1. rész

Ezeknek az óriási mennyiségű és értékű oda-vissza számlázásoknak az egyenes következménye, hogy szakemberek néha négy-, néha hárommilliós magyarországi sertésállományról beszélnek (de lehet, hogy még ennél is kevesebb van?), hogy nem tudjuk, mennyi kávét fogyasztunk (más élelmiszertermékek esetében még ennél durvább eltérés is lehet a statisztikai és a valós adatok között), s hogy megmagyarázhatatlan mennyiségű gabonakészletek kerülnek elő.

Hogyan lehet ilyen körülmények között megalapozottan tervezni, ágazati stratégiákat, hitelnyújtási és támogatási elképzeléseket kidolgozni? Ilyen torzult fogyasztási adatok mellett mennyire lehet megalapozott az adóbevételek tervezése, illetőleg az ágazati áfa-kulcsok megváltoztatásának a hatásának előrebecslése?

Nagy kérdés, hogy mennyire tekinthető hitelesnek bizonyos áruféleségek magyar termék védjeggyel történő ellátása, ha az oda-vissza számlázások és fuvarozások, valamint adott termékek rendszeresen előforduló átcsomagolása miatt igen nehezen meghatározhatóvá válik az, hogy ténylegesen hol és milyen alapanyagból készültek a csalárd számlázásokkal érintett élelmiszerek.

Azt sem nehéz kitalálni, hogy miért vannak tele a magyar bevásárlóközpontok olyan, Szlovákiában és Romániában készült élelmiszerekkel, amelyeket mi itthon is elő tudunk állítani, mi pedig a szóban forgó termékeket az említett szomszédos országokba visszük ki. Több multinacionális gyártó mindegyik országban jelen van, mégis a másik államból „kell” beszerezni a termékeit. Az értékesítők jellemző módon áfa-visszaigénylők, míg a szomszéd ország vevői eltűnő kereskedők.

Az Európai Bizottság megbízásából készített (IP-13-844 számon közzétett) tanulmány szerint Magyarország 2011-ben a GDP 3,7 százalékának (!) megfelelő, vagyis 3,7 milliárd euró (1110 milliárd Ft) áfabevételtől esett el. (A tanulmányról a Napi Gazdaság 2013.09.19- i száma adott hírt.)

A teljes adócsaló vertikum teljesítménye viszont ténylegesen a meghatározott érték között lehet: a 2011. évi áfa-befizetési és -kiutalási adatokat figyelembe véve, szerénynek tekinthető 30%-os adóelkerülési aránnyal számolva 1.650 milliárd forintot tesz ki, ami 300 Ft-os árfolyamon számolva 5,5 milliárd eurót jelent. (S azóta a helyzet nem javult.) A Bizottság és saját számításom közötti különbözet pontosan abból adódik, hogy én a csalárd hátterű áfa-visszaigényléseket is hozzáadtam a be nem fizetett áfa-összegekhez. A 22 milliárd eurós nettó összeget tekintve – figyelembe véve azt, hogy az adóelkerülő magatartások egy része a kisvállalkozói, ill. a szolgáltató szektorban jelentkezik, valamint a csalárd ügyletek egy része határokon belül marad –, több milliárd euró juthat a fiktív számlázási hátterű export és import ügyletekre. Mindezek pedig jelentősen torzíthatják és hitelteleníthetik az állami szervek által közölt külkereskedelmi egyenleg adatait.

A kormányzati felelősség

Az előző fejezetekben ismertetett számadatok, tények és történések azt bizonyítják, hogy a 2010-2012. években még a korábbi évek szintjét is számottevő mértékben meghaladó növekedés következett be a csalárd áfa-ügyletek vonatkozásában, s mindez a 2010. évi kormányváltás után történt. Igazságtalanok lennénk azonban akkor, ha azért a leépülési folyamatért, amiről az előzőekben beszéltem, kizárólag az Orbán-kormányt tennénk felelőssé. Tény, hogy az ellenőrzési szakterület fokozatos, napjainkig tartó lepusztulása az APEH-nál végrehajtott 2007. évi szervezeti és személyi változásokkal vette kezdetét, akkor indultak be az addig nem tapasztalt mértékű belső mozgások (melynek csak részben voltak okozói a szervezeti újítások), s akkor indult be a máig ható, súlyos működési problémákat okozó kontraszelekciós folyamat. Éppen ezért nagyon sokan megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy az új kormányzat és az új APEH (majd később NAV) elnöke továbbra is bizalmat szavazott sok olyan vezetőnek, akik a korábbi időszakban a működésképtelenség irányába terelték az adóhivatalt. Személyi változások ugyan voltak (főként az új szervezeti felállás következtében), azonban a hivatal belső működése felett nagy befolyással rendelkező hatalmi centrum (mondhatnánk azt is, hogy vezetői hálózat) gyakorlatilag érintetlen maradt.

A jelenlegi kormányzat felelőssége tehát abban állapítható meg, hogy az adóhatóságnál nem történtek meg azok a személycserék és strukturális változások, amelyek pozitív irányba terelhették volna az állam speciális ellenőrzési feladatait. Nem történt meg azon korrumpálhatatlan személyek rehabilitálása sem, akiket az előző vezetés (előfordult, hogy politikai nyomásra) elbocsátott vagy vezetői megbízása visszavonása mellett (a kontraszelekció egyik megnyilvánulásaként) más, munkakörbe helyezett. Mindennek az lett a következménye, hogy 2011-től tovább folytatódtak azok a kifejezetten káros személyi, sőt a központosított ellenőrzéseket végző Központosított Ellenőrzési Szakterület leépítésére és felszámolására irányuló szervezeti változások, amelyeket a kormányváltásig még nem sikerült elintézni.

Pedig a kormányzat is tisztában volt azzal, hogy valami nincs rendben a NAV-nál, ugyanis a Magyar Nemzet 2011.09.03-i tudósítása szerint:

„A miniszterelnök nehezményezte, hogy a magyar vállalkozói világ nem viszonozta fegyelmezett adófizetéssel a kormányzat azon lépését, hogy jelentősen csökkentette az őket terhelő adókat. Az áfa területén továbbra is nagy az adóvisszaélés, -elkerülés és a csalás mértéke.  A jövőben az adóhatóságnak ezen a területen jobban kell teljesítenie – közölte a kormányfő.”

Ezek az elvárások – a számadatokból és szakmai szervezetek állásfoglalásaiból ez világosan kitűnik – nem teljesültek, annak nem lettek személyi következményei, sőt a hivatalban folytatódott azoknak a köztisztviselőknek a félreállítása, akik munkájukkal vagy pozíciójukkal veszélyeztették az évek óta fennálló, de valós eredményeket nem produkáló hivatali működési rendet. A feketegazdaság pedig egyre jobban erősödött.

A kormány érdemi lépések helyett kritikátlanul elfogadta azt a 2012 végétől igencsak felerősödő adóhivatali sikerpropagandát, ami jelentős részben a működési és ellenőrzési problémák leplezésére szolgál. Pedig az adóelkerülő cselekmények összegszerű megugrása, a kiutalás előtti ellenőrzési tevékenység leépülése és az emberi erőforrások pazarlása miatt inkább az adóhatóság bizonyos működési területeinek az átvilágítására lett volna szükség. Fontos leszögezni azt is, hogy a feketegazdaság elleni küzdelem legnagyobb fegyvereként beharangozott on-line pénztárgép bekötések várható (de összegszerűen nehezen meghatározható) eredményei (amelyek hivatali, ill. minisztériumi híreivel állandóan tele van a sajtó) tulajdonképpen semmilyen módon nem érintik azt a fajta csalási módot s az abban résztvevő cégeket, amelyekről ez az írás szól.

Beszéltem arról, hogy az adóellenőrök jelentős része mást sem csinál, mint fantom cégeket üldöz, illetőleg ilyen cégek részvételével működő láncolatokat próbál meg feltárni több-kevesebb sikerrel. Közülük sokan belefásultak már ebbe a munkába, mert azt látják, hogy például az élelmiszerpiacon ilyen módon forgalmazott termékek nagy része a kiskereskedelmi láncok (legyenek azok magyar vagy külföldi tulajdonban) polcain köt ki, viszont ehhez a szinthez hozzányúlni nem lehet, így a revizori munka értelmetlenné válik. Elmondtam, hogy ez még a szomszédos országból is látszik, sőt itthonról is rá lehet látni más országba irányuló láncolatok hasonló szintű végződéseire.

A korábban említett Bonafarm szerveződés másik tagja egy Magyarországon élelmiszer előállítási tevékenységet folytató, multinacionális társaság, amely termékeivel az itthon működő legnagyobb kiskereskedelmi láncok egyik fő beszállítója. Mindkét társaság abszolút kompetens az előbbiekben felvezetett témában, ezért a Fórum az Alapvető Élelmiszerek Áfájának Csökkentéséért elnevezésű szervezetük egyik képviselőjének állásfoglalásából idézek:

„Torba Tamás, a fórum szóvivője szerint ágazatonként eltérő, 30-70 százalék az ellenőrizetlen eredetű áruk aránya a hazai élelmiszerkereskedelemben. Ez annyit jelent, hogy a magyar államot igen komoly, százmilliárdos nagyságrendű kár éri, míg az áfacsalók hasonló nagyságrendű bevételekre tesznek szert, mint a kilencvenes évek olajszőkítői.”

„A szervezet adatai szerint két áruházlánc kivételével gyakorlatilag minden – magyar és multinacionális – kereskedelmi cég polcain egyaránt bőséggel található adózatlan eredetű áru, és az esetek nagy részében a kereskedő is tisztában van azzal, hogy mit vásárol. Az ugyanis kizárt, hogy egy nagy áruházlánc árubeszerzőjének ne szúrna szemet, hogy a beérkező áru átvételi, sőt nem ritkán a kiskereskedelmi ára is alacsonyabb, mint a termelői ár.”

Becslésük szerint az élelmiszer-előállítási, ill. az ahhoz kapcsolódó kereskedelmi szektorban az egy év alatt be nem fizetett (tehát a feketegazdaságot gyarapító) áfa összege 350-500 milliárd Ft-ot tesz ki.

Mindehhez az előzőekben több oldalról is bemutatott piaci és szakhivatali helyzet alapján már kommentár sem szükséges. Mindez csak két helyen nem tűnt még fel, illetőleg nem verte ki a biztosítékot: az adóhivatal felső szintű vezetőinél és a kormányzatban. Pontosabban voltak olyanok, akik megpróbálták befolyásolni a vezetést (beleértve az ország legfőbb vezetőit) olyan működési irányba, ami az igazi haszonhúzókat is bevonta volna a megkülönböztetés nélküli ellenőrzések körébe. Az ilyen szemléletű kormánytisztviselőknek ezt a félreállításukkal köszönték meg.

Most viszont elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol kétséget kizáró módon kijelenthető, hogy mennyire hamis alapokon nyugszik a magyar kormányzat úton-útfélen hangoztatott tézise, miszerint ők a multinacionális érdekkörök, ill. piaci szereplők ellen folytatnak szabadságharcot a magyar polgárokat kizsigerelő extraprofitjuk miatt. A fentebb tárgyalt szektorokban és még sokfelé éppen az ellenkezőjéről van szó: az extraprofitjukat növeljük azzal, hogy (nincs rá jobb szó) támogatjuk az adóelkerülő, az adóbefizetési kötelezettségüket jogszerűtlen módon csökkentő, áfa- és járulékcsaló magatartásukat. Itt a két adónemet tekintve több milliárd eurós összegről van szó. Ez óriási költségvetési tétel.

Az utóbbi évek végső felhasználókat (vagyis a lakosságot) sújtó, sokszor növekedést gátló megszorító csomagjait (az oktatást, az egészségügyet, a kultúrát, a környezetvédelmet és általában a közszolgáltatásokat sújtó súlyos elvonásokat, valamint újabb és újabb adónemek – például a tranzakciós adó – kivetését) lehetett volna elkerülni akkor, ha a pénzügyi kormányzat inkább azoknak az adóbevételeknek legalább a részbeni beszedésére koncentrált volna, amelyek a csalárd áfa-ügyletek és a hasonló módszer segítségével meg nem fizetett járulékok révén csökkentették a költségvetési bevételeket.

Továbbá megjegyzésre érdemes, hogy a bolt kiskereskedelmi különadó korábbi bevezetése csak jelentéktelen mértékben terhelte meg az érintett szektort, ugyanis az adózatlan termékek forgalmazásából adódó hasznuk az új adónemből befolyó bevételeket sokszorosan haladhatta meg. (A bolti kiskereskedelmi különadót 2010 decemberében vezették be, és az évi 500 millió forint feletti árbevétel feletti cégek fizették. Az adó 2013. január 1-jével megszüntették.) Már akkor is inkább az adóhatóság ellenőrzési színvonalának a javításán kellett volna gondolkodni.

Annyi azért történt, hogy szakmai szervezetek, az álláspontjukat Vidékfejlesztési Minisztériumban felkaroló egyes vezetők, más kormánytisztviselők vagy éppen az előzőekben hivatkozott szerveződés hatására (tehát külső nyomásra) néhány multinacionális nagykereskedő kevés bevallási időszakát érintően és az általam említett közepes méretű élelmiszeripari cégek vonatkozásában indultak vizsgálatok, mindez azonban csak a jéghegy csúcsa.

Az csak egy dolog, hogy a kormánynak más a filozófiája a költségvetési bevételek összetételét illetően, a legnagyobb baj az, hogy a magas áfakulcs a csalások kiterjedt mértékével együtt, s a magyar adóhatóság asszisztálása mellett gyakorlatilag szétzilálta a gazdaságot. Sürgős kormányzati lépésekre van tehát szükség ahhoz, hogy a folyamatokat visszafordíthassuk. Ehhez az adóhivatal jelenlegi filozófiáján, működési rendjén és ellenőrzési tevékenységén gyökeresen változtatni kell, s a multinacionális gazdasági társaságok és a legnagyobb magyar tulajdonú adózók eddigieknél jóval szélesebb körét kell bevonni az alapos, tartalmi vizsgálatok körébe. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy megszüntetésre kerüljenek azok a káros közigazgatási-gazdasági-politikai informális kapcsolatok, összefonódások és befolyásolási lehetőségek, amelyek viszont az adóhivatali működést zilálták szét. Mindezek nélkül még vagy 10-15 szektort érintően lehet elgondolkodni a jelentős adócsökkentéseken vagy a fordított adózási mód bevezetésén.

Még egy olyan területről kívánok szólni, aminek a hiányosságai a tárgyalt szektorok adózási problémáinak a megoldása ellen hatnak, s ami újfent kormányzati beavatkozást igényel. Ez pedig a szervezett bűnözés elleni küzdelem, ami Magyarországon meglehetősen alacsony szinten áll. Gondoljunk csak azokra a politikai vetületű korrupciós bűncselekményekre, amelyek itthon elég nagy vihart kavartak, jól láthatóan bűnszervezetek álltak a hátterükben, nem mellesleg kirakatügyek voltak (a meghatározó politikai erőnek fontos volt azok eredményes befejezése), s a bűnszervezet létét mégsem sikerült bizonyítani. Eddigi tapasztalataim alapján úgy vélem, hogy olyan fajta ügyészségi felfogás, olyan nyomozásfelügyeleti tevékenység vagy éppen olyan vádelőkészítő tevékenység, ami bármilyen szervezett (például adócsaló) hálózat feltárását lehetővé tenné és megalapozott vádat eredményezne, az ügyészségek munkájából történelmi léptékkel mérve hiányzik. Ezt én így látom, de nem biztos, hogy kívülről annyira jól ismerem a területet.

Azt viszont pontosan tudom, hogy a szervezett adócsaló hálózatok feltárása terén a NAV adóhatósági (ellenőrzési) és nyomozóhatósági részlegének is súlyos adóssága van. (Leginkább az előbbinek.) Az ne tévesszen meg senkit, hogy az elmúlt egy évben viszonylag sok adócsaló hálózat leleplezéséről adott számot a sajtóban a NAV bűnügyi szakterülete. Bár ez önmagában mindenképpen dicséretes teljesítmény, azonban ezek a több év alatt megvalósult adózói cselekmények az összes szervezett bűnözői cselekményekhez képest csak cseppek a tengerben.

Ami még nagyon lényeges: egyáltalán nem mindegy, hogy a szervezett adócsaló hálózatok feltárásában az adóhivatal meddig jut el, vertikálisan és horizontálisan meddig mehet el, vagy szervezeti korlátok miatt meddig képes elmenni, mennyit enged a politika. Éppen ezeknek a korlátoknak a gyakorlati létezése a legfőbb akadálya annak, hogy az egyes szervezett hálózatok teljes körű feltárása révén rámutassunk azokra a személyekre és szerveződésekre, akik (amelyek) a legfőbb szervezői és fenntartói ezeknek a hálózatoknak. Ezeknek a korlátoknak a lebontása kormányzati támogatás nélkül nem megy, s ezzel összefüggésben meghatározó politikai szereplőknek is önmérsékletet kellene tanúsítaniuk. Mindezek annál is inkább szükségesek, mert azok a határok, ameddig el lehet menni, mind a két szakterületet (adóhatósági, nyomozati) érintően ugyanott vannak.

Azt még hozzátenném, hogy tudomásom szerint a bűnügyi szakterület is hasonló személyi és szervezeti problémákkal küszködik, mint az adóhatósági, s szervezési okokból sok nyomozón olyan nagy a munkateher, ami a bűncselekmények eredményes felderítését is ellehetetleníti.

Az Európai Unió szerepe az adóelkerülés elleni harcban a közép-európai helyzet tükrében

A magyarországi helyzetről elmondottakat támasztja alá az Európai Bizottság felkérésére készített, fentebb említett tanulmány, amely szerint hazánk azon államok közé tartozik, ahol relatíve magas a be nem szedett hozzáadottérték-adó mértéke. „Magyarország a vizsgált időszakban (2000-2011) hatszor változtatott az áfakulcsokon, a beszedés hatékonyságára gyakorolt hatás viszont nem egyértelmű, miután sem a kulcsok növelése, sem azok csökkentése nem volt jelentős hatással a be nem folyt adó mértékére.” „Brüsszel szerint a hatékonyabb adóbeszedés érdekében egyrészt egyszerűsíteni kellene a forgalmi adó-rendszereket, másrészt bővíteni kellene az adófizetők körét, harmadrészt minél több kivételt kellene kiiktatni a rendszerből.” (Napi Gazdaság, 2013.09.19.)

A fentiek egyrészt arra utalnak, hogy a magyar adóhatóság érdemi hatást nem tudott gyakorolni az adóelkerülési folyamatokra, másrészt pedig csak egyet lehet érteni a kivételek kiiktatásának a követelményével, különösen ha az a nagy adózók megkülönböztetéstől mentes kezelésére is vonatkozik.

Szlovákiának a 2013-as költségvetés bevételi oldalát azért kellett módosítania, mert több száz millió euróval alacsonyabb áfa-bevételre számíthattak az eredeti tervekhez képest. (Ennek egyik lehetséges okáról még beszélni fogok.) Peter Mihók, a Szlovák Kereskedelmi és Ipari Kamara (SOPK) elnöke ehhez kapcsolódóan elmondta, hogy „az adóbevételek várható csökkenésének egyik oka, hogy a kormány intézkedéseivel ahelyett, hogy az adózást elkerülőkre összpontosított volna, konszolidációs csomagjaival inkább az adóterhek növelésének útját választotta.” Honnan is ismerős ez?

A Manna.ro 2012.04.24-i híre szerint a román adóhivatal (ANAF) új elnöke elismerte: „nagyon erős befolyással, a „legmagasabb szinten” gyakorolnak nyomást az adócsaló bűnözői csoportok.”„Az intézményvezető hangsúlyozta, az általa említett üzleti körök a legkülönbözőbb csatornákon keresztül érnek el az ANAF-ig.”

Az MTI 2012.12.27-én a Gandul című román napilap tudósítására hivatkozva azt közölte, hogy Romániában az adócsalás mértéke az uniós átlag másfélszerese. Románia a második helyen áll (Bulgária után) az árnyékgazdaság aránya tekintetében az Európai Unióban. A román államnak a GDP 29,6 százaléka után nincs semmilyen bevétele.

A fentiekkel azt kívántam érzékeltetni, hogy a régió három országának adócsaló hálózatok elleni fellépését rendkívül hasonló okok hátráltatják, ezért a feketegazdaság visszaszorítását egymással szoros együttműködésben lehetne elérni, melynek érdekében javítani szükséges mindhárom adóhatóság  ellenőrzési, ill. bűnüldözési tevékenységének a színvonalát.

Újabb volt NAV-os vádolja az adóhivatalt from atlatszo.hu on Vimeo.

Mindehhez még azt érdemes hozzátenni, hogy különösen az élelmiszerkereskedelem területén negyedik országként magas részaránnyal belép a csalárd láncértékesítők közé a cseh cégek egy jelentős csoportja. Csehország ilyen típusú csalárd kereskedői elsősorban ún. háromszögügyletek közbenső szereplőiként jelennek meg, ezért ebben az államban átszámlázásos ügyleteiknek áfa-megfizetési vagy -visszaigénylési vonzata nincsen, viszont bevonásukkal a román, magyar vagy szlovák partnerek megnehezítik, ill. késleltetik az adóhatóságok, ill. bűnüldöző szervek felderítő munkáját. Ilyenkor ugyanis a tagállami adatszolgáltatásokból (VIES) nem látszik, és csak egy újabb megkereséssel deríthető ki, hogy ténylegesen melyik országból indult az az áru, ami a harmadik ország adózójához érkezett. Ezek a háromszögügyletek olyan gyakran jelentenek tényleges adóelkerülő magatartásokat, hogy talán érdemes lenne felülvizsgálni a vonatkozó szabályozásokat.

Az Európai Unió tagállamainak adóhatóságai ellenőrzési tevékenységük keretein belül jogosultak az ún. spontán információcserére, az ilyen irányú (gyanús ügyleteket érintő) megkereséseket a fogadó ország hatóságai 3 hónapon belül kötelesek megválaszolni. Az információcsere alkalmazásának a fontosságát az uniós szervek rendszeresen hangsúlyozzák. A jelzett országok adóhivatalainak egymás közötti megkeresései (főként az elemzésemben tárgyalt két kereskedelmi terület vonatkozásában) mára olyan méreteket öltöttek, amely már kezd kezelhetetlenné válni, gyakoriak a jelentős határidőcsúszások, az ismételt és kereszt megkeresések, miközben sok kereskedőnek már csak bottal üthetjük a nyomát. Nem ritka, hogy egy-egy cég tekintetében éves viszonylatban 15-20 információkérés is történik, de van olyan társaság, amelynél 3 év alatt 100 ilyen kérelmet rögzítettek. Egyszerre több ezer nyitott kérelem foroghat a rendszerben, nagyon sok párhuzamossággal telítve, ami szükségtelenül terheli le az adórevizorokat, lerontva az egész terület hatékonyságát. Az információcsere nagyon fontos intézmény, elengedhetetlen a határon átívelő láncügyletek eredményes feltárásához, azonban az összefonódó hálózatok miatt gyakori eset, hogy például magyar megkeresésre a szlovák hatóság azért nem tudja kikérdezni saját adózóját, mert ügyvezetője magyar, de olyan is előfordult, hogy a szlovák válaszadó arra kérte fel magyar kollégáját, hogy forduljon Romániához, mert a szlovák fantom cégnek román ügyvezetője volt. Az idő pedig csak telik.

Az információcserét akkor lehetne hatékonyabbá tenni, s a szervezett, több ország kereskedőinek a részvételével működő adócsaló hálózatokat akkor lehetne felszámolni, ha közvetlen, rendszeres (akár három vagy négyoldalú) együttműködés valósulna meg az érintett országok adóhatóságai között, ami közös ellenőrzéseket is jelenthetne. Az adóhatóságok együttműködése nem csak egy-egy láncolat vagy elszigetelt, lehatárolt kisebb hálózatok adócsalási cselekményeinek a feltárására kellene, hogy irányuljon, hanem komplett adózási szektorok szervezési központjai és a hálózat infrastrukturális felépítése ellen kellene fellépni. Ilyenkor az adóhatóságnál fellelhető, csalárd cégekhez, ill. ügyletekhez köthető adatok és információk széles köre kerülne megosztásra más adóhatóságoknak ugyanazon a területen keletkezett adataival. A releváns adatok szabályozott és koordinált keretek között történő összegyűjtésével s azok tagállami hatóságok közötti együttes kezelésével jelentős mértékben csökkenhetne az a kapacitásleterhelés, ami a cégenkénti információcserék nagy száma miatt tapasztalható. Sokkal gyorsabbá válhatna a felderítés, mert kiszűrhetné azt az ellenőrzést akadályozó tényezőt, amikor egy adott államban alapított vállalkozásba a szomszédos ország állampolgárát jelentik be ügyvezetőként vagy tulajdonosként. Az ilyen típusú együttműködés az érintett tagállamok között rendszertelen, ritka, csak korlátozott területre terjed ki és adóigazgatóságonként eltérő mértékben támogatott. Azt, hogy ez mennyire így van, a következőkkel tudnám szemléltetni.

A szlovák és magyar oldalon működő, egymással együttműködő, csalárd céllal működtetett cégek működési körülményei azonosak (székhelyszolgáltatók igénybevétele, tagok száma, ügyvezetők idegen állampolgársága), a fuvarozási (utaztatási) költségek megtakarítása miatt határ közeli településeken rendelkeznek székhellyel vagy telephellyel. Ami innen látszik, hogy magyar állampolgárságú személyek szlovák cégekbe bejegyzett tagjai nem ritkán itthon már törvénybe ütköző cselekedeteket elkövető társaságok stróman ügyvezetői vagy tulajdonosai voltak, s ez előfordul a másik irányban is. Tulajdonképpen jól láthatóak azok a hálózati struktúrák is, amelyekben a csalási cselekmények megvalósulnak, s amelyek az adóhatóságok összezavarása érdekében sokszor legális, jogszerű tevékenység hátterében folynak. Mindezek ellenére hosszú múltra tekinthetnek vissza és folyamatosan működnek azok a csalások elkövetésével, ill. támogatásával vádolható, időnként tulajdonost és nevet váltó, évente több tíz vagy százezer tonnányi árut átforgató elosztóközpontok (raktárbázisok), amelyek közül néhány bonyolítja le egy-egy szektor fiktív számlákra alapozott teljes forgalmának a túlnyomó részét. Ezekkel a központokkal (társaságokkal) 1-2 év alatt akár 30-40 hiányzó kereskedő is kapcsolatba kerülhet, ez a magyarázata az olykor százas nagyságrendű tagállami megkereséseknek.

A papíron vagy ténylegesen megutaztatott áruval elkövetett áfacsalások tulajdonképpen egy primitív módszer segítségével, de nagyon jól szervezetten terhelik óriási összegekkel a tagállami költségvetéseket, s ahogy egyre keletebbre jutunk, egyre sikeresebben. Ez ellen az érintett országok hasonló működési problémákkal küszködő adóhatóságai nem tudnak eredményesen fellépni. Ezért kellene az eddigieknél jobban támaszkodni az Európai Unió által is preferált közvetlen együttműködési formákra, s szabályozott és rendszerszerűen alkalmazott struktúrák kialakításával meg kell találni a komplex, összehangolt választ a szervezett hálózatok kihívásaira. Ennek beindításához nyilvánvalóan szükség lesz az EU illetékes szerveinek a hathatós közreműködésére, mert az ajánlások kinyilvánítása eddig még kevésnek bizonyult. Nagy kihívás továbbá ennek a régiónak a számára, hogy a horvát uniós csatlakozás után, a határellenőrzések megszűnése miatt, ebbe az irányba is megnőhet a tárgyalt jellegű oda-vissza számlázásoknak a mennyisége.

A régiót tekintve megemlíthető még a szomszédos Ausztria vállalkozásainak a szerepe, melyek nem a fentiekhez mérhető, de azért eléggé jelentős kétirányú forgalmat bonyolítanak le bizonyíthatóan csalárd ügyletsorozatokban érintett magyar cégekkel. Ezeknek az osztrák vállalkozásoknak a tudatos vagy passzív szerepvállalása még bizonyítandó, s ugyanez mondható el lengyel társaságok vonatkozásában is. Van még néhány nyugat-európai ország, amelyek főként multinacionális haszonhúzó cégeik révén érintettek Kelet-Közép-Európa lehúzásában, s amelyek kivételezett helyzetét a térségi feketepiac visszaszorítása érdekében ezen országokban meg kellene szüntetni.

Van még egy olyan, az Európai Unió döntési kompetenciájába tartozó terület, amelynek nem kellő körültekintéssel történő alkalmazása nagy károkat okoz, történetesen éppen a magyar-szlovák-román viszonylatban. (Ilyen típusú együttműködési formák nyilvánvalóan Európa más részein is virágzanak, s a károkozás veszélye azokon a helyeken is fennáll.) Arról a közelmúltbeli történetről beszélek, amikor a romániai fordított áfafizetési mód bevezetése utáni egy évben a magyar gabonapiacra terelődtek át az ott megszűnő csalási cselekmények. Amikor Magyarország is bevezette a fordított áfafizetési módot, a következő szenvedő fél Szlovákia volt. 2012 júliusától ugyanis főként Magyarország nyugati végein megszaporodtak a gyanús szállítmányok Szlovákiába, s a VIES adatokból is kitűnik, hogy sok olyan magyar csalárd kereskedő, amely addig csak hazai adócsalási ügyletekben vett részt közvetítőként, hirtelen elkezdett Szlovákiába exportálni. (Nem kell csodálkozni a szlovák adóbevételek megcsappanásán.) Ha az egyik országban lejár a moratórium (ha vissza kell állítani a hagyományos adófizetési módot), a láncolat kezdődik elölről.

Ugyanilyen károkat fog okozni Magyarországon (erre szakmai szervezetek is figyelmeztettek) az a minapi változás, hogy Romániában 24%-ról 9%-ra mérsékelték a liszt áfáját. A bűnszervezetek nagyon gyorsan képesek reagálni, hiszen mindkét országban jelen vannak, s egyébként is együttműködnek.

Az ilyen típusú radikális lépéseket ezeknek a „csalási régióknak” vagy komplementer országoknak mindenképpen egyeztetniük kellene egymással, sőt a kockázatos termékek esetében össze is kellene hangolni az áfa-rendszereket. Lehet, hogy a szomszédos országhoz képest egy ilyen változtatással az adott állam „nyertes pozícióba” kerül, azonban más termékek esetében már a szomszéd lehet a nyerő, s a vesztesnél fognak felerősödni a költségvetést károsító adózói magatartások. Talán ezeken is el kellene gondolkodni a nagy áfa-verseny közepette.

Az Európai Bizottságnak pedig nagyon oda kellene figyelnie a fordított adózást engedélyező döntéseinél arra, hogy az ilyen jól körülhatárolható, összehangolt csalási hálózatokkal terhelt régiókban egy időben kerüljenek bevezetésre vagy kivezetésre az újfajta adózási módok egyes termékek esetében. A közelmúlt történései alapján azonban e kérdéskört tekintve megnőtt a tagállamok felelőssége, mivel az EB által elfogadott ún. gyorsreagálási mechanizmus értelmében a tagállamok egy hónap átfutási idővel is bevezethetik a fordított adózási módot.

Az idei évben EU-csúcsok slágertémája volt az adóelkerülés és az adócsalás elleni harc fokozása. Ennek keretein belül szóba került az automatikus adatcsere rendszer kiterjesztése olyan államokra is (Luxemburg, Svájc, Monaco stb.), amelyek bankjai a legnagyobb felvevői az adóelkerülő piacon keletkező bevételeknek. Szó van harmadik országbeli adóparadicsomok elleni fellépésről és az agresszív adótervezés visszaszorításáról is. A vállalatok nyereségének országok közötti tologatása ellen is fel kíván lépni az Európai Unió.

Mindezek a kezdeményezések üdvözlendőek, s megvalósításuk a helyzet ismeretében sürgető feladat, azonban mejegyzendő, hogy a várható (ellenkezésekkel terhelt) intézkedésekkel csak az adócsalások másodlagos hatása enyhíthető. Sokkal nagyobb gondot kellene fordítani arra, hogy az adó- és bankparadicsomokba vándorló, csalásokkal és jogszabály-megkerülésekkel érintett áfa, társasági adó és járulék összegei már a keletkezés helyén kerüljenek megfogásra. A tagállamok illetékes hatóságainak tehát jelentősen javítaniuk kellene azon az arányszámon, ami az elvárható adóbevételek és az adócsalások (vagy adóelkerülések) miatt be nem folyó adóbevételek arányát jelzi. Ez az elemzés éppen ennek a célnak az elérése érdekében készült.

Tehát érvényt kellene szerezni azon EU-s elvárásoknak is, hogy a tagállamok javítsanak az adóigazgatásukon és az adóbehajtás hatékonyságán.

Horváth András