mottó:
„füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból”

A 20. századi magyar irodalom kincsesbánya. Hát itt van ez a Faludy. Akivel az 1960 után születettek leginkább nyekergő-hangú-öregember-fázisában találkoztak, hazatérő _disszidensként_, akit körbelengenek mindenféle, maga nomeg barátai által is terjesztett legendák. Aki annyiszor elmondta már, hogy milyen volt, amikor Attila így, Attila úgy.*

Aztán valahogy Faludy megszentült. Igazi morális auktoritássá vált valahogy. Sikermarketing. Majdnem-dísz-öröklakás. Dísztemetés. Díszemberekkel. Sírjak vagy nevessek, köpjek vagy hányjak?

Tegye fel a kezét, aki olvasott saját verseskötetet Faludytól. Na ugye.

Most azok, akik tudják, hogy ő költő. No lám. Köszönöm.

Nemrég láttam egy könyvesboltban leárazva Faludyt. Korai Faludy volt, katolikus szenténekek vagy imák vagy micsodák fordítása, reprint a 30-as évekből. Annyira kóser céltermék volt, hogy benne volt a korabeli Nihil obstat. Nesze neked Sík Sándor, Babits.

Mindenesetre a Faludyt besugarazó gloár és popularité jócskán a Villon-„fordításaiból” háramlott rá. Amit (költő-vagyok-és-rockzenész) Hobó zenésített meg. Ezek a fordítások, a megfelelő (és talán valóban igaz) legendákkal, a 90-es évek elején jelentek meg újra Magyarországon. Vékonyka zöld füzetke, címlapon fehér betűk, valami fametszett Villonnal. Hobó-rajongó gimnazistalányok kedvence.

Aztán a 20. századi magyar szerzőkben turkálva az ember meglátja, hogy annakidején mit gondoltak erről a szövegről. Hobó nélkül, blues nélkül az olvasók. A kompetensebbek is.

„Nyihihihihi” -- foglalhatnánk össze egyetlen szóban a dolgot. De inkább idézem Radnóti Miklóst (akit egyre szimpatikusabb fiúnak látok, nyominger korai versei ellenére; és kezdeti kommunista-anarchista gondolkodása ellenére - tesz-vesz). Szóval Radnóti S. ezt mondja (Napló, 1941 júl. 11):

Villont Tóth Árpád fordított először ugyan, de az irodalmi közönség számára mégis Szabó Lőrinc fedezte föl s a nagyközönség számára általában (ó borzalom!) bizony, bizony Faludy György. Kényes és bizonytalan kérdés ez, hogy ki fedez fel egy költőt...

Az „ó borzalom”, a „bizony, bizony” nem irónia. Érdemes megfigyelni a finom különbséget: „irodalmi közönség” és „nagyközönség”. Aztán itt van egy memoár is, Vas Istvántól (Miért vijjog, 51). Negyvenes évek eleje, legalább 3 zsidótörvény érvényben. A sajátosan érintett szerző, Vas István felugrik egyik munkatársnőjéhez. Vas István amúgy költő, Radnóti barátja. A fiatal munkatársnő érzelmes lélek. És versolvasó. Pedig nem is bölcsész. És mit olvas Reviczky* mellett? Amit az igényesebb gimislányok reprintben a rendszerváltós években.

A kis asztalkán egy fűzött könyv hevert, a tetején az állt: Villon -- arról tudakolta a véleményemet. A cím tehetséges és penetráns „átköltések” cégére volt -- Vilma is, nővére is el volt ragadtatva tőlük. Addig azzal áltattam magam, hogy hatóerejük csak a Lipótvárost és kapcsolt részeit érinti -- de, úgy látszik, az ilyesfajta termékek előtt leomlanak a társadalmi és faji választófalak is. Habozva, óvatosan nyilatkoztam: átalltam volna mást mondani, mint amit gondolok, de nem akartam őket megbántani azzal, hogy csepülöm, ami annyira tetszik nekik. Szerencsére hamarosan kellemesebb témára tértünk át.

Azért Vas egy rendes és gáláns úriember, hogy nem akarja megbántani a hölgyeket. Első olvasásra (is) meglepő, hogy mennyire cinikusan és őszintén viszonyul a Kötethez. „Ilyesfajta termék.” Belegondolva tényleg vicces. A nagypolgár szereplírája: eljátssza a középkori, áhítatos, majdnem-proli-de-mégis-afféle-értelmiségi pózt (37-es a kötet, a versek 34-től). Fordításként elsütve. Közben meg ott van kortársnak egy valóban-proli, valóban-értelmiségi, valóban-éhező József Attila, egy egyre javuló Radnóti, egy befutott Kosztolányi, Babits, vagy a nácizálódó Szabó Lőrinc. Ami külön pikánssá teszi a mai világban ezeket a 81-es sorokat, az az „irodalomszociológiai” rálátás, ahogyan a Faludy-féle irodalom akkori és eredeti befogadói körét (célközönségét, muhaha) leírja. Bizony, bizony. Ma azt mondanám, Élet és Irodalom alsó széle-közepe. A szocialista korszak egyik előnye volt, hogy nyomtatásban büntetlenül rá lehetett mutatni a szerencsésen elmúlt, konszolidálódó-ellenforradalmár-elnyomó korszak ilyen részleteire. Mint az akkori irodalom és irodalmi közvélemény működésére, mondjuk az Adytól már akkor, rutinból leantiszemitázott „népiesek” megjelenéséig. Aztán jött a rendszerváltás, aztán jöttek az antiszemitázók, meg az antiszemiták, meg az antiszemitának nevezettek ... aztán most mi van? Hát ez: „Ez olyan klima: itt folyton beborul, / ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen, / hogy mindenki kussol”. Illetve bizonyos dolgokról nem beszél. Mert nem is lehet mindenről mindenhol beszélni.

Olvassanak Vas Istvánt. Megéri.

_________

* nem bölcsészeknek: Attila = József Attila, magyar-proletár-bölcsész-neurotikus költő.

** nem bölcsészeknek: Reviczky = R. Gyula (1855-1889), költő a magyar századvég vákuumában. Szimpatikus lúzer, aki lúzerságát Schopenhauerral üti fel: Jászai Mari pasija átmenetileg, aztán kiköhögi a tüdejét és ebbe belehal 34 évesen. Versei itt, utóhatásuk a Nyugatban, tessék olvasni.

-

írta:  tevvton

rekvirálva innen: http://konzervativok.blogspot.com/2009/05/faludy-villon.html

Faludy és Hobo képi értelmezésben teljesen kifordítva:

François Villon balladái

Faludy György átköltésében

BALLADA A PARLAMENTHEZ

Most, hogy a bitó árnyékában állok,
a parlament eszéhez apellálok.
Mert jogában áll minden féregnek, dögnek
védekezni, ha életére törnek,
a kutya vonít, a kígyó sziszeg,
a farkas üvölt, s ebben a hideg,
tetves ketrecben, ahová bezártak:
csak én, csak én fogjam be a pofámat?

Persze: nem nékem állna a deres,
ha úr lehetnék vagy gazdag nemes,
de mivelhogy szegény bitang vagyok,
a vallatásnál csak pofont kapok,
s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek,
ha hegyes szögekkel húsomba tépnek,
ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak:
most is, most is fogjam be a pofámat?

Nem - a fejemben még több szalma lenne,
mint amennyi szalma nőtt már eddig benne,
ha most a parlament elé nem állnék,
a végső lehelletig nem protestálnék,
hogy ártatlan vagyok, s ha siralomházba zárnak
s a bitó alatt a martalócok várnak,
míg a szuronyok merev négyszögben állnak,
hát még akkor is fogjam be a pofámat?