Most nem cikket írtam, hanem hagyományos blogbejegyzést, afféle nyilvános internetes naplót magamról. A teljes kiakadás motivált eme bejegyzés megírására.

Hát kérem szépen, azt eddig is tudtam, hogy Isten az állatkert kulcsát a majmoknak adta, de hogy ennyien megszöktek közülük, azt nem is gondoltam volna.

Történt, hogy a cégvezetés január vége felé a hirtelen felriadt. Nem tudom mi történt, tán a titkárnő nyitott be kopogás nélkül, tán a bejelentés nélkül érkező cégtulaj törte rá a téli álomban szendergő igazgatóságra az ajtót, de egyik pillanatról a másikra rájöttek, hogy nem fogjuk tudni teljesíteni az első negyedévre betervezett megrendeléseket. Az egész éves rendelésállomány előrejelzése pedig egyenesen katasztrofális képet fest.

Ehhez tudni kell, hogy tavaly megállás nélkül leépítések folytak, komoly szakmai alapon nyugvó döntésekkel indokolva rugdostak ki mindenkit, aki nem tetszett a főnöknek, mert szóvá tette, hogy esetleg fűteni is kellene a csarnokban, ahol dolgozunk, vagy az évek óta nem emelt fizetését kevesellte… ismerős téma, szerintem senkinek nem kell bemutatni, aki ténylegesen dolgozott máz az életben. A többiek meg úgysem tudják miről beszélek. Szóval az ész nélküli leépítéseknek – vagy szebben „létszámkorrekciónak” – meglett az eredménye.

Mivel cégünk közvetlenül szállít külföldre, Európába és Amerikába egyaránt, és mivel nem csak egy lábon áll, elég érzékenyen reagálunk a piac változásaira. Nálunk a válság csak tavaly év elején éreztette hatását, és ahogy a rendelésállomány most áll, már el is múlt.

Ebből az alaptételből kiindulva egyik nap, valamikor délben elrendelték, mondom

E L R E N D E L T É K

a napi tizenkét órás munkaidőt. Egy épeszű vezetőnek - ha már látja az éves tervet - szerintem az lenne az első szava, hogy bővíteni kell a létszámot. Magyarországon persze nem ez történik, hol vannak itt épeszű vezetők...

Bika születésű lévén számomra a „kötelező” szó amúgy is vörös posztó, az ilyesmi pedig pláne. Főleg amikor azt mondják, nem lehet ám aznap sem hazamenni, este hatig kell maradni. Rögtön közöltem velük: hát a jó édes anyátok, paprikajancsik, akkor adom a felmondásom! Mégis mit képzelnek magukról a rohadékok? Mindenkit kirugdalnak, aztán a többieket meg agyondolgoztatják? És a munkánk nem olyan, hogy valakit felveszünk az utcáról, betanítjuk, aztán máris dolgozhat. A betanulási idő minimum fél év, kb. egy év után lehet rábízni egy jó dolgozóra önálló munkákat, de a következő pár évben is kell a csoportvezetői segítség. És akkor az ilyen, több éve jól dolgozó embereket rugdalta ki a sok idióta. Arról már nem is beszélek, hogy a létszámhiány miatt az amúgy egy-két segítővel végezhető munkákat is egyedül kell megcsinálni, ami nem csak nehéz, de a szó legszorosabb értelmében sokszor életveszélyes is. Ez persze a „tisztelt” főnökséget egyáltalán nem érdekli, magyarabbul szarnak rá(nk).

Ami pedig a munkaidőt illeti, rengeteget dolgoztam tizenkét órában, tizenhat órában, de akkor kicsit fiatalabb voltam, jól bírtam. Most már az ezzel a munkával járó extrém fizikai terhelést – nem részletezném, mert túl könnyen beazonosíthatóvá válna a cég – nyolc órában is nehezen viselem. Persze amíg nincs másik, addig ezt kell szeretni, még ha megszűnik a magánélet, megszűnik a család, minden eltűnik, csak a munkahely marad, akkor is.

Ez a poszt egyben kicsit búcsú is az eddig gyakran látogatott oldalaktól és kommentelő társaktól, mert mostanában nem lesz időm, de főleg erőm írogatni is. Amíg nem normalizálódik a helyzet – és megbízható helyekről összegyűjtögetett információmorzsák arra utalnak, hogy a cég ezt az állapotot hosszú távra tervezi – addig kicsit eltűnök.

És van egy jó hírem: világviszonylatban a válságnak tényleg lassan vége.
És van egy rossz hírem is ezzel kapcsolatban: aki dolgozik, az ott fog megdögleni a gyárban, mert a rohadék főnökség nem vesz fel embert; aki pedig munkanélküli, az otthon fog megdögleni, munka nélkül.

Isten hozott mindenkit a válság utáni szép új világban!