Boncold csak nyelvész! Hát baj, hogy az  áldozat elvész?
 Tartozik ez tereád?...Egy bizonyos: nem anyád!  

(Arany János)

Az első rész végén ígéretet tettem egy, a történelem forrásain végighaladó összeállításra, mely számba veszi a finnugor (nyelv)rokonságra alapozott magyar őstörténeti elképzeléseket. Bár a finnugrisztika jelentős defenzívába került az elmúlt évtizedek során, a genetikai kutatások eredményeinek napvilágra kerülése óta pusztán nyelvrokonságról beszélnek, azonban a tankönyvekben továbbra is kizárólag a feltételezett nyelvrokonságra épülő eredetelméletekkel találkozhatunk. A legújabb gimnáziumi tankönyvekben is mindössze annyi szerepel újdonságképpen, hogy a kommunista érában íródott fejezetek elé odabiggyesztettek egy új részt, melyben megállapítják, hogy rendkívül nehéz a magyarság eredetének kutatása, mivel a történelem forrásai ellentmondanak egymásnak. Hát lássuk, mit is állítanak a történelem forrásai, miben mondanak ellen egymásnak?

 A történelem forrásai a következőek:

1.      Nyelvészet

2.      Szájhagyomány

3.      Írott források

4.      Tárgyi emlékek

(5.) Genetika

1. Első helyre tettem a nyelvészetet, mint a magyarság eredetére vonatkozó legismertebb (igaz nem klasszikus) történelmi forrást. Az általános iskolától kezdve az egyetemig minden diákba beleverik, hogy a magyarság a finnugor nyelvcsaládba tartozik, legközelebbi nyelvrokonaink a manysik és a hantik. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Nyelvészeti kérdésekbe nem akarok belefolyni, nem tudom eldönteni, kinek van igaza, azt azonban el kell mondani, hogy nyelvészetileg is erősen támadják a finnugor nyelvrokonságot, és nem csak kóklerek, hanem komoly, elismert tudósok, egyetemi tanárok is (többek között Marácz László  vagy a már említett nem magyar nyelvész, Angela Marcantonio). A tudományos nyomásnak engedve a finnugrisztika odáig jutott, hogy legnevesebb szaktekintélyei (pl. Rédei Károly) ilyen elszólásokra ragadtatják magukat:

„Az uráli, majd a finnugor alapnyelv felbomlása, nyelvágakra és később nyelvekre való szétválása a családfaelméleten alapul. Az alapnyelv térben és időben való szerteágazását családfarajzzal szokták ábrázolni. Ez az ábrázolás ma már nem kielégítő, mivel nem tudja jól kifejezni a nyelvek egymáshoz való viszonyát, a nyelveknek egymáshoz való viszonyát (közelségét és távolságát) jobban szemlélteti a lineáris avagy fésűs ábrázolás.”

 Magyarán nincsenek finnugor, ugor képzelt rekonstruált nyelvek, (szavak) de vannak egymástól jó nagy távolságban finnségi nyelvek és a magyar nyelv! A magyar nyelv alapvetően különbözik feltételezett legközelebbi rokonaitól, a vogul és osztják nyelvtől is! Mindezekből kifolyólag éppen itt lenne az ideje a finnugor nyelvrokonságon kívül más irányba is elkezdeni kutakodni, hiszen ötletelések voltak bőven a 19. századtól kezdve egészen napjainkig, itt az idő, hogy az MTA végre azt csinálja, ami a feladata, és valóban a magyarság eredetét kutatná, a finnugor osztály mellett (helyett?) elkelne egy, a magyar nyelv más nyelvekkel való rokonságát kutató intézet is. Akkor nem csak „kontárok és dilettánsok” (ahogy az akadémia nevezi a másfelé is keresgélőket, függetlenül azok végzettségétől és tudományos fokozatától) foglalkoznának ezekkel a lehetőségekkel, ki lehetne fogni a szelet a vitorlájukból, továbbá nem esne meg olyan szégyen az országgal, mint amikor például Mario Alinei olasz professzor publikálta kutatásai eredményét a magyar és az etruszk nyelv rokonságáról, akkor az akadémikusok köpni-nyelni nem tudnak és nem volt egy emberük aki érdemben hozzá tudott volna szólni a témához.

 De visszatérve eredeti témánkhoz: a családfaelmélet tehát mára elavult és nem ad kielégítő magyarázatot a nyelvek rokonsági fokára, nem vesz figyelembe bizonyos hatásokat, melyek akkor lépnek fel, amikor népek kerülnek egymással kontaktusba és nyelveik hatnak egymásra. (Ezt a  problémát a hullámelmélettel, vagy újabban kontaktuselmélettel próbálják feloldani. A kontaktuselmélet szerint pl. az egymás mellett élő népek nyelvileg sokkal inkább hatnak egymásra, mint amekkora a származási hatás.)

 A gond tehát az, hogy a finnugor nyelvrokonság elméletét az indoeurópai nyelvcsalád mintájára alkották meg a 19. század folyamán, amikor a kutatók még úgy gondolták (a családfaelméletből kiindulva), hogy létezett egy ősnyelv valamikor régen, márpedig ha létezett egy ősnyelv, akkor létezett egy őshaza is, ahol az ezt beszélő emberek éltek. Mára azonban mind az ősnyelv, mind az őshaza létezése bizonytalanná vált. Az indoeurópai őshaza és ősnyelv létezését Trubeczkoj elmélete rengette meg alapjaiban, mely szerint az indoeurópai ősnyelv eredetileg lingua franca-típusú, a törzsek közötti érintkezés eszköze volt, amely »a neolit forradalom« és az ezt követő kulturális-gazdasági konszolidáció során terjedt el. Ez a nyelv rakódott rá a korábbi (szubsztrátum-) nyelvekre, s közben maga is módosulván fokozatosan kiszorította azokat. (A családfaelmélet megingásában nem kis szerepet játszik az is, hogy egyetlen ősnyelvet sem sikerült még rekonstruálni, továbbá sosem sikerült megtalálni sem az indoeurópai, sem a finnugor sem más őshazát. A különféle egymásnak ellentmondó és egymást kölcsönösen kizáró elméletek ezer kilométerekben és ezer években helyezkednek el egymástól.) Nem véletlenül állt elő az első részben már szintén említett László Gyula egy Trubetzkojéhoz hasonló elképzeléssel, csak a finnugor nyelvekre vonatkozólag:

 „A régészeti-településtörténeti megfigyelések ellene mondanak annak, hogy egykor lett volna egy nagyobb számú, egységes nyelvet beszélő nép, amely aránylag kis területen tömören lakott, s ez szétvándorolt volna. Ezzel éppen ellenkezőleg: nagy területen szétszórt, egymástól távol lakó kisebb csoportok halmazának kell elképzelnünk például a Közép-Lengyelország és az Urál-hegység közt kiterjedő szvidéri műveltséget. (…) Minden népnek, így a finnugor népek mindegyikének is hatalmas, »ismeretlen eredetű« szókészlete van, amelyeknek egymáshoz, tehát az úgynevezett rokon népekhez semmi köze sincsen. Ugyanide tartoznának »a nyelvek külön életében« keletkezett szavak. Nem lehetséges-e, hogy ez a szókészlet nagyjából megvolt már akkor is, amikor az egymással lazán érintkező nemzetségek közt kialakult egymás megértésére egy kezdetleges nyelv, amely éppen az elemi mindennapos kérdésekre felelt, az emberi testre stb., tehát az egymást megértés legegyszerűbb szókészletére, mondatfűzésére stb. vonatkozott. Ez az »összekötő nyelv« természetesen más és más színezetet vett fel, e csoportok egymástól való távolságának megfelelően. Tehát nem egy ősnyelv volt, hanem sok. (…) A finnugorság tehát nem ősállapot, hanem későbbi alakulat lenne. (…) Minden távoli rokonnyelv ősnyelv lehetett, tehát nem egy nyelv osztódásáról lenne szó, hanem sok nyelv egymáshoz való közeledéséről. (…) – A fenti feltevések sok közös vonást mutatnak azokkal, amelyeket Ny. Sz. Trubeckoj fogalmazott meg s amelyeknek summája, hogy az indoeurópai alapnyelv nem volt, hanem lett.”

 A fent kifejtettekből látható, hogy az a tagadhatatlanul létező minimális fokú nyelvrokonság, mely megtalálható a magyar és a többi, finnugornak nevezett nyelvek között nem ad elegendő bizonyítékot ahhoz, hogy arra alapozva, indoeurópai mintára kreáljanak olyan őshaza és ősnyelv elképzeléseket, melyeknek már előképe is megdőlt, létét sosem sikerült bizonyítani s nem mellékesen ellent mond az összes többi történelmi forrásnak (ezekről a későbbiekben bővebben szólandó leszek).

  Továbbá, hogy kissé előreutaljak a következő forrásokra, sem a hunok, sem a szkíták nyelve nem maradt fenn, fogalma sincsen a kutatóknak arról, milyen nyelven beszélhettek. (A finnugrisztika egyik atyja, Hunfalvy Pál a hunokat például szintén ugornak tartja.) Nyelvészeti oka tehát nincsen annak, hogy a szkíta-hun-magyar rokonságot el kelljen vetni, semmi sem bizonyítja tarthatatlanságukat. (Sőt, egy bizonyos Ucsiraltu nevezetű kínai egyetemi professzor magyarul tanul, hogy a kínai forrásokban fellelhető hun szavak értelmét könnyebben megfejthesse!)

  Ezért is rendkívül furcsa számomra, hogy egyetemi tankönyvem (Engel Pál: Szent István Birodalma) második oldalán közli a szerző, hogy vegyük tudomásul, a hunnak a magyarok nyelvéhez márpedig semmi köze nincsen! Csak azt szeretném tudni, ő honnan tudja mindezt, mikor hun nyelvemlék nem maradt fenn? És talán egy még fontosabb kérdés: Miért olyan fontos neki ez, hogy teljesen tudománytalanul és alaptalanul ilyen ex katedra kinyilatkoztatásokat tegyen rögtön a könyve elején, amit még minden diák elolvas, ki kezébe veszi munkáját?

folyt. köv.