KáKánBéKa
Történetem első részében szó volt arról, hogy igenis lehet a mai gyerekekkel bánni, még akkor is, ha speciális igényűek, bár kreativitásra nagy szükség van. A második részben pedig arról volt szó, hogy a kreatív tanárt, aki rendben tartja a gyerekeket és szereti munkáját (valamint őt is szeretik), hogyan lehet ellehetetleníteni annyira, hogy - legalábbis egy időre - elmenjen a kedve az egésztől.
A mostani, harmadik részben pedig mesélek szülőkről, gyerekekről, akik szintén nem egyszerűek, bár számomra sosem okozott problémát az ilyen jellegű helyzetek kezelése, eredetileg nem is szerettem volna erről írni.
3. rész
A gyerekekkel kapcsolatban, általánosságban fontos megjegyezni, hogy a család a legfontosabb számukra. Főleg az első öt év számottevő, ami addig kimarad, azt már nehéz pótolni. Aki az iskolától várja a csodát és mindig a tanárt hibáztatja, ha gond van, az nem tudja, mit beszél, csak a saját kötelezettségeit próbálja másra hárítani.
Ebben a pörgős világban eleve, de főleg ma Magyarországon mindenki hajtja a pénzt. Sokan már nem azért vállalnak másodállást (persze főleg feketén, de ez nem annyira ide tartozik), hogy egyről a kettőre jussanak, hanem eljutottunk már oda: mert muszáj. Nem marad idő embernek lenni. Ebből következik, hogy a gyerekek nagy része sokat van otthon felügyelet nélkül. Nyilán embere válogatja, mert én is sokat voltam egyedül gyerekkoromban és mégsem lettem léhűtő. De nem lehet belőlem kiindulni, mert bár én sem voltam rég gyerek, az a helyzet, hogy tíz-tizenöt éve még nem érte a gyerekeket ennyi és ilyen minőségű inger, mint manapság. Az én gyerekkoromban nem volt még számítógép ilyen minőségű játékokkal, ami nagyon lekötött volna (Commodore 64 volt „csak” nekem is), nem volt CD, DVD, internetkapcsolat, MSN, Skype (ami megöli a személyes találkozás élményét), a tévéműsorok sem voltak ilyen sokszínűek és ennyire gyenge minőségűek. Mielőtt még elfelejteném, az én lakásomban nem lesz majd pl. tévé. Alapvetően nem vagyok a sok inger ellen, de a minőségromlás szemmel látható és ez nem jó.
(a képekre kattintva előjön a videó)
Az „én időmben” még bicikliztünk, nyári estéken csillagokat szemléltünk és nem is úgy néztünk ki, mint a mai gyerekek nagy része, akik ki sem tudják magukat húzni a sok görnyedés miatt. A sors fintora, hogy az utóbbi pár évben az én gerincemre sem volt jó hatással a sok internetezés, gép előtt ülés, igaz nem gyerekként.
A gyerekekre nagyon sok inger hat és ebből a sok ingerből sok negatívan hat rájuk. Olyan példaképeik lesznek (nem akarok példákat felhozni, de ugye ők nagyrészt a celebek), akiknek sok pénze van, gyakorlatilag érdemi munka nélkül, méghozzá úgy hogy alapvető viselkedési szabályokat rúgnak fel. Mert snassz a többséghez tartozni, legyünk egyediek, ez a „légy önmagad” hibás értelmezéséhez vezet, stb.
Ezt az átlagember szintjén nem egyszerű (=lehetetlen) megvalósítani, illetve nap mint nap halljuk, hogyan sikerül. A gyerekek - nem mind, csak akikre nem figyelnek, de egyre több ilyen van - manapság nyűgnek érzik az iskolát, nem menő a tudás. Végül is akár igazuk is lehetne, minden fenn van a neten, de a netet használni tudni kell, ahhoz kell például az igazán jó szövegértés. Itt jönne képbe az első részben emlegetett tanár.
Ezek a gyerekek egészen érdekes dolgokat engednek meg maguknak. Ha nem úgy történik valami, ahogy szeretnék, képesek lekurvázni a tanárnőt. Vagy olyat mondani, hogy „rohadjon ki a mája”, miután a tanárnő sírva szalad ki a teremből. De megtörtént eset, hogy dióval dobálták a tanárt. De a második részben említettem a fadarabbal tanárt dobó diákot. Én ezeket igazából egy irgalmatlanul nagy pofonnal - egyébként ez csak a nevében pofon, nem arcot ér - jutalmaztam volna, ha engem dobtak volna meg, de nem igazán vagyok ennek a híve. Ha minden tanár olyan határozott és következetes lett volna (lenne), mint én (főleg az első évben) és ilyen lenne az osztályfőnök, ehhez a módszerhez nagyon ritkán kellene nyúlni. De véleményem szerint tudniuk kell, hogy hol a határ, időnként helyre kell rakni a kirívóan durva viselkedésűeket. Ja, otthon is, nem csak az iskolában. Nem lesz tőle semmi bajuk, két perc múlva már együtt röhögnek a fegyelmezővel.. Manapság ennek a jelentősége nagyon túl van értékelve (a káros hatása, igaz az előnye pedig alulértékelt). 
Emberek! Eddig generációk százai nevelkedtek fel egészségesen úgy, hogy volt a tanárnak eszköze. Az életben vannak szabályok. Hogy fog a munkaerőpiacon részt venni egy olyan ember, aki nem képes azt csinálni (megérteni), amit a főnöke mond? Az iskolában a tanár a főnök. Neki is van főnöke és a főnökének is. Még egyszer megemlítem, nem rendszeresen, más módszereket helyettesítve a „pofonnal”, csak végső esetben élve vele.
A gyerekcsíny az más, én kifejezetten kedvelem.
A szülők. A szülők, ahogy említettem, hajtják a pénzt. Este fáradtan érnek haza, már nincs energiájuk megnézni a házi feladatot vagy kikérdezni a verset, nem hogy esetleg segíteni megtanulni.
Külön problémát szül, ha a szülő esetleg cigány. Ez azért nagy probléma, mert az ismert okok miatt ő (a szülő) már nem is az első generáció, aki úgy nőtt fel, hogy nem látta dolgozni a szüleit (én egyébként ismerek olyanokat, akik dolgoznak). Az életük a segély és annak elköltése körül forog. Ez kitart kb. egy-, jobb esetben két hétig, addig minden van: chips, pizza, buli, pia, de néha még ceruza és füzet is. Én nem mondom, hogy Szepessy Zsolt a király, de tény, hogy jó úton jár a kezdeményezéseivel.
Ezek a szülők nem igazán tudtak beilleszkedni az emberek közé, pl. iskolába sem igen jártak már ők sem, a normákat nem ismerik, így átadni sem tudják. Volt egy olyan vicces helyzet, mikor az egyik nyolcadikos gyereknek szóltam, hogy nincsen jegye biológiából, közeledik a negyedévi értékelés és meg fogom buktatni, ami elkerülhető, így jövő héten feltétlenül legyen jelen. Nem jött, kapott két egyest (lett jegye) és a hiányzásról (ahogy a bukásról is) küldtem a felszólítást (vagy feljelentést talán), mert ha beteg a gyerek, akkor be kell menni és be kell jelenteni, hogy tudják az iskolában. A gyerek nem volt beteg.
Következő héten megjelent az anyukája, aki elkezdett velem kiabálni, (valami ilyesmit mondott): „Azért, mert anyád rendelőben dolgozik, azt hiszed, hogy Te is orvos vagy már?” Ezt így előadta a folyosón. Erre mindig örömmel fogok emlékezni, de szerencsére nem nevettem el magam. Nem ijedtem meg tőle. Erről a szülőről egyébként tudni kell, hogy a másik gyereke ekkor a hetedikbe járt hozzám, és a ballagáskor ő volt az, aki odajött hozzám és a többi szülő előtt mondott köszönetet, hogy én voltam az osztályfőnökük. Amikor a következő évben a harmadik, ötödikes gyereke hozzám került, kifejezetten örült neki.
Volt egy durvább történet is, amiről annyit kell tudni elöljáróban, hogy van egy ex-kolléganőm (ő az, aki a második részben kulcsot adott a gyerekeknek), akinek nincs vér szerinti gyereke, csak örökbefogadott. Egyszer bejött az egyik anyuka, akinek három gyereke jár az iskolába, ebből kettő egy ikerpár és az általam eddig ismert legrosszabb gyerekek voltak. Az ikerpár egyik tagja valami csúnyát mondott a testnevelést tanító tanárnőnek (aki egyébként NB1-es sportoló, személy szerint nagyon kedvelem), talán lekurvázta, aki erre adott neki egy nyaklevest (bármit is mondanak erre az ál-liberális majmok, nem halt bele a gyerek, kár, hogy nem nekem mondta). Erre bejön anyuka és ordenáré stílusban előadja magát, de úgy, hogy a 18 éves, szintén oda járó lányának égett az arca helyette. Ekkor a testnevelő tanár kollegina nem volt ott. A nagy hangzavarra odament nyugtatni a „kulcsot adó” kolleganő, hogy neki is van gyereke, tudja, mit érez. Erre valami olyat mondott az „anyuka”, hogy „Nem a te picsád szakadt értük, a te picsád nem szakadt még egy gyerekért se!” A kolleganő el is ment onnan, nagyon rosszul érintette ez a beszólás, bevallom, nekem is rosszul esett. Na mindegy, nagyon otrombán beszélt a nő és mindenáron találkozni akart a testnevelővel. Végül valahogy lenyugodott, de ilyet..
Velem történt olyan, hogy mivel a gyerekek rosszalkodtak az 5-6.-ban, elhatároztam (kimaradt az első részből), hogy felszedjük az utcában a szemetet, amit ők dobálnak el, ahogy korábban a 7-8.-cal is megtettük, gond nélkül. Az egyik fiú nem nagyon akarta csinálni, erre mondtam neki, hogy olyan, mint egy kényes, rinyálós lány, de rossz a hasonlat, mert a lányok szó nélkül szedték a szemetet. Szinte már elkezdett bőgni. Másnap reggel (volt) főnököm már előre szól, hogy anyuka (akivel azóta is nagyon jóban vagyok) be fog jönni, mert megszégyenítettem (!) a gyerekét. Hát, mondom, jöjjön. Bejön, kimentünk az udvarra, elkezdett velem kiabálni, hogy az ő gyereke márpedig nem szedi a szemetet (!), aztán mondtam neki, hogy én erre igazából nem vagyok kíváncsi, menjen el az igazgatóhoz és jelentse az esetet. Mondta, hogy megy is. Megemlítettem neki, hogy mivel rólam még úgysem mondta senki, hogy rosszat akarok a gyerekeknek, legalább hallunk ilyet is. Kidühöngte magát, aztán végül elkezdte sorolni, hogy mit tettem a gyerekéért és nem ment be az igazgatóhoz. Pedig bemehetett volna. A szemétszedéssel kapcsolatban jegyzem meg, hogy másnap reggel kérdeztem őket, mit szólt a többi szülő és mindnek tetszett az ötlet..
Aztán a szülő, aki verte a gyerekeket reggelente, mert a hazudós lánya (aki már most nyolc-kilenc évesen is akkora hazudós K, nem telik el negyed óra anélkül, hogy ne használná a „geci”, „kurva”, „buzi”, „köcsög” szavakat), azt mondta, hogy meghúzták a haját. Ugyanez a szülő az egyik kolleganőmre (akit a második részben dobált fával az egyik gyerek) ráborította az asztalt.
Történt már olyan is, hogy az egyik apuka késsel akart bemenni az iskolába a gyerekért, majdnem át is mászott a kapun (a kiérkező fiatal rendőrgyerek meg nem tudta, mit csináljon…). Apuka beszólt a takarítónőnek, hogy többszázezer forintért van ott, ne magyarázzon. Erre a takarítónő megemlítette, hogy nem annyiról van szó (konkrétan minimálbérről), de ő legalább megdolgozik érte (van mit csinálnia, mikor pl. egész guriga WC-papírral van eldugulva a vécékagyló, esetleg kaki van a falon). Erre az apuka azt mondta, hogy ő meg Istentől kapja (egyébként nem sokszor látták józanul, nem ezt érdemelte volna a gyerek, aki nagyon aranyos kissrác).
Egyszer az egyik szülő felhívott reggel, hogy nem tudja elvinni a gyerekét kontrollra. Nem tudom, mit kellett volna tennem, én nem értem rá. Tehát nem tudja elvinni, mert
Természetesen csak a szülők egy – bár nem kicsi - része ilyen.
Eljutottunk oda, hogy biztonsági őr került az iskolába (szintén a tanár tekintélyét ássa alá), aki bemegy délelőtt pár percre és délután is kb. egy órára, mikor a szülők érkeznek a gyerekekért a napközibe. Szerintem egyáltalán nincs rá szükség a speciális iskolában (maximum a napköziben), ahova összesen 38 gyerek jár. Igaz, tekintély is kellene hozzá, ami a második évben már nem volt meg egy-két kollégának köszönhetően, vagyis egyre kevesebb. Én tartottam ki legtovább. De erről szólt a második rész.
Csoda, hogy nem akartam visszamenni, annak ellenére sem, hogy a nyári szünet utolsó napjaiban hallottam: az igazgatónő kedvel engem és számított rám idén (és kaptam volna fizetést nyáron is)?
U. I.: Kedves kommentelők! Aki nem képes szövegértelmezésre és/vagy csak szitkozódni, netán a szerzőt hazugozni szeretné, kérem, ne tegye, beszéljük meg békességben az esetleg köztünk húzódó ellentéteket!
kapcsolódó:
Magyar oktatásügy a rendszerváltás után
Gróf Klebelsberg Kuno; Ghymes: Gergelyjárás
Utolsó írka