló elmondta az interjúban, hogy a Kancsendzönga csúcsán körülbelül egy órát tölthettek el, de az időjárási körülmények egy idő után rosszabbra fordultak, így igyekezni kellett vissza, az alaptáborba.

Vielmo szerint a magyarok nyugodtak voltak a hegyen, de Erőss egy alkalommal hosszasan meredt a távolba, és azt a pillanatot nem tudta mire vélni. Történt viszont még valami a csúcson, idézzük:

“Az történt, hogy Zsolt ott a csúcson odalépett hozzám, és odaadott egy usb pendrive-ot. Teljesen érthetetlen volt számomra, hogy miért teszi, de gondoltam, rendben van, és zsebre tettem. Amikor odaadta, talán mondott is valamit, de azt már végképp nem értettem a felerősödő szélben. Először furcsállottam ezt az egész helyzetet. Aztán viszont arra koncentráltam, hogy megkezdjem mielőbb az ereszkedést.

A négyes táborban, szétesett állapotom közepette is, újra eszembe jutott ez a pillanat. Amikor később leértem az alaptáborba és értesültem arról, hogy baj van, oda is adtam ezt a pendrive-ot Lajosnak anélkül, hogy megnéztem volna, mi volt rajta. Nem igazán értettem, hogy Zsolt a csúcson miért nekem adta oda. És hogy egyáltalán mi volt ezzel a célja…” – így az olasz hegymászó.

A lefelé úton is tapasztalt furcsaságokat az olasz mászó, a két magyar ereszkedésével kapcsolatban is elmondta a véleményét.

Furcsa mellékszálak

Egy másik hegymászó, Oscar Cádiah is elmondta véleményét Erőss Zsolt és Kiss Péter haláláról. Az Over magazin fordításából az Index idéz.

Szerinte a két magyar rendkívül alulöltözött volt a 8000-es magassághoz képest. Szerinte Erőss túlságosan sok fotót készített a csúcson a zászlókkal. Ő is azt mondja, amit Mario Vielmo, miszerint ők utoljára a csúcson látták a két magyart. Ez ellentmond annak, amit Kollár Lajos mondott korábban.

Az expedícióvezető ugyanis korábban azt mondta, lefelé menet észlelte az olasz és a spanyol hegymászó, hogy Kiss Péter visszafelé igyekszik. 

Kollár Lajos reagált egyébként a fejleményekre: a pendrive valóban nála van, az “Üzenet a csúcsról” program van rajta, és szerinte Erőss Zsolt elszórhatta azt valahol az úton.

 

Az utóbbi hetekben sok üzenetet kaptam Magyarországról. A segítségemet kérték a honfitársaikkal a Kancsendzönga megmászása közben történtek tisztázásához. Az alábbiakban spanyol és angol nyelven közlöm a rendelkezésemre álló információkat. (1)

Erőss Zsolt és Òscar Cadiach a Kancsendzönga csúcsán

Erőss Zsolt kedves, barátságos fickó volt, és talán egy kicsit magánakvaló, mint a hegymászók többsége. 2012-ben, amikor megismertük egymást az Annapurna alaptáborában, abban a nemzetközi expedícióban vett részt, amit én vezettem, a Seven Summits szervezésében. Beszéltem arról, hogy ha abban az évben minden jól halad, jövőre a Kancsendzöngára kellene menni, és Erőss egyetértett. Meglátogattuk egymást pár naponta vacsoraidőben, ugyanúgy, ahogy idén is a Kancsendzöngán. Az egész magyar expedíció nagyon jól szervezett volt Kollár Lajossal, aki már sok különböző expedícióban működött Zsolt társaként.

Három nappal azelőtt, hogy elértem az Annapurna csúcsát, a 2-es táborban teázni hívtam Erősst és újságíró társát, aki nagyon barátságos volt és lelkes az Erőssről írandó könyvének terve miatt. (Később eltűnt, nem tudni, hogyan, lavina sodorta el, hasadékba zuhant vagy kicsúszott, amikor lefelé tartott az 5-ös táborból a 4-esbe; nem érkezett meg. Nehéz éjszakája volt egy hasadékban a 3-as tábornál, és a 4-esbe teljesen elázottan jutott el egy óriási havazás után. A 3-as táborban az iráni Azimmal együtt segítettünk fölállítani a sátrát. Nagyon könnyű, de kicsi sátor volt, és a 4-esben úgy döntött, nem állítja föl, inkább egy hasadékban bivakol – úgy látszott, kezdődő ödémája van.) 

Erőss ugyanazon a napon kísérelte meg megmászni a csúcsot a 7200 méteren lévő 5-ös táborból, amikor mi. Este érdeklődtem, hogy érzi magát, és rosszkedvűen válaszolta, hogy elveszítette a rádiókapcsolatot a társával.

A csúcsról visszatérőben találkoztunk a gleccseren az alaptábor közelében, kissé eltévedtek a ködben, útbaigazítottam őket.

Van egy olyan érzésem, hogy az Annapurnán történteknek közvetlen kapcsolata van a Kancsendzöngával. Anélkül, hogy jobban ismerném Erősst; így érzem. De ez csak egy kósza gondolat.

Kancsendzönga: a magyarok a többiekhez képest később érkeztek meg, gondolom, a Szikkimbe szervezett trekkingtúra és a dardzsilingi látogatás miatt.

Április folyamán sokáig vártunk arra, hogy jó idő legyen, vagy legalább csöndesedjen a szél. Májusban a Hold változásával aztán az időjárás is kezdett stabilizálódni. Megismerkedtem a magyar expedíció összes tagjával, bár Erősst és Kollárt már tavalyról ismertem. Kiss Péter fiatal, mozgékony, lelkes fickónak tűnt. Miközben a szél lecsöndesedését vártuk, ő az akklimatizálódása után edzésképpen fölment a körülbelül 6000 méteren lévő 1-es táborba, majd vissza az alaptáborba, 5500 méterre. Jó kondícióban volt.

A csúcsmenet napján, 20-án, szintén oxigén nélkül mászva, mögöttem haladt, és párszor utol is ért. Mindig fölajánlottam neki, hogy menjen előre, még a csúcs előtt is, de nem élt a lehetőséggel; talán a mesterét, Erősst várta.

Utánam ért föl a csúcsra, körülbelül fél ötkor. Nem sokkal később Erőss is megérkezett – talán még öt óra előtt. Kicsivel ez után indultam el lefelé.

Két dolog megdöbbentett. Az egyik: gyengén öltözöttek voltak a nyolcezer méteres magassághoz képest. Erőss egy sárga primaloft dzsekit viselt (mint az Annapurnán). Péteren csak egy gyapjú polárfelső volt, bár a nadrágja jó minőségű pehelynadrág. Máskor mindig egy fekete vízhatlan dzsekiben lehetett látni, amit talán lerakott a fölfelé vezető úton. Miután visszaértünk az alaptáborba, megvizsgáltuk a fotót, amin a holtteste fekszik; ott rajta van a dzseki, vagyis az ereszkedés során, a lejtőn újra fölvette azt.

A másik dolog: Erőss rengeteg fotót készített a hátizsákjából előszedett zászlókkal, majd olyan sokáig beszélt a rádión, hogy meg kellett kérnem, hadd fényképezkedjem le én is velük, mert azonnal indulnék lefelé. Ekkor láttam őket utoljára. (3) Két csúcsfotóm van Péterről és Erőssről. Nagy különbség van köztük és az általam vezetett csapat között, de természetesen én a saját nézőpontomból és tapasztalatomból indulok ki. Anélkül, hogy félreértéseket okoznék, segíteni szeretnék abban, hogy megfejtsék, mi történhetett.

Gondolom, Péter, akárcsak Erőss, az éjszaka folyamán megpróbál leérni. Erőss gyakran bejelentkezik, csaknem óránként, vagy még gyakrabban. Néha azt mondja, Péterrel együtt megy, máskor nélküle. Néha halad előre, egy jó alaptábori sörre gondol, máskor elméjét megzavarja a hipoxia, az agy oxigénhiánya, vagy a hideg és a fáradtság – második éjszaka, hogy úton van. A csúcson (erről az alaptáborban hallottam) egy pendrive-ot ad át az olasznak a csúcsmenet fotóival, és elköszön – arra gondol, hogy nem fog leérni? (4)

 

Kollár szerint Kiss Péter fantasztikus emberi teljesítményről tett tanúbizonyságot. Nem szokás ugyanis, hogy egy mászó egy ilyen csúcsról lefelé tartva még vissza is forduljon: “Peti a bajtársiasság és a segítőkészség áldozata lett”.  Kollár szerint mindketten nagyszerűen teljesítettek, de ilyen a hegy. Egy pillanat alatt megfordul egy szituáció és egy banánhéjon is el lehet csúszni.

bár korábban mások a serpákkal megállapodtak abban, hogy 8200 méter felett fix köteleket feszítenek ki, ez végül nem történt meg. A többi mászó, így a magyarok is azt szerették volna, hogy az utolsó jeges, csúszós szakasz legyen kikötelezve. Ez felfelé menet se haszontalan, sokkal fontosabb azonban a biztonságos visszatéréshez.

Kollár kitért a spanyol Carlos Soria állításaira is, aki korábban azt mondta, a magyarok nem akartak fizeti a kötelezésért. Kollár szerint viszont korábban abban állapodtak meg, hogy ők is fizetnek 400 dollárt (a spanyolok eredetileg 600 dollárt akartak kéri tőlük hozzájárulásként). A hegyen derült ki azonban, hogy a serpák nem rakták ki a köteleket. Soria szerint azért, mert nem volt elég kötelük. Kollár Lajos szerint viszont nem a kötél fogyott el, hanem a serpák kedve és önbizalma a csúcs közelében, mert “hiába hívják magukat mászóserpáknak, hétezer méteren elfogy a bátorságuk”.

Kollár szerint ezután Soriáék “megrántották a vállukat, és a teljes udvartartással és operettlegénységgel levonultak a hegyről, aztán minket cseszegetnek, mert mi néhány szívességre megkértük volna őket, hogy Zsoltot és Petit segítség a táborban egy sátorral, amikor leérnek, ahelyett, hogy a serpákat cseszegették volna, hogy nem csinálták meg, amit kell”.

 

Kollárt nagyon meglepte, hogy Erőss azt mondta a rádión: “Lalikám, annyira legyengültem, hogy nem tudok tovább menni”. Erőss itt már olyan állapotban volt, hogy ha egyet mozdult, annyira fölment a pulzusa, hogy azt hitte, menten vége van. Kollár és Erőss ekkor hosszan beszélgettek. Kollár ekkor azt mondta,  ”Zsolt, tudod, hogy ez mit jelent”. Erőssnek itt még tiszta volt a tudata, és ő is fel tudta mérni, hogy éjszaka, amikor -30 fok lesz a hegyen, nem maradhat ott. Amikor 20 perc múlva beszéltek, Erőss azt mondta a rádión, hogy látja kb 100-150 méterrel lejjebb Kisst és a többi mászó lámpáját, de hiába jelez nekik, nem veszik észre.

Kollár az interjúban azt mondta: arra gondolt, hogy “sajnos Zsoltnak itt vége”. “Ha ő ilyen állapotba kerül ilyen magasságban, ezzel lehet még ideig óráig cicázni, csúszkálni a veszélyes helyen. Ott, ahol le kell menni, ott egy koordinálatlan mozgású, legyengült mászónak a percei meg vannak számlálva. Kicsúszik, vagy ha nem mozdul, ott fagy meg.

 

Kollár azt kérte, hogy pihenjen, azonnal bújjon bele a zsákjába. A hegyen ekkor már -30 fok lehetett. Az újabb bejelentkezéskor azonban Erőss azt mondta, most ejtette le a zsákját. Két óra múlva Erőss azt mondta, kicsit kipihente magát és elindul lefelé. Kollár örült, hogy ezzel legalább a fagyásveszélyt elkerüli. Hajnali 4-fél 5 körül Erőss Zsolt már elég összefüggéstelenül beszélt.

Később váratlan fordulatként Erőss rádióján Kiss Péter jelentkezett be. Mint kiderült, Kiss visszafordult Erőssért. A rádión nagyon nyugodt hangon azt mondta Kollárnak: Erőss kicsit rossz állapotban van, de ő megmasszírozza, lassan felkel a nap, melegebb lesz és jönnek lefele.

Kollár szerint éjszaka vagy hajnalban egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy bárkit riadóztassanak a a bajba jutott magyarok megmentésére, mert “nincs serpa, aki egy mozdulatot is tenne éjszaka a hegyen”. Kollár szerint ez a serpáknak sem volt érdekük, ők ugyanis nem fizettek nekik

A masszírozás után Kiss és Erőss 8100 méterig értek le. Ekkor hajnali fél 6 lehetett, de egy lavina elvitte a 2-es tábort és egy serpa és egy koreai mászó kicsúszott és meghalt. Kollár a lenti táborból a távcsövön ekkor már csak Erősst és Kisst látta lefelé jönni, de egy ködfolt hamarosan eltakarta őket. Amikor a ködfátyol eltűnt, a távcsövön már csak Erőss Zsoltot lehetett látni. Erőss Zsolt ekkor a kimerültségtől már összefüggéstelenül beszélt a rádión, Kollár tudta, hogy nagy bajban van.

 

Ekkor már délelőtt volt, a rámpát sütötte a nap. Kollár rádión azt mondta Erőss Zsoltnak, hogy nyugodtan aludjon, hiszen már jó idő van. Közben igyekezett minden szálat megmozgatni, hogy valamilyen segítséget szerezzen. Délután fél kettőkor Erőss bejelentkezett a rádión. Abban állapodtak meg, hogy nyugodtan pihejen még, hiszen az út lefele kb 2 óra. Ekkor hallotta utoljára Erőss Zsoltot a rádión. A hegyre újra köd ereszkedett és lassan leszállt az este. Kollár tudta, hogy Erőss Zsoltot is elveszítették.

 

 

 

 

Erőss Kollár szerint rendszeresen bejelentkezett, utoljára 21-én 17 órakor. Úgy látszik, leült és elaludt körülbelül 8000-8100 méteres magasságban, valószínűleg elvesztette a látását szem-bevérzés vagy hóvakság miatt – amint azt Kollár elmesélte nekem az alaptáborban.

Reménykedtem benne, hogy másnap a két magyar le tud jönni, ha később is. Este 9 óra körül a fixköteleknél vagyok, beérek néhány oxigénes mászót, és lassan ereszkedni kezdünk a kötél mentén. Hajnali 3-kor érem el a 7700 méteren lévő 4-es tábort. A koreai Kimmel együtt érkezem. Nem beszél angolul, vagy a sokk miatt nem említi, hogy Namtsu, a társa az éjszaka folyamán kicsúszott. A sátramban alszik, és reggel 6-kor továbbmegy. 7 óra körül lebontom a sátrat, és elindulok… Lefelé menet egy holttestet és néhány tárgyat találok távolabb a havon – talán lavina által idesodort régi maradványok? A másik 4-es táborban találkozom Lluísszal, a társammal, aki megvizsgálja a fotókat, és látja, hogy a holttest Namtsué, a koreai mászóé, és van egy másik is, Péter (ezt már az alaptáborban állapítjuk meg). Talán még egy holttest is van – a serpák egyike? A táborban az a sejtésünk támad, hogy az éjszakai leereszkedés során a két serpa talán régi köteleket használt, amik elszakadtak, és lerántották őket.

Szomorú vég, öt ember meghalt. Mindez a csúcs elérése utáni napon történt. Fáradtak, kimerültek voltunk, 30 órán át mentünk egyfolytában 7500 méter, a halálzóna alatt, úton a 3-as és a 2-es táborba (eltüntette egy lavina, de szerencsére nem voltak áldozatok, akkor üres volt), majd az 1-esbe és az alaptáborba. Este 10-kor érkeztünk meg.

Csatoltam néhány csúcsfotót Erőssről és Péterről.

Remélem, tudtam segíteni.

Köszönöm a megértésüket.

Òscar Cadiach

 

 

A fordító (Mester Zsolt) pontosításai

(1) A fordítás a http://www.oscarcadiach.com/?p=2872 linken található angol változatból készült. Mivel azonban az néhány helyen eltér az eredeti spanyol szövegtől, több fordítóprogram segítségével korrigáltam, pontosítottam. Ha valaki tud spanyolul, ellenőrizheti a szöveget ugyanazon a linken.

(2) Cadiach összekeveri az expedíció résztvevőit. Az Annapurnán Horváth Tibor hegymászó tűnt el, valószínűleg lavinában, a 3-as és a 2-es tábor között; az Erőss Zsoltról könyvet író hegymászó-újságíró viszont Földes András volt, akit nem ért baleset.

(3) Kollár Lajos az expedíció hazaérkezését követő, 2013. június 6-án tartott sajtótájékoztatón a következőt állította: „…a rekonstrukcióból az adódott ki, ezt mondták el a lefelé menő mászók, Mario, Òscar és a két serpa, hogy Péter egyszercsak megfordult, és elindult visszafelé. Próbálták lebeszélni, próbálták rángatni, hogy ne, ne, lefelé kell… mert azt hitték, hogy egy ödematikus rendszer miatt megbolondult. De kiderült, hogy nem, hanem egész intenzíven elkezdett visszafelé mászni.”

Kollár Lajos állításával szemben Òscar Cadiach fönti levelében azt közli, hogy a csúcson látta utoljára a két magyar mászót. Mario Vielmo – egy hamarosan közzéteendő interjúban tett – kijelentése ugyanezt erősíti meg, sőt, Kiss Péter visszafordulásáról az interjú készítőjétől értesült, meglepetéssel. Az expedícióvezető által említett két serpa közül az egyik (Bibash) pedig nem mondhatott el az ereszkedés közben történtekről semmit, mivel maga is életét vesztette.

(4) „Az olasz”, vagyis Mario Vielmo egy eddig még nem publikált, de remélhetőleg a napokban megjelenő interjúban megerősíti a pendrive átadásának tényét, s közli: anélkül, hogy tudta volna, mit tartalmaz, az adathordozót az alaptáborban átadta Kollár Lajosnak. A magyar expedíció vezetője azonban a történtekről szóló beszámolóiban nem tett említést Erőss Zsolt pendrive-járól.

Forrás

Tekintettel arra, hogy közérdeklődésre tarthat számot, Cadiach nyílt levelét közzétesszük (Mester Zsoltnak megköszönve a fordítást és a közléshez való hozzájárulást).

Természetesen teret adunk a másik fél (Kollár Lajos) észrevételeinek is, melyeket alább olvashattok (Forrás: 4bakancs.com).

Kollár Lajos gyors pontosításai:

A fentebbi cikkben van néhány pontatlanság, ezeket próbáljuk helyre tenni:

Az Annapurnán nem ő volt a vezető, hanem egy amerikai nő!

Nem világos a csúcsnap leosztása sem a táborokat illetően. Összekeveri Tibit Földessel. Kinek volt ödematikus kezdeménye? Egyiknek sem, meglátásom szerint. Tibi jó állapotban, pontos kommunikációval jelentkezett be fél 5 körül egy veszélyes helyről. Utána tűnt el.

Oscarnak egy nagyon súlyos konfliktusa volt a gleccseren egyik társával, kétlem az útbaigazító szerepet. Őt kellett “útba igazítani”.
Expedícióink szervezettségéről és híréről sokat tudott, mindig tisztelettel említette. Ugyanis, ő is oxigén nélküli mászó, érti a dolgot, nem úgy mint Soria, aki nem akarja érteni a másikat.
Kancs: Itt valami nem stimmel (Mario valószínűen nem láthatta Peti visszafordulását, de nem ellenezte! És mellőle zuhant le Bibas sherpa, nem ő az elbeszlő, hanem Mingma sherpa!!) A pendrive itt van nálam, az “Üzenet a csúcsról program” van rajta. Hogy hogyan került Marióhoz? Gondoltuk Jaroval elszóródott, vagy Zsolt otthagyta (mert ez lett volna a cél). Ezt programot kicsit sem ismertem, nem is érdekelt, Zsolt sem osztotta meg velünk. Ha rendeztük sorainkat, Hildán keresztül visszajuttatjuk a Columbia-nak!

Kíváncsi vagyok, Jaro hogyan emlékszik az elbeszélésekre és miként kommentálja a tényeket. Ne felejtsük el, súlyosan fáradt és megviselt emberekről van szó. Ezért kellett többször is elmondatni, mert nem volt egyértelmű a történetek következtetése.

Nagyon érdekesek a fejlemények, de akkor én hogyan beszélhettem kétszer is Petivel reggel 6 illetve hajnal 5 körül a Zsolt rádióján.
Hacsak nem képzelődtem , vagy megbolondultam. Ha Oscar csak fél nyolckor, vagy kicsit később fotózott, akkor a helyzet reális. A perceket – mint mondtam – nem számoltam és félórás különbség belefér! A köd és felhő-takarás jöhetett akkor is. A Peti testhelyzete is azt magyarázza, hogy lejjebbről kellett kicsúsznia, mert ő csúszott legtávolabb, kevesebb akadályba ütközött, mint feljebb a kuloárból kicsúszók.

A visszafordulás kényes téma, megkérdezem Jarót, hogy ő hogyan emlékszik, mert mindig jelen volt a beszélgetéseknél. És Mingma sherpa  (aki az összes 8000-es csúcsot megmászta) is ezt erősítgette, hogy megfogta a ruháját, így jelezve, hogy nem arra! Oscarral, csak 4-szer meséltettük el a történetet. Azokban is volt különbség, ezért kellett többször.

Ha – mondjuk – nem fordult vissza, vagy nem várta be, akkor hogyan találkozott Zsolttal, aki alig vánszorgott lefelé, és a kornernél ki volt a másik mozgó alak 6 és 7 óra között? Zsolt szerint Peti! Higgyük el neki, vagy jelentkezzen valaki aki tudja! Daniel, a spanyol srác a teleobjektívvel is látta. A felhő után nem látta a másikat, mert ez egyik az Zsolt volt, igazolta a rádió.

Mingmát is elő kellene keresni, de már kétkedem a mesélőkben akik fönt voltak.

Ha csak a logikai összefüggéseket és a rádiózás tényét vesszük – hacsak! – ez nem lehetett másképpen.

A kutakodók és hitetlenek magukból indulnak ki és keresnek valami suskust és hazugságfélét, de mi nem így nőttünk fel és mi okunk lenne rá? Nem akarunk hősöket faragni senkiből.

A rádió beszélgetések tényére utalok itt. Minden arra mutat, hogy Peti visszafordult, de legalábbis bevárta Zsoltot. Hogy ez teljesen tudatos volt, ezt nem tudom, de a vele való rádió beszélgetés ez időben semmilyen defektet nem mutatott! Oscar által vázolt időpontok, lényegében egyeznek, és a “Peter turned up…” kijelentést nem tudom másképpen értelmezni.

 

 

 

 Peti furcsán fáradt volt az olasz szerint a falmászás előtt, ahol nem voltak kötelek és meg kellett állniuk. Kollár szerint pikkpakk fent volt, megelőzve mindenkit. Szerintem nagyon megviselte az oxigénhiány.

Erőss odaadta az olasz Mariónak a pendrive-ot a csúcson, és szokatlanul sokáig nézi a tájat, túl hosszan beszél a csúcson Kollárral:

- lehet hogy kétes volt csak csupán a leérkezésben.

- gyorsabban le akarta küldeni az adatokat?

- vagy tudta, hogy nem fog leérni, nem fordult vissza, amikor még lehetett, mert fel akart érni a csúcsra, a különösen hosszú rádióbeszélgetés a csúcson is idevágna. vagy csak hallucinál az olasz? Zsolt fáradtságára akar csak utalni?

Akárhogyis, a magyar hegymászók királya ott nyugszik, ahol nyugodnia kell. A hegy az ő koporsója.

 

Erőss Zsolt a Kancsendzönga csúcsán, a Halálzónában, utoljára,
ahol a pihenéssel is jelentősen fárad az emberi szervezet.