Botrány Párizsban

Trianon gyászfátylas neve örökké él a magyar tragédia lapjain. Apponyi Albert gróf ötnyelvű szónoklatában csodálta meg részvéttel kultúránkat és szerencsétlenségünket a világ. Teleki Pál tudós készültségével tárultak fel az igazságtalanság adatai és mindenki figyelemmel kísérte a tárgyilagos tudás bravúrját, amellyel ő történelmi életjogainkat bizonyította.

De a világtörténelemnek még sohasem volt oly megbotránkoztató jelenete, mint az 1947-ben Párizsban megkötött magyar békeszerződés. A nyilvánosság jóformán semmitsem ismer a részletekből.

Párizsban, az idegen fajú, szovjet állampolgár Rákosi Mátyás vezette bábkormány tudatlanságával írták alá Magyarország “megbízottjai” a második Trianont. A magyar delegáció egykori kommunista partizánok többségéből állott, akik naponta kísérték Rákosit a Hotel Terminus kávéházba. Ott tanyáztak az oroszok, akik Rákosi számára naponta adták utasításaikat. Minek is kellett volna térkép meg tolmács, hiszen Magyarország halálos ítéletét a moszkvai és new yorki megbízottak már készen hozták magukkal.

Mi párizsi magyarok, akiknek a delegációhoz semmi közünk nem volt, ott ültünk a Café Marignon asztalánál és kétségbeesetten tárgyaltuk a béketárgyalás eseményeit. Különösen azt a botrányt, amelyre a diplomácia életében a jövőben is aligha lesz példa, hogy tudniillik ... a magyar delegáció sem adatokat, sem térképeket nem hozott magával. A bizonyítás egész anyagát, megcsonkításunk ellen való védekezésünk minden lehetőségét egyszerűen Budapesten ‘felejtették’.

A konferencia termében, amikor sor került volna arra, hogy Gyöngyösi János békéscsabai könyvkereskedő, Magyarország akkori népidemokratikus külügyminisztere szólásra emelkedjék és a magyar nemzet képviseletében igazunkért harcoljon (!), megdöbbentő és váratlan tény derült ki: az ország “hivatalos” szónoka a magyar külügyminiszter nem tudott franciául! Ugyanis azt a francia nyelvet, amit Gyöngyösi megpróbált kerékbetörni, senkisem értette meg. Így felkérték a “magyar” külügyminisztert, hogy beszédét a saját anyanyelvén mondja el és a delegáció gondoskodjék tolmácsról.

Ekkor újabb botrány derült ki: a magyar delegáció tagjai között senki sem volt, aki alkalmas lett volna a tolmács szerepére. Tehát a magyar küldöttség készületlenül jelent meg Párizsban.

Szégyenszemre, a Párizsban élő dr. Meszlényi nevű régi magyar külügyi tisztviselőt kérték fel erre a szerepre, aki a kongresszusteremben volt a közönség soraiban, s kitűnően beszélte a francia nyelvet, mert évekig volt korábban a párizsi magyar követség tisztviselője.

Az egész helyzet oly botrányos volt, hogy még ellenségeink is szánakozással tekintettek a magyar delegáció tagjaira. Szinte sokallták azt a léha lelketlenséget, amellyel a magyar állam állítólagos képviselői elherdálták területeinket, határainkat és elmulasztották még a kínálkozó lehetőségek legcsekélyebb kihasználását is a magyar érdek javára.

A magyar külügyminisztérium néhány kirendelt régi tisztviselője és más jóérzésű magyarok, akik tanúi voltak ennek az országeladásnak, tehetetlenül kínlódták végig az egész aktust. Valamennyinek a keserűség és a megdöbbenés könnye csillogott a szemében és voltak, akiknek a feje hirtelen zokogva bukott az asztalra.

A tárgyalóterem előtt feltűnést keltett, amikor Péter szerb király egyik volt tényleges tisztje, Jovanic Jovanic szerb százados a hallgatóság soraiból, magát tűrtőztetni képtelen, odakiáltotta a magyar delegátusok felé:

“- Ne írják alá! Nem kötelesek aláírni!! ...

De Moszkva érdeke mást diktált, és Rákosi, Moszkva állampolgára, tudatosan végezte az egész komédiát.

A nagyszláv imperialista törekvés vörös álarca sem volt más, mint annak idején Trianonban Benesék pánszlávizmusa. Az egész Európa elszlávosítására indított vörös hadjáratnak kicsiny áldozata lett csupán Magyarország a párizsi asztalnál. Ám a tét sokkal nagyobb. Európa és a világ látja már, hogy az út Európa és a világ nyugalmához csak a trianoni és a párizsi békedöntések megsemmisítésén át vezethez.

Hogy a külföld miként ítélte meg a magyar delegáció szerepét a történtek után, arról felesleges szólni, de jellemzésül megemlítjük Jean Pecol francia újságírónak, majd Jean Mistler D’Auriol francia államtitkárnak a béke aláírásakor tett megjegyzését. Mindketten azt találgatták, hogy vajon kik lehetnek most majd az új budapesti kormány tagjai. Ki jöhet sorra? Mert olyan ember még a külföldiek között sem akadt, aki ne gondolta volna, hogy a budapesti kormány a megalázó békeszerződés aláírása után lemond. Mint ahogyan ezt Trianon után az akkori magyar kormány is tette... Rákosinak és kormányának az eszébe se jutott a lemondás, a szégyenérzet.

[Sőt, az 1989 utáni demokratikusnak mondott budapesti kormányok sem tették ezt, miután területéhes szomszédainkkal kötött “alapszerződéseikkel” örökre lemondtak az ősi magyar területek visszaszerzéséről. - szerk.] Ők elfogadták és vállalták ezt a megaláztatást is.

A magyar nemzet azonban soha nem fogadja el, mint ahogy nem ismerheti el egyetlen magyar sem jogosnak a párizsi békeszerződésnek magyar részről történt aláírását. Az idegenek, akik Párizsban Magyarország nevében ténykedtek, nem voltak jog szerint a magyarság képviselői.

(Nemzetvédelem, Óváry Sándor, 1954)

"Ott voltam Óváry, Párizsban sétálni
nézni ahogy hullnak a falevelek
ahogy megállt az óra.
Csend van a Café Marignonon
és eleredt a téli zápor a hideg asztalokon"

(Ott voltam Mohácsnál, részlet, BM)

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.