A magyar történelem egyik leghírhedtebb merényletét 1330. április 17-én Zách Felicián követte el Visegrádon Károly Róbert magyar király és családja ellen. A merényletkísérletben a gyermekeit védő Erzsébet is megsebesült.
Az országot ekkor külföldi király, Róbert Károly uralta. A történet szerint Zách Felicián, egy magyar arisztokrata támadást indított a királyi család ellen, mert meggyalázták leányát. Bosszúból Zách Feliciánt és egész családját különös kegyetlenséggel kivégezték. A Képes Krónika így írja le az eseményeket: "s a vétlen Zách Klárának sem kegyelmeztek. Orrát, ajkait, kezéről 8 újját levágtá, s a szerencsétlen félholt lányt lóháton az ország útjain meghordozták és azt kellett mondania: Ilyen módon bűnhődik, aki a királyhoz hűtlen!"

a videófilm festményei:
Körösfői-Kriesch Aladár Zách Klára története I és II, 1911
és tanulmány I és II, 1908
Madarász Viktor: Zách Felicián, 1858
Orlai Petrics Soma: Zách Felicián (részlet), 1860

A 19. században a történet számos festészeti és irodalmi alkotás témája lett, Zách Felicián a külföldi elnyomás elleni felkelés és a személyes önfeláldozás példája lett. Körösfői-Kriescht azonban inkább a történet érzelmi és nem a politikai része fogta meg, Zách Klára inkább a női becsület és erény megtestesítőjeként jelenik meg, mint egy magyar dráma hősnőjeként.
Ezek a képek az Art Nouveau formák és eszmék leghatásosabb megjelenésének tekinthetők.

Arany János: Zách Klára  
    
Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa...
Szõke, leány, barna.

"Királyasszony, néném,
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Haj, beh szeretném én!

Beteg vagyok érte,
Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!"

"Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér! -
Menj! haragszom... nem szégyelled?...
Félek, bizony gyász ér!

Sietõs az útam,
Reggeli templomra:
Ha beteg vagy, hát fekügy le
Bársony pamlagomra." -

Megyen a királyné,
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szûzek
Mind követik nyomba.

Könyörögne, - nem tud,
Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?

"Eredj fiam, Klára,
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplõn,
Ha nem a diványon."

Keresi a Klára,
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja!

Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja.

Vissza se megy többé
Deli szûzek közzé:
Inkább menne temetõbe
A halottak közzé.  

 
Inkább temetõbe,
A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
Õsz atyja elébe!

"Hej! lányom, lányom!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borúlj az ölemre,
Mondd meg, édes lyányom."

"Jaj, atyám! nem - nem -
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, -
Taposs agyon engem...!"

Harangoznak délre,
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe.

A király elébe,
De nem az ebédre:
Rettenetes bosszuálló
Kardja - volt kezébe'.

"Életed a lyányért
Erzsébet királyné!"
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.

"Gyermekemért gyermek:
Lajos, Endre, halj meg!"
Jó szerencse, hogy Gyulafi
Rohan a fegyvernek.

"Hamar a gazembert...
Fiaim, - Cselényi...!"
Ott levágák Feliciánt
A király cselédi. -

"Véres az ujjad,
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nõm,
Fájdalom díjába?"

"Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát;

A másik kettõért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!"

Rossz idõket érünk,
Rossz csillagok járnak.
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat! -

(Énekli egy hegedõs a XIV-ik században)

Mendemondák c. mű:

Hazai történetírásunkban nincsen egykorú nyoma, hogy Zách (az
oklevelekben Zah^[14] <#n14>) Felicián leányának, Klárának becsületét
akarta megbosszulni, midőn 1330. április 17-én Visegrádon gyilkos
szándékkal tört a királyi családra. Újabbkori tudósaink pedig sokat
vitatkoznak azon a kérdésen: - lehet-e kerítés gyanújával illetni az
istenfélő Erzsébet királynét, Nagy Lajos anyját. PÓR ANTAL felfogása (az
Athenaeum Millenniumi Történetében) az, hogy Zách Klára egész története
mendemonda. Erőssége pedig az egykorú történetírás némasága; és az, hogy
hallgat a dologról még a jól értesült NEUENBURGI MÁTYÁS is, holott
Róbert Károly iránt ellenséges indulatú. Okait így csoportosítja: Az
első, aki Zách Klárát belekeveri e dologba, egy nápolyi olasz névtelen,
ki az alkalomból, hogy az özvegy királyné 1344-ben Rómába zarándokolt,
említi, hogy a királynénak a jobb kezén nincs négy ujja, mert egy
Felicián nevű magyar főúr levágta. Tette pedig ezt azért, mert leányát,
Erzsébetet (!) a királyné megkerítette öccsének. Mikor Felicián később
férjhez akarta adni leányát, Erzsébet azt mondta: nem illik, hogy férje
legyen annak, kinek becsülete a király árnyékában elveszett. Felicián
erre bosszút forralt. Előbb meggyónt, aztán elkövette felségsértését. A
második, ki a királynét Klára megkerítésével vádolja, MUGLEN HENRIK, a
német hegedős (? 1365). A harmadik forrás DLUGOSZ, a lengyel
történetíró, ki mintegy száznegyven esztendővel az esemény után jegyezte
föl Klára tragédiáját. Erzsébet királyné öccse beleszeretett a szép Zách
leányba, és betegnek tétette magát, pedig csak a szerelem betege volt.
Ekkor küldötte hozzá a királyné Klárát. BONFINIUS (? 1503) csak futólag
említi Klára meggyalázását, de a királynét nem vádolja. A Nemzeti
Múzeumban őrzött Istvánffy-kódexben ISTVÁNFFY MIKLÓS kezével van beírva
a jegyzés, mely szerint az annálisok elhallgatják Felicián tettének
okait, de a közhagyomány és a hegedősök énekei Klára becsülete
sérelmének tulajdonítják. ("/A citharoedis ad lyram canitur/") ISTVÁNFFY
szerint a királyné 1329. adventjén Klárával a templomba ment, és a
leányt visszaküldte olvasójáért, melyet otthon feledt; ekkor gyalázta
meg Kázmér a szüzet. Klára újév napján vallotta meg atyjának a sérelmet.
Hihető-e, hogy az apa csak négy hónap múlva gondoljon a bosszúra, és
addig a kerítő királyné közelében hagyja gyermekét? Ez szinte
képtelenség. Még kevésbé egyezik össze a mendemonda Erzsébet királyné
egész lelkével. Róbert Károly felesége hatvan évig ült trónon, és minden
forrás szerint maga volt az isteni félelem, a tisztaság. Fontos kérdés
az is: miért nem vette elő a bosszúálló apa magát Kázmért?

Zách Felicián felségsértésének okát PÓR ANTAL másban keresi. Már a
bíráskodó országgyűlés egy része "vérre szomjazó őrültségnek" mondotta
az öreg Zách lelkiállapotát; Felicián, Csák Máté egykori pártosa, egész
életében dúlt, rablott, gyilkolt, nem kímélte még saját rokonait sem, és
annál vérengzőbb lett, mentől inkább emelkedett a király kegyében. A
többi bíró közönséges gonosztevőnek ítélte őt, ki, midőn a király végre
megunva garázdálkodásait, méltóság- és jószágvesztéssel akarta büntetni,
vak dühében a fejedelmi család életére tört.

MARCZALI HENRIK a Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának 1899.
novemberi ülésén tartott felolvasásában magából a Zách-pör ítéletéből
vonja le azt a következtetését, hogy e tragédia mégiscsak az volt,
aminek a köztudat tartja. Az ítélet Felicián tettének indító okául csak
annyit tud felhozni, hogy Zách teljes világéletében megrögzött
gonosztevő, gyilkos volt, de a király mégis udvarába fogadta őt, Csák
Máté egykori hívét, s elhalmozta kegyességével. Felicián azonban, mennél
inkább kitüntette őt a király, annál kegyetlenebb és gonoszabb lett,
annál jobban örvendett az ártatlanok vére ontásának. Végre a szelíd
király is megsokallta bűneit, de, bár száz halált érdemelt volna, csak
méltóságának elvesztésével lakoltatta. S ezért támadt a királyi családra
Zách, ki különben eretnek is volt. Mi volt a méltóság, melytől a király
Feliciánt megfosztotta, nem tudjuk; s azt sem gondolhatjuk el, milyen
eretnekségben leledzett az öreg magyar nemes, kihez éppúgy nem hathatott
el a boszniai patarenizmus, mint az Ausztria némely városaiban terjedni
kezdő herézis. "Az eretnekség szorosabb meghatározásáról le kell tehát
mondanunk - írja MARCZALI -, úgy, amint lemondott róla a törvényszék is.
Föltűnő lehet ugyan, hogy azon időben, amidőn oly részletesen szokták
elsorolni és megbélyegezni az Isten és emberek ellen elkövetett
vétkeket, az ítélet ezen a folton, valamint Zahnak előbbi tettein oly
könnyedén, egy pár szóval, átsiklik. Az eretnekség, úgy, mint a
folytonos vérontás, nem bíróilag megállapított tény, hanem jelszó. És ki
ne tudná, hogy a tömegeknek - és az izgatottság perceiben ezek
gondolkodása és érzülete áthat az intéző körökre is - egy jelszó többet
mond a legpontosabban bebizonyított és okadatolt tényeknél." - "Az
ítélet Felicián gyermekeinek vérét követeli. Kvalifikált halálos
büntetésről, aminőkben annyira leleményes volt azon kor szelleme, abban
a vérengző szentenciában szó sincs. El is mondja a krónika, hogy
Felicián férjnél levő leányát, Sebét, lefejezték. Nem csodálatos-e, hogy
történetíróink, s éppen a legmodernebbek, nem akarják észrevenni a két
nővér kivégzése módjának különböző voltában rejlő történeti tanulságot?
Ha a pör hivatalos indokolása igaz, vajon miért kellett akkor Felicián
gyönyörű hajadon leányának, kinek sorsán még a krónikás szerzetesnek is
megesik a szíve, levágott ajkakkal és ujjakkal, lófarkon
végighurcoltatni a városok terein és utcáin? Ujjait megtorlásul
vesztette el a királynő ujjaiért, ajkait, mint az olasz kútfő mondja, a
maga nyelvéért, beszédéért. Nyelve, mely a rajta ejtett gyalázatot nem
bírta elhallgatni, volt tehát az egész katasztrófának előidéző oka. És
ha valaki ezentúl még a hivatalos fölfogást akarná elfogadni a népies
ellenében, előbb magyarázza a két nővér büntetése közti eltérést!"

Jókai Mór: Zách Klára

Zách Bódog egyike volt első Károly leghívebb embereinek. Gazdagsága által hatalmas országfő, családja ágai által az ország javával rokon, tettei által elismert hős.

A csorbákat, miket Csák Máté harcai ejtének kardján, kifenték a dalmát villongásokban szerzett diadalok, s ezek leküzdése óta a főnemes a király udvaránál tartózkodott.

Azon fekete romok, miknek üres ablakai most oly melancholiával tekintenek alá a lábainknál futó örök folyamra, akkor fényes királyi vár épületei voltak, számtalan kisebb-nagyobb torony, pirosra festett tetőkkel magaslott a bástyák fölött, miknek ércvitorláin a nemzet címerét forgatta a szél.

A koronaterem padlatán becses mozaik, a boltozaton olasz festők freskói, az oszlopokon a diadalok trophaeumai díszlettek, zászlók, vértek és fegyverek.

És körül népes volt minden, a fellegvár címeres kapuján rajzott ki s be az udvari nép, idegen daliák, ezüsttel, arannyal kivert páncélokban; magyar főurak lengő kócsagokkal, lobogó mentében vágtattak fel vagy alá, s olykor egy-egy bájló úrhölgy, kísérő leányaival, hófehér paripákon; a lengő fátyolok után repült a szél. Vagy jött néha ünnepélyes lépttel egy-egy aranyos fedett hintó, címerekkel kifestve, hat fekete méntől vonva, minő kocsikat azon korban egyedül a magyar királyi udvarban lehete találni; benne az anyakirályné, vagy udvarhölgyei ültek.

S midőn a Salamon tornya magas ablakain átsütött a telihold, a színes üvegeken keresztül tarka fényfoltokat vetve a termek márvány padlatára, mily különböző csoportokat talált ottan! Míg földszint jókedvű harcosok ittak vidám zaj mellett habzó serlegekből, addig a fölöttük levő erkélyen tán hófehér úrhölgy ült, hárfáját pengetve az ábrándos éjben; s míg a torony legmagasabb emeletén cabbalista astrolog vizsgálta a távol csillagokból az országok jövendőjét, nem hallva az alatta zengő hárfahangokat, addig tán a torony legmélyén a sziklába vájt börtönben örök fogságra ítélt rab kapaszkodott fel szűk ablaka rostélyába, egy sugárt lesve el a méla holdfényből s egy-egy tört hangot a bűbájos zenéből.

Itt a toronyban lakott Zách Bódog, leánya, Klára fenn a fellegvárban, a királynő oldalánál.

A királynő ifjú rokona, Kázmér, ki mulatni jött Visegrádra, könnyelmű lovag volt. Sok országot bejárt kedvtöltésből, mindenütt talált új szerelmet, s hol a csábítás nem használt, használt a csel és erőszak – úri kedvtöltésből.

A régi történet ismétlődött.

A lovag megszerette a lányt, a királynő udvarhölgyei legszebbikét, s az idegen úr nem tudta, hogy magyar hölgy erényét megfizetni senki sem eléggé gazdag és hatalmas.

Egy napon a szép leány őrült arccal, kisírt szemmel futott ki a fellegvárból, amíg apjához nem ért, ott rogyott össze annak térdeinél.

A vén nemes, sokkal büszkébb leányára, mint büszke ősei nevére, megérté a dúlt vonásokból, a lángoló szemekből a megtörtént gyalázatot, s ereit elfutotta a vak düh mérge.

Kirántá széles kardját hüvelyéből, s vérben forgó szemekkel, repülő fehér hajjal rohant fel a várba, hol a király családjával éppen lakománál ült.

Az őrök, kik a kapuknál vigyáztak, ijedten álltak félre az eleven rém elől, ki sírva, üvöltve emberietlen hangokon tört ajtókon, termeken keresztül, kardját forgatva ősz feje felett.

A király, királyné és gyermekei udvarnokaik körében éppen asztalnál ültek, midőn a szenvedélyőrült agg fölszakítá a teremajtót.

A pillanat megnémíta, megdermeszte mindenkit.

Vérszomjú sikoltással rohan Zách egyenesen a királynéra, a megrémült hölgy jobb kezével akarja feltartani a fejének intézett vágást, s a kard élétől négy ujja lehull. A király közbeugrik, s ő is sebet kap karján, amint a gyilkost meg akarja ragadni. Ekkor Zách a király fiainak fordul vérengző dühével, a hercegek nevelői, Amadé és Kenesich elragadják azokat előle, Kenesich fején egy roppant vágást kap, míg végre Csellei ölre kapva a dühösködőt, földhöz veri s egy asztalkéssel legyilkolja. (Zách Klára történetét megörökíté Arany János balladája, a Zách-családét Szigligeti szomorújátéka.)

A Zách-család kiirtatott.

Bódog egyetlen fia lófarkra kötve hurcoltatott halálra, Klára eléktelenítve öletett le, testvére, Seba a lévai vár előtt lefejeztetett, férje, Kopay éhhalállal halt meg, s az ország rendei törvényt hoztak, mely azt mondá ki, hogy a Zách-nemzetség harmadízigleni ivadékáig vérpadon vesszen el, a távolabbi rokonok legyenek száműzve.

Azon főurak, kik irtó ítéletet hoztak egy egész családra, hogy vagyonában osztozhassanak, nemsokára maguk keresték föl a bosszuló Nemezist.

A Havasalföldön akkor Bazarád volt az oláh nép vajdája, kinek keze alatt megnépesült a környék, megtermékenyült a föld.

A szomszédok megirigyelték a kivirult tájat, s hogy feloszthassák maguk között, felbiztaták a királyt, hogy foglalja el.

Károly engedett dicsvágyának, s roppant hadsereget vitt a havasalföldi vajda ellen.

Bazarád követeket küldött elébe, alázattal ígérve neki hódolatot és adófizetést. A büszke urak kevélyen utasíták vissza a békeköveteket.

– Menjetek uratokhoz – monda Károly –, s mondjátok meg neki, hogy szakállánál ragadva fogom őt rejtekéből kihúzni.

S elindult a hatalmas sereg, fölkeresni a vajdát hegyei között.

Egyszer, amint egy szorosba értek, a minden oldalról környező hegyek közt egy kürt jelszavára hirtelen ezrenként támadnak elő az oláhok, s az alant levő seregekre roppant sziklákat hengerítve alá, elkezdik azokat megvédhetetlenül pusztítani.

A menekülni nem tudó csapatok nyomorultan vesztek el azon helyen, maga a király álöltözetben szabadult meg, miután kísérői nagy része föláldozta érte magát.

Kik a Záchokra irtó törvényt hoztak, nemsokára találkozhattak áldozataikkal a túlvilágon.

Azon Dezső, ki a királlyal ruhát cserélt, s kinek apja Dénes, egyike volt a Zách-család vérbíráinak, az oláhok kezébe jutva, éppen oly kínhalállal halt meg, mint a szerencsétlen Klára.

A király alig néhány embertől kísérve jutott vissza Temesvárra, honnan hadsereggel jött ki.

*

Néhány év múlva Károlynak apjánál nagyobb fia, Lajos e népet, mit előde fegyverrel nem tudott meghódítani, nagy szelleme erejével egy vércsepp kiontása nélkül tevé nemcsak alattvalóivá, hanem híveivé.

A történelmet a győztesek írják. Az új fővároshoz, Visegrádhoz kötődik Zách Felicián merényletének híres esete. A történetet a Képes Krónika így írja le:
"Károly kir. erős kézzel fékezte meg az úrakat, aztán békét teremtett az egész országban. Békességben élt a nép és lassan-lassan megbékéltek a legyőzött úrak is. De azért a hamu alatt ott izzott a parázs és a megbékélt úrak hamar a kardjukhoz kaptak. Fényes udvartartást vezetett Erzsébet királyné úrasszony, Károly kir. felesége. Ennek az udvartartásnak legfényesebb csillaga Zách Klára volt, a híres Zách Felicián lánya. Mindenkinek szemébe tűnt ez a szép lány az udvar csillaga, hogyne tűnt volna fel Kázmér lengyel hercegnek, aki gyakran megfordult az udvarban. Rágalmazni kezdték Zách Klára hófehér erényét, s addig rágalmazták, amíg a rossz hír Zách Felicián fülébe is eljutott. Ő csak nemrég békült meg a király udvarával, hiszen Csák Mátét szolgálta. Ahogy a rágalmazó pletykát meghallotta, mintha eszét vesztette volna, rohant fel a királyhoz, aki családjával éppen ebédnél ült. A királyi család a visegrádi vár alatt lévő házban ebédelt, amikor Felicián kirántott karddal rájuk tört, hogy meggyilkolja őket. Felicián kardja megsebesítette a király jobbját, majd a királynéra rohant, s jobb kezéről 4 újját levágta. Amikor Felicián a király két fiára akart támadni, a fiúk nevelői elébe álltak. Lajos és Endre elfutottak, de a két nevelő holtan terült el a padlón. Ekkor János, a királyné úrasszony étekfogója Feliciánra úgy rárohant, mint valami fenevad, s csákányával leterítette. Iszonyatos büntetéssel sújtották az egész családot. Felicián összes rokonát kiírtották, s a vétlen Zách Klárának sem kegyelmeztek. Orrát, ajkait, kezéről 8 újját levágtá, s a szerencsétlen félholt lányt lóháton az ország útjain meghordozták és azt kellett mondania: Ilyen módon bűnhődik, aki a királyhoz hűtlen!"

  Zács Klára (1855): A tömbszerűen szaggatott történetmondás annyit jelent, hogy a költő szakaszosan lelassítja az elbeszélést, az így kapott egységek közé pedig gyors átkötést vagy kihagyást iktat, azaz bizonyos eseményeket elhallgat. A tömböket belső ismétlésekkel állapotszerűvé lassítja, s így a történet lélekállapotok sorává alakul. A lépcsőzetesen előrehaladó szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak fokozásos idézése zárja le. Az egyetlen szakasznyi lirizált, az elbeszélő jelenére vonatkoztatott kitekintés az epilógus szerepét tölti be.