A képen  herceg Batthyány-Strattmann László látható, a szegények orvosa.

"Magyar egészségügy". Az a bizonyos állatorvosi ló, amelyikre kígyót-békát lehet kiabálni, mégis tulajdonképpen csodaszámba menően működik, főleg ha a lehetőségekhez képest nézzük. Ahol páratlan szakmai hozzáértés társul az abszolút sötétséggel és nihilizmussal; ahol önzetlenül végignyomorgott életek kontrasztolják a luxusyachtokat és az évi három külföldi luxusüdülést. Amiről olyan sokan írnak, olyan sok okosságot és még sokkal több hülyeséget.

Ez a posztsorozat Lelkylola, a Reakció számomra legkedvesebb bloggere nyomán, voltaképpen az ő kérésére született. Ő is írt röviden a témáról - nagyon hosszú vitát kiváltva -, de ott és akkor nem akartam a posztnál ötször hosszabb kommenttel előjönni. De megígértem neki, hogy külön kitérek a kérdésre, mert többször jelezte, hogy - érthetően - érdekelné a véleményem.

Tehát. Úgy gondolom, hogy most már gyakorlatilag lehetetlen a kocsirudat jó irányba lökni: már gurulunk a hegyoldalon lefelé, és nem látok olyat, aki megállíthatná az elszabadult szekeret. A magyar egészségügy halálos beteg. Sok szervét rágja a kór, és orvosai vagy dilettánsok, vagy még annál is rosszabbak.

I. A szakmai lecsúszás

A magyar egyetemek mindig is magas színvonalon oktattak, amit a környező, főleg keletebbi szocialista országokról nem nagyon lehet elmondani (a Bolyai még hagyján, de az ukrán egyetemekről jobb hallgatni). Amíg mentőztem, a szigorló mentőtiszteket láttam minden évben (most a rezidenseket). Amikor a kötelező nyelvvizsgát bevezették a kilencvenes évek közepe táján, ordítottak ellene, és többük azért diplomázhatott később, mert nem bírta a nyelvvizsgát időben letenni. Vagyis: itthon képzelték el a jövőjüket.

Csak közbevetem: nem igaz, hogy a szakmai frissességhez okvetlenül kell a nylevtudás, még ha ez eretnek szöveg is. Mire az újítás (elég hamar) ideér, addigra a fordítás is megvan, minden lényeges információ megszerezhető magyarul. Sőt, a neten már a Google is fordít, ha rosszul is, de megérthetően.

A kétezres években a medikusok attitűdje megfordult. Tanulják a nyelvet, mint a kisangyalok. Méghozzá nem csak angolt, németet, hanem norvégot, svédet, dánt - ki lehet találni, miért... Ma a szakmai tárgyakat halasztják, hogy a felsőfokú norvég vizsga meglegyen. Az a fontosabb: azzal lehet odakint pénzt keresni. Itthon nem marad, csak a szakmailag reménytelen eset, meg a protekciós orvoscsemeték, akiknek a fenekük alá tolják a pénzes helyet, illetve néhány reménytelenül hazaszerető idealista (például az a bolond Molnárgörény). A drága pénzen kiképzettek helyére jön ukrán, szerb és arab. Nem is mind magyar anyanyelvű: sokan itt végeznek, aztán eszük ágában sincs hazamenni (a románokra ez már nem igaz, ők otthon már jobb lehetőségeket kapnak, hála Gyurcsánynak, aki lehúzta az országot a leállósávba).

A legjobban képzettek elvesztése miatti szakmai deficitet csakis korrekt és kérlelhetetlen ellenőrzéssel lehetne úgy-ahogy kompenzálni. Na de ki ellenőrizzen? Az ÁNTSZ erre alkalmatlan (ott olyanok dolgoznak, tisztelet a kivételnek, akiket sose lenne szabad beteg mellé engedni...), a kamarának nem ez a fontos, a kötelező továbbképzési rendszer meg egy rossz vicc. Vizsgák általában nincsenek (sose jut rá idő...), vagy ha van, akkor is névleges - nem is beszélve sok ilyen továbbképzés színvonaláról.

Csak a közelmúlt kórházi beutalásaiból néhány szakmai gyöngyszem (csakis hozzáértőknek), mégpedig EKG-témakörben:

a/ "III-ban asystolia"... Vagyis: a tengelyállás miatt a III. elvezetésben apró, majdnem isoelectromos kitérés volt - persze a többi elvezetésben hibátlan volt a jel, és micsoda képtelen hülyeség, hogy az egyik elvezetésben nem dobog a beteg szíve, csak a többiben...

b/ "arrhythmia absoluta, pitvarfibrillatio ÉS I. fokú AV-block". Így egyszerre... Pitvarfibrillatio az tényleg volt, de hogy P-hullám híján a PQ-távolság megnyúlását hogy a fenébe állapította meg a kolléga, az rejtélyes...

c/ "I-aVL-ben I. fokú AV-block" - a kolléga még be is karikázta az EKG-szalagon, hogy mire gondol. Nevezetesen úgy vélte, hogy a beteg bal kezéről levezetett EKG-n hosszabb ideig tart a pitvarkamrai átvezetés, mint a jobbkezes görbén. Mivel az elektromosság sebessége ugyancsak rettentő gyors, ennek valósága érthetően képtelenség...

Aki ilyeneket leír (ja: háziorvos vagy belgyógyász szakorvos volt mind), az nyilvánvalóvá teszi, hogy a belgyógyászat egyik alapvizsgálatának, az EKG-nak az alapjairól se tud semmit...

II. A korrupció abszolúttá válása

Nem, nem a paraszolvencia. A beszerzési korrupció! A 10 % visszaosztás az kérem nem kivétel, hanem szabály. Tudja mindenki, nem szól senki (legfeljebb reménykedik, hogy ő is kap majd valaha). Annak idején, amikor kerületi egészségügyi vezetőként az alapellátásnak eszközöket szereztem be, bejött egy cég képviselője az irodámba: körülnézett (10 négyzetméter, alaposan lepukkanva), és egyből közölte, hogy náluk nem 10, hanem 15 % a jutalék a döntéshozónak. Mire én rögvest kirúgtam, de erre még mutogatott, mert azt hitte, hogy be van az iroda technikázva, csak azért teszek így. Fel se merült benne, hogy pechjére olyan helyre tévedt, ahol nincs fogadókészség...

A mentőknél is láttam szebbnél szebb dolgokat. Vettek olyan lélegeztetőgépet, ami csak 100 %-os oxigénnel ment, és 15-20 perc alatt leszívta a palackot, így Pécsről úgy hoztunk Budapestre beteget, hogy letűztük a hatoson másfél óra alatt, majd viszafelé három óráig repkedtünk "virágról virágra": vagyis még Siófokra is eljutottunk, mert csakis elég közeli mentőállomásokon át mehettünk, a palackcserék végett... Amikor az egyik, beszerzéseket véleményező vezető Toyotával járt, amikor Toyotát vettünk és Mercedessel, amikor Mercedest, akkor én ezt leírtam az akkori főigazgatónak, Göbl Gábornak. A válasz az volt, hogy ne rágalmazzak, és különben is, a kocsi nem az illető, hanem a férje nevén van... Mindenesetre Göbl Gábor ma Ómátyásföld régi polgári villanegyedében Palotás János közelében sínylődik egy luxusingatlanon...

Göblt az a Takács Zoltán követte, aki egyidejűleg a legnagyobb konkurrens magáncég (Főnix) gyakorlatilag teljhatalmú tulajdonosa volt - és főigazgatósága alatt is az maradt, csak az elnök-vezérigazgatói posztot adta át másnak. A magyar jog erre a bravúros megoldásra lehetőséget ad: van olyan kiskapu a törvényben, hogy egy ember lehet állami intézmény vezetője és azonos profilú magáncég tulajdonosa. Biztosan azért, hogy élesebb és tisztább lehessen a verseny... Takács mindenesetre olyan módon vezette saját cégét és az OMSZ-ot is, hogy néhányan bérgyilkost fogadtak ellene, csak épp lebuktak...

Még számos esetet említhetnék eészen pofátlan lenyúlásokra és korrupt ügyletekre, de minek? Ha egy országban megengedik, hogy az állami intézményt a vetélytárs magáncég tulaja vezesse, akkor minden elképzelhető... Mindenesetre érdekes módon ezek a beszerzések és simlik semmiféle érdemi felelősségrevonást nem ereményeztek - még csak felderítést sem -, tehát a "hivatalos" álláspont ma is az, hogy az OMSZ-nál minden a legnagyobb rendben van. Hogy közben időnként milliárdos adósságokat kellett konszolidálni, azt simán rá lehet fogni a TB-finanszírozás hiányosságaira...

III. A jövedelmek - bebaszott az EU

Ez szorosan összefügg a szakmai lecsúszással. Akárki tudhatta, aki gondolkodni képes, hogy az EU-csatlakozás és diplomáink automatikus elismerése helyzetbe hozza az orvosokat: immár nem kell évekig szarakodniuk egy külföldi munkavállalásért, és így nem kénytelenek beérni az itthoni éhbérrel. A politika viszont úgy vélte, hogy az alattvalókat meg lehet nevelni. Nem jött össze: aneszteziológus ismerősöm két hosszú hétvégét ügyel Londonban (persze a repülőjegyét is fizetik), és ezzel háromszor annyit keres, mint itthon a látástól Mikulásig való keccsöléssel meg a 36 órás, változatlanul létező ügyelettel. Londonban ugyanis nem 72 órát szolgál egyfolytában, hanem megkapja a tisztes pihenőidőt a hétvégén belül...

 A "reform" minden kormány alatt főleg az volt, hogyan lehet az ellátást visszafogni. Ugattak a paraszolvenciáról (amit mi se szeretünk, én pl. szívesebben kapnék fizetést éhbér helyett - bár az én szakmámban alig van hálapénz), de hogy európai bér legyen, az véletlenül sem lett célbavéve. Egyszerű a képlet: ahol európai a bér, oda megy a magyar orvos. Itt meg nevelnek tovább, hivatástudatról meg esküről csaholnak, holott a huppokratészi esküben sehol nincs benne a csirkefarhát, a rántott leves meg a gyerekek lyukas zoknijainak harmadik megstoppolgatása. A reménytelen jövedelmek mindenkit elűznek, kivéve a szakmailag reménytelen, avagy reménytelenül hazaszerető orvosokat.

IV. A reform: ésszerűtlen restrikciók

Voltaképpen a magyar egészégügy ténylegesen pazarló, legalábbis sok mindenben az. Értelmetlen "biztonsági" vizsgálatok, illetve azok állandó ismételgetése; betegek fölösleges kórházi felvétele, szociális feladatok folyamatos ellátása, és utoljára, de nem utolsósorban a páciensek direkt követelésére végzett vizsgálatok emésztenek fel óriási pénzeket. Az eddigi "reformok" azonban a lyukakat nemhogy nem tömték be, de sokszor éppenséggel kitágították.

1/ A magyar rendszerben nem tisztázott, hogy milyen szakorvos milyen kaliberű felelősséget vállalhat be. Például: a kórház felvételi osztályára érkező szédülős betegről az ott dolgozó sürgősségi szakorvos meg tudja állapítani, hogy nincs neurológiai tünete - mégis inkább konzíliumba küldi a neurológushoz, mert ha ezer esetből egyszer téved, és abból per lesz, a felelősségét már amiatt megállapítják, hogy nem kért megfelelő szakorvosi konzíliumot. Elvileg ő maga is megfelelő szakorvos, csak ezt egyetlen jogszabály se mondja ki, mint ahogy általában nincsenek olyan, tünetegyüttesekhez társított ellátási protokollok sem, melyeket gépiesen betartva a felelősséget nem lehet utána a "miért nem vizsgálta ezt meg azt" kérdésre kihegyezni. Különösen a permanens túlterheltség állapotában dolgozó orvosok képesek egy-egy vizsgálati lépcsőről megfeledkezni - például azért, mert Kalányos János tizenöt hozzátartozója ordibál a folyosón, mert a három hetes panaszokkal "akutan" beutalt Kalányos urat tíz percen belül még nem vizsgálták meg...

A szakmai-felelősségi szabályok kevéssé precíz körülírtsága egy-egy jogvitát végtelen tengerré tehet. Nekem egyszer volt már műhibaperem, ahol a kérdés dióhéjban az volt, hogy a délután kettőkor adott vénás gyógyszertől az elmebeteg kerülhetett-e az őt felvevő kórházban másnap reggel nyolcra válságos állapotba... Tekintettel arra, hogy még a laikus is tudja, hogy a vénás gyógyszerelést azért alkalmazzuk, hogy a hatás azonnali legyen, elég nehéz ráfogni az előző kora délutáni nyugtatóra a másnapi bajt - tisztáztam is magam, de alig négy év kellett hozzá... Tanulságos volt a "szakértők" működése: olyan ellentmondásos és dódónai dumák érkeztek szakvélemény gyanánt, hogy az ember haja az égnek állt. Feltűnő volt az is, hogy egymásnak a világért sem akarnak direktben ellentmondani: ha egyikük valamit leírt, a másik legfeljebb burkolt célzásokkal cáfolta azt.

 Természetesen a felelősség tisztázatlansága seregnyi duplikációhoz vezet. A régi röhej (belgyógyász szakorvos EKG-t kér a szakrendelőtől, elemzéssel, holott neki elvileg erre van szakvizsgája) megmaradt, és jöttek hozzá újak. A belgyógyász a szimpla szívelégtelenséget, ami még csak nem is súlyos, megvéleményezteti kardiológussal, a közönséges pajzsmirigytúltengést endokrinológussal, satöbbi, satöbbi.

2/ Semmit nem változott az a gyakorlat, hogy a kórházak a szociális gondok lerakóhelyei. Aktív belgyógyászati ágyakon fekszenek ma is a magatehetetlen, demens öregek, akiknél a véglegesen elveszett értelem miatt hősies beavatkozásokat amúgy sem szokás végrehajtani - koruk és általános álapotuk miatt például egy kiterjesztett daganatműtétet ki sem bírnának. Tévedés ne essék, nem vagyok az eutanázia híve - ám azt azért tudomásul kellene venni, hogy a teljes szellemi leépüléssel az ember elveszti emberi mivoltát, és onnantól csakis ápolásra szorul. Ehhez képest karácsony, húsvét és a nyári szabadságok előtt tucatszám érkeznek a "hirtelen rosszabbodott állapotú" magatehetetlen szerencsétlenek. A reform kapcsán meghirdették, hogy majd lesz sok-sok ápolási ágy: néhány tényleg lett, de ez csak évekről hónapokra, néhol hetekre csökkentette a várakozási időt, és továbbra sem lehet utcáról beadni oda a leépült öregeket, csakis aktív kórházi osztályról. Hogy mi keresnivalója van például egy gasztroenterológián egy, a nevét megmondani nem tudó demens kilencvenéves betegnek, azt én nem tudom felfogni; de ha ápolási osztályra kerül, akkor is van visszaútja, mert amikor az ottani, szintén alulfizetett (és ritka lehangoló munkát végző) csapat nem bírja tovább a bácsi/néni nyöszörgését, akkor azonmód visszaküldi aktív osztályra, költve valamilyen állapotrosszabbodást hozzá.

3/ A háromszáz forintos vizitdíj micsoda vihart kavart... De ott vannak ám maguk a betegek is, akik sokszor mondhatni abszolút pofátlanul "rendelnek". Ma például egy nem igazán heveny panasz esetén (pl. három hónapja időnként fájogat a beteg hasa) a hasi ultrahangra egy-két hetet várni kell. Mit tesz a beteg? Az egyik kivárja. A másik? Bejön a sürgősségi osztályra beutaló nélkül, előadja a panaszát (sokszor azt is, hogy ő NEM HAJLANDÓ két hetet várni) - és eléri a célját, mert orvos vizsgálat nélkül nem küldheti el, és ha már kórházban van, kórházi szintű ellátást kap. Hogy nem sürgős a panasza? Az senkit sem érdekel. Hogy esetleg az ilyen, indokolatlanul a beteg által "sürgősített" vizsgálatokat ki kéne fizettetni? Hát persze. Na de mikor, melyik kormányzat vállalta fel azt, hogy jogot adjon az orvosnak: a doktor kimondhassa, hogy Pityi Palkó indokolatlanul jött be, következésképpen fizesse ki a vizsgálat árát!?

Ebből népszavazás meg forradalom lenne - holott az egészet azok a szerencsétlenek szívják meg, akik szépen kivárják a két hetet, hiszen mindezzel a simlisek éppenséggel velük tolnak ki, amikor trükkösen eléjük furakodnak.

Mindaddig, amíg SÜRGŐSSÉGI osztályra következmények nélkül lehet jelentkezni négynapos beutalóval ("a hétvégén még dolgom volt"), vagy éppen beutaló nélkül azzal kezdve a panaszt, hogy "három hete...", addig itt nem lesz rend. A "fizetem az SZTK-t" az efféle betegek állandó érve: úgy vélik, hogy a járulék (amit esetleg valójában nem is fizetnek...) nem csupán szakmailag megfelelő, de az ő kényelmük szempontjából is optimális ellátásra jogosítja fel őket, szerényebb betegtársaik rovására is.

V. Piac márpedig itt nem lehet

Főleg a liberális idióták elsődleges célja a privatizáció, mert szerintük a nagybetűs PIAC az mindent szabályoz, elhull, ami nem kell, és pénzt kap, aki kell. Frászkarikát. Először is: az influenzajárvány nem akkor jön, amikor a piac bővül, hanem akkor, amikor akar. Senki nem veteti ki a vakbelét másodszor is csak azért, mert most éppen nagyon olcsó a műtét. A magyar viszonyok között még a kórházak közötti verseny is legfeljebb Budapesten valósulhatna meg úgy-ahogy; vidéken kinek van pénze elutazni a következő nagyobb városba, ott beteget látogatni, és így tovább? Néhány embernek telne erre, de az nem piac - ráadásul érthető okból a direkt reklám nem engedélyezett, a betegek pedig képtelenek objektív képet alkotni az egyes orvosok szakmai teljesítményéről. A vicc az, hogy a pokrócgoromba sebész nem ritkán kétszerte jobban operál, mint bársonymodorú kollégája - de sajnos ez sem általános szabály...

Piac ott működhet, ahol a vevő legalább nagyjából képes a termékek összehasonlítására, és nincs kényszerítve a vételre. Ha viszont valakinek komoly betegsége van, nincs választása, hogy vevő lesz avagy nem - elvégre az élete a tét. Éppen ezért a piaci mechanizmusnál sokkal biztonságosabb és jobb az, ha az állam működteti és felügyeli az egészségügyet - elvégre az állam vállalt feladatai közé tartozik (kéne hogy tartozzon) a polgárok egészséges életének biztosítása.

A TB-járulék egyébként is kényszerelem, hát hogy a pokolba lehetne a kötelező biztosítást a szabadpiaccal házasítani? A sokbiztosítós őrültség egy tízmilliós országban a hülyeség abszolút kulminációja volt, még szerencse, hogy időben kimúlt...

VI. A szakma sem reformpárti

Maga az orvosi szakma sem reformpárti. Azok, akik pénzes szakmák befolyásos vezetőcskéi, abszolút ellenérdekeltek. Egy nőgyógyász főorvos király lehet a saját szemétdombocskáján, és annyit keres, amennyit akar. Miért kéne neki mondjuk havi félmilliós nettó fizetés és garantáltan büntetendő-eltörölt paraszolvencia, amikor ha minimálisan csipkedi magát, a félmillió sokszorosát megkeresheti? Általában az operatív szakmákban vastagabb a boríték; mégpedig annyira, hogyakinek jut, annak jó így, ahogy van, legfeljebb publicitásból keseregnek. Még a háziorvosok között is van jó néhány olyan, aki igazi vagyont keres; egy jó helyen fekvő praxis valóságos aranybánya...

Az állami vezetés szakmai része az maga a szégyen. Mengelicát (Horvát Ágnes, SZDSZ) oda lehetne engedni egy beteg mellé? Nem hát. Vagy Molnár miniszter úr, aki még Afrikában is gyatra volt gégésznek? Nos, a TB és az ÁNTSZ főorvosi kara is nagyrészt hasonló káderekből áll. Íróasztaldoktorok (tisztelet a kevés kivételnek), akik korlátlan észosztásra képesek, viszont a szakma gyakorlatát rég elfeledték, ha tudták egyáltalán valaha.

Elvileg ott lenne a kamara. Csakhogy a kamara jelszava nem az, hogy "menjen minden a legnagyobb rendben és a lehető legtisztességesebben", hanem az, hogy "fejére szól, ki szót emel!" A kamara az ordító szakmai hibákat vagy etikátlanságot is szépen lenyeli, de ha arra van gyanú, hogy valaki mindezt körön kívülre vitte, akkor odavág.

Még egészségügyi vezetőségem után volt egy tanulságos eset. Egyik háziorvosunk a helyemre frissen kinevezett "szaktanácsadó" (minikörzetes háziorvos, pár száz beteggel) piszkálódásai nyomán infarktust kapott és meghalt. A "szaktanácsadó", aki az önkormányzat egyik vezető funkcionáriusával jóban lett, abban a pillanatban beszaktanácsolta (pályázat és hasonló fölösleges sallangok nélkül) a megüresedett állásba, és a kinevezést rögtön meg is kapta. Egészen pontosan: az öreg körorvos holtteste még otthon feküdt (hajnalban vitte el az infarktus), amikor állása már véglegesen be lett töltve...

A kerületi kamara felzúdult, mert amíg én voltam a führer, addig tisztességes pályázatok döntöttek az állásokról (magam sem ültem be egyikbe sem, holott a szakvizsgám feljogosított volna rá). Testületileg feljelentették az illetőt etikátlan állásszerzésért. Az egyik helyi újság meg is írta az ügyet, tőlem is nyilatkozatot kértek (önkormányzati képviselőként, és az előző vezetőként nyilatkoztam). Erre az illető állásszerző doktornő engem jelentett fel etikai vétségért, mondván, hogy a (teljes névvel az újségíró által aláírt) cikket valójában én írtam.

Az eljárás orwelli volt. A kerületi kamara feljelentését úgy kezelték, mintha az elnök személyesen tette volna; majd simán lesöpörték. Az állásszerző szaktanácsadó a döntés szerint nem követett el etikai vétséget, mert nem követett el jogszabálysértést (!!!). Én azonban etikai vétséget követtem el, mert csak. Indoklás nem volt - másodfokon sem. Bíróságra vittem a határozatot, meg is nyertem a pert (a kamarának esélye sem volt, ügyvédjük az obstrukciót választotta) - de a kamara a bírói ítéletet, miszerint az egész eljárást játsszák le újra, tisztességesen - nem hajtotta végre.

Mit várhatunk tehát az egyre romló szakmai környezetben a dolgok eltussolására jászó kamarától?  Mit várhatunk Éger "Én is lehetnék miniszter" Istvántól? A kamara elnöke és a miniszteri szék között normális helyeken erkölcsi betonfal áll - nálunk Gógl példája óta a kamarai elnök szorgalmasan politizál, hátha megtetszik egy pártnak. Vagy a szakszervezet fog rendet tenni? A TB-ből érkezett Cser "Pandúrból lesz a legjobb rabló" Ágnes? Kedves olvasók, ti hisztek még az esti mesékben?

VII. A lehetőség elúszni látszik

A magyar egészségügyre nincs sok pénz, mégis máig is, oly sok sebből vérezve minőségi ellátást nyújt. A szakmai válság viszont egyre mélyebb, és a jövőben csak tovább fog mélyülni.

Hogyan lehetne megoldást találni? Kéne egy csapat - ami most nincsen. Egy olyan csapat, amelyben átfogó szakmai hozzáértéssel bíró orvosoktól jogi és beszerzési szakemberekig néhányan összedolgoznak. Kéne nekik nagy-nagy hatalom és olyan bér, hogy senki ne vesztegethesse meg őket (meg aztán csak olyan embereket szabadna bevenni, akik normálisan megfizetve bármilyen megközelítést etikai alapon is visszautasítanak - de éhbér mellett ez senkitől se várható el...).

Aztán kellenének egységes szabályok. Hogy minden beteg ugyanazon eséllyel és jogal vehessen igénybe minden ellátást - de ingyen senki se kaphasson svarcban vagy pofátlanul előrenyomakodva többletet. Aki nem akar sorbaállni - fizessen! Ne háromszáz forintot, hanem piaci árat. Ugyanakkor ha a szakmai jogosítványokat és kötelezettségeket sikerül egységesíteni és számonkérni, akkor a sorok megrövidülnek, mert a fölösleges átfedések megszűnése drámaian csökkentheti a szakvizsgálati igényt.

Ez a bizonyos csapat masszív követelményeket állítson fel orvosszakmai téren. Ne lehessen háziorvos az, aki nem ért az EKG-hoz! Minek tesszük kötelezővé az EKG-készüléket a körtanár rendelőjében, ha azt már nem szabjuk meg neki, hogy azt a furmányos kis tüskés vonalkát, ami kijön belőle, értékelni is tudja? Meg kell mondani, hogy belgyógyász szakorvos mennyiben köteles érteni a gasztroenterológiához, a kardiológiához, a tüdőgyógyászathoz, a belgyógyászat egyéb specialitásaihoz. A továbbképzéseket számon kell kérni, és igen, a licenceket hülyeség esetén azonnal fel kell függeszteni. Ha egy pártatlan és tisztességes szakértői csapatot sikerülne felállítani - akik egyenes beszéddel eldöntik a jogvitákat - akár egy időre érdemes lenne a munkaügyi bíróságok mintájára egészségügyi bíróságot is felállítani, hogy egy-egy ügy ne fulladjon hosszú évek ügyvédi mellébeszéléseibe olyan bírók előtt, akiknek azt is el kell magyarázni, hogy mi az a vénás injekció...

Kéne egy olyan miniszter, aki átlátja a szakmát, és elég kemény ahhoz, hogy akaratát keresztülvigye - de elég kommunikációképes ahhoz, hogy a szakma visszahúzó részéről érkező támadásokat a közvélemény előtt ügyes debatterként kivédje. Netán több idő is kéne neki négy évnél, mert négy év alatt csak az alapokat lehet lerakni...

Kéne egy társadalmi konszenzus abban, hogy az egészségügyi személyzetet - meg kell fizetni! Normatívan, tisztességesen, úgy, hogy amikor a rossz modorú, esetleg szemtelen, követelőző, sértegető betegnek visszavág, ne az otthoni csirefarhátat balhézza le rajta... Olyan embereket, akik sok-sok nyomorúságot látnak (olykor benne a saját majdani sorsukat), vastagon meg kell fizetni. Ma Magyarországon egy negyvenéves közrendőr nyugdíjba mehet korengedménnyel - egy ápolónó meg dolgozhat, amíg elbírja a lába! Az egészségügy és a rendőrség hozzáállásáról egyébként mindent elmond, hogy bár Budapesten minden kerületben van kapitányság, mentőállomás meg feleannyi, mégis, a balesetek, erőszakos bűncselekmények többségéhez a mentők értek oda először mindig is... Röhej, de előfordult, hogy még a késelő tettes is a helyszínen volt, de a rendőröket még hosszú ideig várni kellett... A polgárok végigverése nemzeti ünnepek alkalmával, illetve az autósok saját zsebre bírságolgatása miért kiemeltebb, mint a betegek ellátása?

Ha nem lesz európai fizetés, itt nem lesz európai orvos sem. Soha senki nem mutatta ki, hogy a ritka drága orvosképzésben mennyi pénzt vesztünk el azzal, hogy a frissen végzett orvosok zöme immár rögtön itthagyja az országot... Még az sem kizárt, hogy ha valaki kimutatná a teljes veszteséget, kiderülne, hogy az orvosok vaskos megfizetése volna olcsóbb...

Nos, ötletem még volna sok, de inkább befejezem, mert ahogy írom, úgy vagyok egyre dühösebb...

rekvirálva innen: http://molnargoreny.blog.hu/2009/03/09/teritett_betli_mikolatol_mengelicaig