A válasz második részében a nyelvészetet vizsgáltam meg közelebbről, most folytatom a következő forrással, a szájhagyománnyal.

Mivel a szájhagyomány ma már nehezen kimutatható és az írásbeli kultúra elterjedésének köszönhetően nagyrészt kiveszett, azért sok gondot okoz rekonstruálása. A  szélesebb körű eredmény reményében kissé kibővítem e forrást és a néprajzot (Népzene, néptánc, népművészet, népmese, stb.) is hozzáteszem a könnyebb feldolgozhatóság kedvéért.

  Hatalmas vita van a történészek között ugyanis arról, hogy a krónikákban fennmaradt (szkíta-)hun-magyar rokonságtudat létezhetett-e a magyarság körében a Kárpát-medencébe való költözéskor, vagy csak későbbi átvétel Nyugat-európából? Bár a csodaszarvas monda (melyhez hasonló a hunoknak is volt) kétségtelenül szájhagyományon alapszik, történészeink szerint a csodaszarvas mondában szereplő Hunor névben az onogur nép nevét kell keresnünk, hun ott nem szerepelhetett (hogy miért nem arra nem adnak magyarázatot).

Minden olyan középkori elképzelés, mely szerint a magyarok a szkítáknak vagy a hunoknak a rokonai lennének csupán nyugatról történt átvétel lehet, ilyen a magyar nép körében nem létezhetett, Attila királyról (akit krónikásaink az első magyar királynak tartanak) nem hallhattak másoktól, csak nyugati krónikásoktól. Szemrebbenés nélkül hajlandóak mindezt egy pusztai népről állítani, mikor minden egyes lovas nomád nép, mely az egykori hun birodalom területén élt magát Attilához és a hunokhoz kötötte valamilyen módon (még a germánoknak is volt Attila tudata!). Ilyen egyedül a magyarság emlékezetében nem létezhetett, ők nem hallhattak Attiláról és a hunokról.

  Nehéz megállapítani tehát, mi tartozott mindig is a szájhagyományba és mi nem, két dolgot azonban rögzítenünk kell:

1.      Semmi olyan nem maradt fenn a magyar nép emlékezetében, mely bármi fokú rokonságra utalna a „finnugor” népekkel. (A finnugor népek körében sem maradt fenn semmi ilyen, ellentétben a török népekkel, akik a mai napig rokonaiknak tartják a magyarokat.)

2.      Európa egyetlen népe, amelynek hagyományai a szkíta/hun eredetet tanúsítják, a magyar.

 Mivel szájhagyomány tartalmának kérdése források hiányában ma már nem dönthető el (és a józan paraszti ész a tudomány elefántcsonttornyában olykor megalkuvásra kényszerül) mondtam azt, hogy a néprajzot is ebbe a kategóriába sorolom, mint forrást. A népzene, a népművészeti motívumok és díszítő elemek Belső-Ázsiába vezetik a kutatókat, a finnugor népekkel a hasonlóság a nullához közelít. A magyar mitológia, a népmesék szintén belső-ázsiai eredetűek, gondoljunk csak a turulmadár vagy a ló kitüntetett szerepére. (Fontos megjegyezni, hogy a magyarságnak táltosai voltak, nem sámánjai, bár vannak hasonlóságok köztük, jelentősek a különbségek, a kettő összemosása súlyos csúsztatás.) A Szovjetunió Szibéria szakértőinek néprajzi munkái (akárcsak a régészetiek), melyek Nyugat-Szibéria őstörténetét vizsgálják, csupán délről, a sztyeppéről induló néprészek észak felé mozgásáról adnak számot, akik magukkal viszik a lótenyésztő kultúra emlékeit és hatásait (szertartásaikon istenségeiket például a mai napig a pusztai nomád népek fejedelmi viseletében táncoltatják), északról délre történő mozgásra nincsen bizonyíték.

 A magyarság harcmodora, temetkezési szokásai (lovas temetkezés), viselete, stb. szintén mind a puszta népeiéhez hasonlítanak. Természetesen lehet azt mondani, hogy a síkságon az eredetileg más életmódot folytató magyarok átvették a környező népek szokásait, de hogy gyakorlatilag semmi ne maradjon meg eredeti életstílusukból fölöttébb furcsa.

  Mindezekből megállapítható tehát, hogy a szájhagyomány és a néprajz a magyarság eredetét Belső-Ázsiába vezeti vissza, ez alapján legközelebbi rokonai ott keresendők, míg a finnugor népekkel a kapcsolat minimális.

Használt forrás melyet a neten sajnos nem találtam meg: Érdy Miklós: A „térkép-rétegezés” új módszere a magyar eredetkutatásban. Turán 1999. február-március (Elhangzott a 7. Nemzetközi Finnugor Kongresszuson)

4. rész

1. rész