KáKánBéKa
Az inkvizíció
Ha vitába, beszélgetésbe elegyedünk egy protestáns fundamentalistával, vagy egy antikatolikus érzelmű emberrel, akkor előbb vagy utóbb szóba kerül az inkvizíció mint a Katolikus Egyház súlyos bűn- és rémtette a történelemben. A nem-katolikusok ilyenkor általában komoran megbotránkoznak; a katolikusok pedig általában szégyenkeznek; és általában mindkét oldal zavaros tájékozatlanságban van, és mítoszok keverednek a tényekkel. Ez így magában egy kitűnő fegyver ahhoz, hogy a katolikusokat jól „elpáholják”, egyszerűen azért, mert a legtöbb katolikus nem tud erre egy valamire való, értelmes választ adni, amelyben meg tudná védeni Egyházát. Pedig, ha mindenki tisztábban látná az inkvizíció szituációját, és mibenlétét, akkor egyrészről nem hoznák fel a katolikusok ellen, másrészt a katolikusok sem bizonytalanodnának el a téma felvetésekor. Ennek az írásnak az a célja, hogy felvázolja azokat a főbb pontokat, amelyeket tudni kell e kérdésben.
Valójában többféle inkvizíció volt. Az elsőt a katharok (albigensek) eretnekségére adott válaszként hozták létre 1184-ben, Dél-Franciaországban. A hivatal megalapításának körülményéhez tartozik az a tény, hogy lényegében nem csak az eretnekek ellen, hanem érdekükben is hozták létre. Ugyanis a kétszer is kiközösített, csak névlegesen keresztény II. Frigyes császár eretnekség címén – az eretnekek üldözése az ókortól kezdődően a császár joga és kötelessége volt - több személyes politikai ellenfelét is megégette. Így a pápa kivette az uralkodó kezéből ezt a fegyvert, és önálló hivatalt hozott létre, amelynek sokkal enyhébb, és törvényesebb szabályai voltak, mint a világi eljárásmódnak. A rettenetes és hosszantartó kegyetlenséggel véghezvitt állami kínvallatások helyett csak egyetlen kínvallatás volt engedélyezett, és ez maximum fél órán át tarthatott; az azonnali halálos ítélet helyett az inkvizítoroknak időt kellett adniuk a megtérésre (a „kegyelem ideje”, ami 15-30 napig tartott), és kötelességük volt megtenniük mindent, hogy az eretnekek meg is térjenek. Később III. Incének meg kellett tiltania az ún. istenítéleteket, illetve az önbíráskodásokat is, mivel a nép gyakran a "félve a papok engedékenységétől" maga avatkozott az ítéletbe, és a börtönökből kihozva megégették a veszélyesnek tartott eretnekeket (pl. Beauvais-ban, Kölnben, Lüttichben). Így a pápák gátat szabtak mind az eretnekség megállapításának, mind az eretnekekkel való eljárásnak. „Professzor Yves Dossat a fennmaradt nyilvántartások és az elérhető dokumentumok tanulmányozása után úgy becsülte, hogy 1245-1246. között a toulouse-i egyházmegyében 5000 embert hallgattak ki, ezek közül 945 esetben találták a vádlottat eretnekségben, vagy abban való érintettség okán bűnösnek. Habár 105 embert börtönbüntetésre ítéltek, a többi 840 kisebb büntetést kapott. Az összes elérhető adat alapos elemzése után Dossat arra a következtetésre jutott, hogy a XIII. század közepén az inkvizíció által elítéltek mindössze 1 százalékát adták át kivégzésre a világi hatalom kezébe, s csak 10-12 százalékukat küldték börtönbe. Sőt, az inkvizítor gyakran csökkentette a büntetés mértékét, vagy átváltoztatta azokat"(1). Ezt szokták „középkori inkvizíciónak” nevezni, és ez a katharok eltűnésével együtt maga is megszűnt. Ennek az inkvizíciónak a körülményeiről még lentebb szólni fogok.
Ettől teljesen különbözött az 1478-ban kezdődő, hírhedt spanyol inkvizíció, ami egy állami intézmény volt, és azon zsidó és muszlim kikeresztelkedők leleplezésére jött létre, akik politikai célzattal vagy szociális előnyök végett tértek csak a kereszténységre, de titokban tovább gyakorolták korábbi vallásukat. Tehát természetesen akik muszlim vagy zsidó hiten maradtak, azokat nem vetették vizsgálat alá. Tudni kell, hogy Spanyolország csaknem 700 éven keresztül élt arab elnyomás alatt, és amikor a keresztények lerázták az arab igát, sok arab és az arab uralom alatt szabadon élő és kereskedő zsidó, hogy megtarthassa birtokait és hatalmi pozícióit, megkeresztelkedett. Azonban titokban elvetették a keresztény tanítást, és a meglévő rendszer ellen tevékenykedtek, hogy visszatérhessenek az arabok. Ez a spanyol inkvizíció volt az, amely állítólag a legkegyetlenebbül végezte a feladatát, és amely a köztudatban az inkvizícióként él. Azonban ez a kép is hamis. Henry Kamen professzor 7000 inkvizíciós pert vizsgált át, és ebből csak 2%-a volt olyan, ahol kínzást is alkalmaztak. Hozzátartozik ehhez, hogy ezeknek a pereknek nem csak az eretnekek elítélése volt a dolga, hanem igen sok ember jó hírnevének a tisztázása is, akiket eretnekséggel vádoltak meg.
Mindezektől ismét különbözött az ún. római inkvizíció, amely 1542-ben kezdődött. Ez volt a legkevésbé aktív, és legemberségesebb a három változat közül. Bár az inkvizítorok bárhol, bárki ellen eljárást kezdeményezhettek, a hivatal lényegében csak a pápai területekre korlátozódott. Az inkvizíciós eljárás a vádlottnak védőügyvédet biztosított, a vádlott jogi tanácsot kérhetett, és felkészülhetett saját védelmére. Ez ebben a korban még ismeretlen volt, és csak 1836-ban vezették be a világi bíróságokon. A római inkvizíció annyira népszerű volt, hogy sokan, akik polgári bíróság elé kerültek, kitaláltak valami vallásos mozzanatot (varázslást, jövendölést), csakhogy inkább az inkvizíció elé kerüljenek.
Ezeket a különféle inkvizíciókat szokták az Inkvizíciónak nevezni (elég gyakran összemosva őket).
Forrásanyagok
A protestáns fundamentalisták inkvizícióról szóló írásai szinte mindig két forrás jelölnek meg: Henry C. Lea, amatőr történész (1825-1909) és G. G. Coulton (1858-1947) könyveit. Mindketten alaposan beleásták magukat a témába, és számos tagadhatatlan tényt tártak fel, amelyeket általában helyesen is használtak. A hitelességet senki nem tagadhatja meg tőlük. Azonban az is tény, hogy mindketten erősen és szenvedélyes gyűlölték a Katolikus Egyházat – nem csak az inkvizíciók miatt -, és ez bizony a tények mérlegelésekor, illetve a következtetések levonásakor igencsak meglátszik. Számos olyan megállapítást tesznek, amelynek semmi köze sem voltaz inkvizíciónak, de még csak a Katolikus Egyháznak sem.
Ezekhez a forrásokhoz hozzájön, vagy néhol alapjául szolgál azon, főként a spanyolok ellen harcoló németalföldi, és más protestánsok (pl. John Foxe, P. L. de Villiers, R. G. Montano, Ingram Cobain) pamfletjei, röpiratai, és más írásai, amelyekben megteremtették az inkvizíció „fekete legendáját”. Aztán ezeket az írásokat használták fel, sőt találtak ki hozzájuk hasonlókat később a felvilágosodáskor a szabadkőműves, és más, az Egyházat kritikusan szemlélő író és művész (pl. Voltaire, Zaupser, Schiller, Verdi, Victor Hugo). Azonban ezeknek az írásoknak semmiféle forrásértékük nincs! Ezek teljes mértékben a (csapongó) képzelet szüleményei, mítoszok, legendák, mesék. A mai történészek ezeket az elferdítéseket egyértelműen, és egyhangúlag cáfolják.
A másik, ezzel ellentétes oldal sem ismeretlen. Néhány katolikus író, főként azok, akiket kevésbé érdekelt az igazság feltárása, az Egyházat ért kritikák szétoszlatása során félremagyarázták az elvitathatatlan tényeket, és megpróbálták teljesen fehérre mosni az Inkvizíciót. Ez az igazság ugyanolyan rossz szolgálata, mint az Inkvizíció rossz oldalát felnagyítani. Ezek a jóindulatú, de megfontolatlan hitvédők nagyban hasonlítanak Leához, Coultonhoz és napjaink fundamentalista íróihoz, bár meg kell jegyezni, hogy az újabb kutatások eredményei (A. L. Maycock, Yves Dossat, William Thomas Walsh, Edward Peters, Richard Kieckhefer, stb.) közelebb állnak hozzájuk, mint az antikatolikus mítoszokhoz. A háttérben az áll véleményem szerint, hogy az egyik oldal attól fél, míg a másik oldal abban reménykedik, hogy az Inkvizícióról szóló tények bizonyíthatják a Katolikus Egyház törvénytelenségét, azt, hogy nem lehet ez az intézmény Krisztus-alapítású. Lényegében ez a fő kérdés, de még mielőtt ezt vizsgálnánk meg, nézzük át a tényeket is.
A „statisztikák”
A legtöbb protestáns fundamentalista olyan képzetben él, hogy az Inkvizíció során több ember halt meg, mint bármely háborúban, vagy járványban. Hatalmas számok keringenek közöttük, amelyek semmi másra, mint saját maguk alkotta statisztikáikra támaszkodnak. Ezek a számok érdekes módon egyre növekednek, mintha egymásra akarnának vele licitálni, egymást akarnák vele túlszárnyalni. A kezdetben évi több ezer áldozatból, évi ötezer lett, majd tízezer, százezer, és aztán ez odáig folytatódott, hogy immár 25 millió, 50 millió(2), sőt, az egyik népszerű fundamentalista könyv(3) 68 millió áldozatot ír csak a spanyol inkvizíciónak köszönhetően, és ha ehhez hozzátesszük a többi állítását, akkor az már 95 millió!
Ezek a milliós számok annyira groteszkek, hogy íróik épelméjűségében támaszt kétséget, de tekintsük csak demográfiai tudatlanságnak.
Európa teljes lakossága a XIV.-XV. században kb. 45-60 millió fő volt, és majd csak a XVII. század végére éri el a 100 millió főt (ezt akár egy gimnáziumi tankönyvben is ellenőrizni lehet). Ezen kívül nem volt inkvizíció észak-Európában, Kelet-Európában, sem a Brit-szigeteken. Az inkvizíció elsősorban Dél-Franciaországot, Olaszországot, Spanyolországot és a Szent Német-Római Birodalom egyes területeit érintette.
Továbbá a történészek ki tudják mutatni minden egyes nagyobb népességcsökkenés jeleit a társadalmi, szociális és demográfiai struktúrákban, illetve az archeológiai feltárásokban, így pl. a pestisjárványokat, háborúkat, stb. Azonban az inkvizíciós területeken semmi ilyesmit nem találtak, és ennek csak egy oka lehet: az áldozatok kevés száma. Ugyanezt támasztják alá az inkvizíciós eljárásokat dokumentáló iratok is (ez kötelező volt minden egyes esetben). Mindezek alapján, illetve más történelmi kutatások alapján a (Katolikus Egyháztól független) történészek mai álláspontja, hogy az áldozatok szám csak néhány ezerre tehető.
Meg kell mindenképp jegyezni, hogy ez a szám még így sem kevés. Ez a szám rengeteg. De ha csupán 100 ember lett volna az inkvizíció áldozata, az is botrányos, és gyalázatos lenne. Nézzük is meg, hogy mi vezethetett el idáig, és hogy mindez mit is jelent.
A bűnös Egyház
Végső soron a fenti statisztikai adatokkal teljesen értelmetlen érvelni, ugyanis nem ez a lényegi kérdés. Az antikatolikus fundamentalistáknak ugyanis ezek a számok csak mellékesek. Ha rákérdezünk tőlük, hogy szerintük az Inkvizíció mit is jelent számukra, illetve mit is bizonyít, akkor azt a választ fogjuk kapni, hogy a Katolikus Egyház nem lehet Krisztus Egyháza. A protestáns fundamentalisták abban a téves hitben állnak, miszerint az igazi Egyház láthatatlan, és csak a választottakat foglalja magában. Szerintük, ahol bűnösök vannak, ott nincs jelen az Egyház, tehát, ha a Katolikus Egyház bűnös, akkor nem lehet az Egyház. (Hogy ez mennyire nincs így, azt A látható Egyház, ill. a Bűnösök az Egyházban című írásaimban már elkezdtem kifejteni.) Ebben az érvelésben az a gond, hogy azonosnak veszik az Egyház emberi (látható), illetve isteni (láthatatlan) oldalát.
Amit meg kell itt érteni az az, hogy a látható Egyházon belül bizony mindenféle bűnösök, és gazemberek lehetnek (voltak, vannak és lesznek is; vö. pl. Mt 13,47-50; 18,17 és máshol), és ők akár felelős pozíciókat is megszerezhetnek. Erre, hogy az Egyház vezetői között ragadozó farkasok is lesznek, maga Krisztus és Szent Pál is figyelmeztetett minket (Mt 7,15; ApCsel 20,29). Ez ellen nem tehetünk sokat, és el kell fogadnunk, hogy így van. Azonban félnünk sem kell ezektől a tényektől. Az Egyháznak nem kell félnie az igazságtól! A katolikusok számos ostobasága, vakbuzgósága vagy kegyetlensége nem semmisítheti meg az Egyház isteni alapzatát, habár természetesen ezek a dolgok botránykövek katolikusoknak és nem-katolikusoknak egyaránt.
Tehát a vita során nyugodtan feltehetjük a kérdést: Mit bizonyít az Inkvizíció? Azt, hogy a katolikusok bűnösök? Hogy bűnös, és megvetendő dolgokat követtek el? Hogy az Egyház vezetői rossz és gyarló ítéleteket hoztak? Hogy az egyébként jó katolikusoknál is elbillent a mérleg nyelve? Ezek mind igazak, azonban ezeket a vádakat akkor is fel lehetne hozni, ha sohasem létezett volna az Inkvizíció, illetve a protestánsokra is ugyanígy alkalmazni lehet (lásd alább). Ezek a vádak csak az első látásra bizonyítanak valamit, máskülönben igencsak gyenge érv. Egy másik protestáns gondolat szerint azonban mást is bizonyít az Inkvizíció, méghozzá a Katolikus Egyház intoleranciáját, azaz az inkvizíciós eljárásokat személyes támadásnak veszik, ami szerint ezt az intézményt azért alapították, hogy felszámolják a katolicizmus ellenségeit, s ebből azt a következtetést vonják le, hogy (igen, eltaláltad!) magukat a fundamentalistákat.
A „bibliás keresztények”
A fundamentalista protestánsok az Inkvizíciót „a jó és a gonosz harcaként" képzelik el. Természetesen azt gondolják, hogy ők állnak a jó oldalon, és így azonosítják magukat az inkvizíció által üldözött katharokkal. úgy értelmezik, hogy a katharok a XII. század fundamentalistái voltak, és ha a Katolikus Egyháznak ugyanannyi hatalma lenne ma is, akkor őket is ugyanígy üldözné.
Ez egy agyrém. Nem csak amiatt, hogy pl. a (verbális) támadások megszokottan éppen ellenkező irányúak, azaz éppen a fundamentalisták azok, akik szinte életvitelszerűen támadják a katolikusokat (míg fordítva ez nem jellemző), hanem az azonosítás miatt is.
A fundamentalista szerzők egyetlen közös pontra szoktak támaszkodni: a katharok a Biblia népnyelvi fordításait használták, és erre nagy hangsúlyt fektettek. Ebből vonják le azt a következtetést, hogy a katharok „bibliás keresztények” voltak, ugyanúgy, ahogy ők is. Akkor nézzük meg ezeknek a „bibliás keresztényeknek” a vallását!
Mindenképpen eléggé különös vallás volt. Valószínűleg (biztosan nem lehet tudni) a
A házasságot megvetették, mivel az szentesítette a nemi kapcsolatot, amit a katharok az áteredő bűnnel kapcsoltak össze. Viszont a paráználkodás megengedett volt, hiszen jellege szerint így a nemi kapcsolat csak átmeneti, titkos és nincs jóváhagyva, szemben a házasságban lévő tartós, köztudott és szentesített nemi élettel. Ennek az elméletnek a következményeit nem nehéz elképzelni.
A katharoknál ezenkívül a rituális öngyilkosság is ösztönözve volt, hogy így mutassák ki a lélekvándorlásba is vetett hitüket (azoknak, akik erre nem voltak hajlandóak, készségesen „segítettek” is). Aztán a katharok megtagadták az esküt, ami a feudális társadalomban azzal volt egyenlő, hogy megtagadtak minden kormányzati hatalmat. Tehát a katharok mind morálisan, mind politikailag nagyon veszélyesek voltak.
Még Lea is, aki keményen támadta a Katolikus Egyházat, beismerte, hogy: „Az ortodoxia indoka a haladás és a civilizáció indoka volt. Ahol a katharizmus erőteljessé, sőt, ahol azonos feltételekkel engedélyezetté vált, hatása kétségtelenül katasztrofálissá vált volna.”(6) Akármit is mondunk a katharokról, azt biztosan nem mondhatjuk, hogy azonosak lettek volna a mai fundamentalizmussal. Eléggé siralmas tehát, hogy ezzel a romboló hitrendszerrel éreznek szimpátiát az antikatolikusok.
Mi a lényeg?
Az inkvizícióról szóló viták során általában három hibát követhetünk el. Vagy védekező állásba állnak a katolikusok, mivel azt gondolják, hogy a protestánsok jó okkal támadhatják emiatt az Egyházat; vagy túlzottan letámadjuk az ellenfél állításait, és nyilvánvaló tényeket torzítunk el; vagy megfeneklik a vita a számokon, amellyel aztán semmit sem érhetünk el, hiszen ez a fundamentalistáknál csak másodlagos dolog. Minden esetben tehát az lenne a célravezető, ha a vita során rákérdeznénk arra, hogy fundamentalista társunk mit is szeretne állításaival bizonyítani, és ez alapján folytatni a vitát.
Fontos tudnunk, hogy ez a Katolikus Egyház legitimitása ellen fog szólni, de erre kell fókuszálnia minden párbeszédnek. Hiszen, ha ismerjük az inkvizíciók történetének helyes értelmezését, akkor ez azt is tisztázza, hogy miként állhatott kapcsolatban egy intézmény az isteni alapítású Egyházzal, mik voltak az okok és körülmények, amelyek végett ez az intézmény létrejött, mi volt a célja, és mi lett volna akkor, ha nem lett volna; illetve azt is tisztázza, hogy miért helytelen azt a következtetést levonni az Inkvizíció létéből, hogy a Katolikus Egyház nem Krisztus Egyháza.
Hasznos lehet – bár semmiképpen sem perdöntő – az inkvizíciók köré szőtt hamis és sötét képek tisztázása is. Hogy pl. a spanyol inkvizíció által kiszabott büntetések teljesen hasonlóak (valójában könnyebbek) voltak a világi hatóságok büntetéseihez, viszont több védelmet adott. Az emberek annak örültek inkább, ha ügyüket az egyházi hatóság folytatta le, mivel a világi hatóságok kevesebb védelmet biztosítottak. A történészek találtak olyan feljegyzéseket ebből a korból, amelyekben szidják a világi hatóságokat, és szeretnék átvinni perüket az inkvizíció alá, mert ott jobban kihallgatják őket, és jobban figyelembe veszik szavaikat. Tisztázni azt, hogy az a sötét kép, amely máig is él a legtöbb emberben, a történészek kutatásai alapján is a mítoszok világába tartozik, és hogy sokkal emberségesebb volt egy inkvizíciós kihallgatás, vagy ítélet, mintha azt egy világi hatóság folytatta volna le. Ezenkívül több katolikus szent is tiltakozott az inkvizíció ellen, illetve maga a pápa is többször felemelte a hangját, amikor Spanyolországban túlzásba kezdték vinni a kihallgatásokat, és a vád alá helyezéseket (több későbbi szent is volt inkvizíciós börtönben).
Hasznos lehet rámutatni arra, hogy azok, akik vezették az inkvizíciót, teljesen abban a hitben voltak, hogy tetteik Isten előtt igazak és indokoltak. A Biblia is több példát felhoz arra, ahol Isten megparancsolja, hogy népe körében hajtsanak végre hivatalos és törvényes vizsgálatot (ahogy a Vulgatában áll: inkvizíciót, hiszen az kivizsgálást jelent) abból a célból, hogy leleplezzék a hamis vallások titkos követőit. Az MTörv 17,2-5-ben Isten ezt mondja:
„Ha akad valaki körödben valamelyik városban azok közül, amelyeket az Úr, a te Istened ad neked, akár férfi, akár nő, aki olyat tesz, ami az Úrnak, a te Istenednek tetszése ellenére van, és megszegi a szövetséget elmenvén más isteneket imádni; előttük, a nap, a hold és az ég seregei előtt leborulni, bár megtiltottam; ha jelentik, tarts kihallgatást és vizsgálatot, aztán ha beigazolódik, hogy valóban történt ilyen szörnyűség Izraelben, akkor azt a férfit vagy nőt, aki azt a gonoszságot elkövette, vitesd ki a kapuk elé, akár férfi, akár nő, és kövezzék agyon.”
Nyilvánvaló tehát, hogy volt néhány olyan izraelita, aki hívőként és a Szövetség megtartójaként pózolt, de nem hittek Jahvéban, hanem titokban más vallásoknak hódoltak, és ezeket terjeszteni is akarták (vö. MTörv 13,6-11). Azért, hogy megvédjék a királyságot, és Izrael népét az ilyen rejtett eretnekségektől, ezeket a titkos követőket gyökerestül ki kellett irtani, és eltávolítani őket a közösségből. Ezt az Úrtól jövő utasítást egész városokra is alkalmazták, amelyek elfordultak az igaz hittől (vö. MTörv 13,12-18). Csakúgy mint Izrael, a középkori Európa is keresztény királyságok társadalma volt, amely országok hivatalosan is az Úr Jézus Krisztusnak voltak felajánlva. Következésképpen teljesen érthető, ha ezek a katolikusok ezeket olvasták a Szentírásban, akkor arra a következtetésre jutottak, hogy keresztény társadalmuk javára is az válik, ami Izrael esetében, azaz magukévá tették azt, hogy „Irtsd ki tehát a gonoszt magad közül.” (MTörv 13,6; 17,7.12). Pál ugyanezt az alapelvet ismétli meg az 1Kor 5,13-ban, illetve így értelmezték az egyik evangéliumi példabeszédet is, ahol az Úr azt mondja szolgájának: „Kényszeríts mindenkit bejönni, hogy megteljék a házam.” (Lk 14,23).
Ezeket a szövegeket az első protestánsok is ugyanígy értelmezték, és ők is megpróbálták gyökerestül kiirtani és megbüntetni azokat, akiket ők eretneknek gondoltak. Luther és Kálvin egyaránt hozzájárulását adta ahhoz, hogy az államnak joga van megvédenie a társadalmat azáltal, hogy kiszűri a hamis vallásokat. A valóságban Kálvin sem csak elűzte Genfből azokat, akik nem osztották nézeteit, hanem engedélyezte, és néhány esetben meg is parancsolta másoknak, hogy végezzenek ki „eretnekeket” (pl. Jacques Gouet, megkínozták és lefejezték 1547-ben; Szervét Mihály, máglyán égették meg 1553-ban). Angliában és írországban a reformátorok belekezdtek saját könyörtelen inkvizícióikba és kivégzéseikbe. Óvatos becslések szerint is angol és ír katolikusok ezreit ítélték halálra – sokakat közülük felakasztottak, felkoncoltak és felnégyeltek -, azért, mert katolikus hitüket gyakorolták, és visszautasították azt, hogy protestánssá legyenek. Ennél nagyobb számban kényszerültek katolikusok a kontinensre menekülni biztonságuk érdekében. A boszorkányperek, amikor katolikus területeken már régóta megszüntették őket, a protestáns részeken még javában zajlottak. Az eretneküldözések alól a keleti ortodox egyházak sem kivételek (pl. pauliciánusok, bogumilok, szubbotnyikok, molokánusok, dohuborok, stb.). Azért mutassunk erre rá, hogy világossá váljon az, hogy a szituáció kétirányú volt; és mindkét oldal úgy értelmezte a Bibliát, hogy szükséges a büntető szankciók alkalmazása ahhoz, hogy kiirtsák a hamis vallásokat a keresztény társadalomból.
Az a tény, hogy a protestáns reformátorok is létrehoztak inkvizíciós intézményeket, hogy kiirtsák a katolikusokat és azokat, akik nem sorakoztak fel a helyi protestáns gyülekezet tanítása mellett, azt mutatja, hogy egy inkvizíció léte nem bizonyítja azt, hogy egy mozgalom nem Istentől való. A protestánsok nem jöhetnek elő ezzel az állítással, anélkül, hogy ez ne sülne el visszafelé is, saját magukra. De a katolikusok sem vádolhatják meg a protestánsokat ezzel.
Ami a lényeg: egy hitrendszer igazságát más alapokon kell meghatározni.
Jegyzetek
(1) Ives Dossat, Les Crises de l'inquisition toulousaine au XIIIe siecle (1233-1273), Bordeaux: Impriimerie Biere, 1959, 247-268. In: Marian T. Horvat: A szent inkvizíció: mítosz és valóság.
(2) James Milton Carroll: Trail of Blood… 1931.
(3) Jack T. Chick: Smokescreens. Chick Pub. 1983.
(4) A gnoszticizmus lényege, hogy állítása szerint egy legtöbbször titkos forrásból származó kinyilatkoztatás, vagy vallási tudat, illetve különböző aszketikus gyakorlatok segítségével emelkedhetnek az emberek az „isteni szférába”.
(5) A manicheizmus egy a III. században keletkezett eretnekség, amely radikálisan megvetette az anyagi természetet, és azt vallotta, hogy a „világosság birodalmába” csak a testből, az ész vallása segítségével, kiszabadított lelkek képesek bejutni.
(6) H. C. Lea: A History of The Inquisition in the Middle Ages, Vol. I, (New York: 1906-08), 1064.
Felhasznált irodalom
Catholic Answers: The Inquisition
Marian T. Horvat: A szent inkvizíció: mítosz és valóság. „The Holy Inquisition: Myth and Reality”, in Catholic Family News, vol. 5, no. 3, (March 1998) p. 1, 21-26.) Fordította: Rochlitz Andrea
Gárdonyi Máté: Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe. Jel Kiadó. 2006.
Salgó János: Krisztus tanúi a történelemben. Zsinati Bizottság. Róma.
Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve. Szent István Társulat. 2001.
Magyar Katolikus Lexikon
http://depositum.hu/inkvizicio.html
Utolsó írka