„Mától kezdve lövünk.” Marosán György kommunista politikus híres-hírhedt mondata volt 1956. december 8-án reggel, amellyel azt jelentette be: új szakaszába lépett a szovjet csapatok segítségével restaurált kommunista rezsim politikája a tömeggyűlésekkel szemben.

Marosán György a Steigerwald Ottó vezette munkástanács küldöttségnek mondta ezt, miután az nem volt hajlandó teljesíteni a Kádár-kormány követeléseit. Salgótarjánban, ahol két munkástanácsi vezető letartóztatása nyomán robbant ki konfliktus, néhány óra múlva már folyt a vér.

A mondat öt héttel azután hangzott el, hogy leverték az 1956-os forradalmat, amelynek utóvédharcai az önszerveződő munkástanácsok tevékenysége és tüntetések formájában még ekkor is folytak. A megmozdulások elfojtására szervezte meg Kádár János kormánya a „pufajkások” néven elhíresült karhatalmat és a Munkásőrséget.

Marosán mondatának elhangzását követően immár a hivatalos politika részeként megindult a sortüzek sorozata, amelyek során Budapesten és a vidéki városokban több száz polgári lakos – férfiak, nők és gyermekek – vesztette életét. Ezek felelőseit a kommunista rendszer bukása után sem büntették meg.

Még Marosán bejelentésének napján sortüzek dördültek el Salgótarjánban, amelyek 131 ember életét oltották ki. (Előző nap már Tatabányán és két nappal korábban Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál is a tömegbe lőttek.) Sortüzek a forradalom alatt is voltak, Nagy Imre kormányai azonban fegyverszünetet kötöttek a szovjetek és az ávósok ellen harcoló civil tüntetőkkel. A Marosán-mondat azért jelentett fordulatot, mert a Kádár-kormány a szovjetek november 4-ei bevonulását és a harcok elcsitulását követően először ígéretek özönével és a lehetséges politikai ellenfelek ellehetetlenítésével igyekezett konszolidálni a kommunista rendszert.

A salgótarjáni sortüzet követő napokban a tömegbe lőttek Miskolcon, Egerben, Gyomán, Kevermesen, Gyulán, Zalaegerszegen és Hódmezővásárhelyen.
A Marosán-mondatot választotta az 1956-os sortüzekről írt közös könyve címéül Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor

Marosán György (Hosszúpályi, 1908. május 15. – Budapest, 1992. december 20.) magyar baloldali politikus volt, előbb szociáldemokrata, majd kommunista színekben, a két párt egyesülésének egyik legfőbb szorgalmazója volt. Eredeti foglalkozása péksegéd (a nagyváradi Steiner pékségben, elterjedt gúnyneve emiatt később „Buci Gyuri” volt). A proletárdiktatúra erőszakos alkalmazásának ideológusaként többek közt arról vált híressé, hogy az 1956-os forradalom idején és azt követően mindenkinél vehemensebben követelte, hogy akár lövetéssel („Mától kezdve lövünk”) is tartsák fenn a kommunista diktatúrát.


Apja görög katolikus kántortanító volt. 1917-től a debreceni árvaházban nevelkedett. A román megszállás után egy időre Nagyváradra került át, mivel román származásúnak gondolták.

Már 15 éves korában csatlakozott a munkásmozgalomhoz, 1927-ben a Szociáldemokrata Pártba (MSZDP) is belépett. 1939-ben főtitkárának választotta az Élelmezési Munkások Országos Szövetsége (1943-tól elnöke). 1941-ben tagja lett az MSZDP fővárosi vezetőségének. 1942-ben többedmagával megalapította a József Attila Emlékbizottságot. Ugyanezen év nyarán letartóztatták, de csak néhány hónapig maradt fogva. Az MSZDP vidéki szervező titkáraként folytatta a politizálást, de a német megszállást (1944. március 19.) követően újra letartóztatták és Nagykanizsára internálták.


Szabadulása után pártkarrierje felgyorsult: 1945 augusztusáig országos titkár, majd 1947-ig vezető titkár az MSZDP-ben.

Marosán a kommunistákhoz húzó szociáldemokraták közé tartozott: másokkal, így a húzódozó Szakasits Árpáddal szemben támogatta a párt egyesülését a Magyar Kommunista Párttal. Elnökhelyettese lett a két párt 1948. március 10-én felállított közös Politikai Bizottságának. A fúzió végül 1948 júniusában meg is történt, Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven. Az elnök Szakasits lett (ez azonban csak elfedte azt a folyamatot, amelyben a kommunisták valójában felőrölték a szociáldemokrata párt hozzájuk nem hasonuló részét.)


Marosán a könnyen hasonulók közé tartozott. 1948. augusztus 18-ától 1949. július 1-jéig az MDP Budapesti Pártbizottságának első titkára volt, ezt követően 1950. augusztus 4-éig könnyűipari miniszter. Az MDP Központi Vezetősége 1950 májusától a párt Adminisztratív Osztályát is Marosán alá utalta.

Két hónappal később, Rákosi Mátyás rémuralmának csúcsán mégis elérte a kommunistává lett szociáldemokraták sorsa: július 7-én az ÁVH őrizetbe vette. November 24-én első fokon, december 11-én pedig jogerősen is halálra ítélték, de később tárgyalás nélkül életfogytiglani börtönre enyhítették az ítéletet. 1956. március 29-én, a Szovjetunió Kommunista Pártjának a személyi kultuszt megbélyegző XX. kongresszusa után büntetését félbeszakították. Szabadulása után azonnal felajánlotta szolgálatait a párt vezetésének. A Központi Vezetőség július 18. és 21. közt tartott ülésén már Politikai Bizottsági taggá is választották, július 30-ától pedig a Minisztertanács elnökhelyettese lett.


1956. október 23-án, amikor az MDP Politikai Bizottsága a jugoszláviai látogatásról visszatérő Gerő Ernő első titkárral és Kádár Jánossal kiegészülve ülést tartott, Marosán mindenki mással szembehelyezkedve nem csak az egyetemisták (a MEFESZ) tervezett tüntetésének a betiltását követelte, hanem azt is, hogy fegyveres erők számára adjanak tűzparancsot.[1]

A forradalom idején egy ízben Nagy Dániellel, az Elnöki Tanács elnökhelyettesével együtt letartóztatta a Széna téri felkelők Márton Erzsébet vezette csoportja és az elfoglalt Maros utcai laktanyában kihallgatták. (Saját elbeszélése szerint nem volt kihallgatás, egy szakaszvezető egyszerűen elengedte őket).[2]

Amikor az irányítás Gerő Ernő kezéből Nagy Imréébe csúszott át, Marosánt kihagyták a párt vezetéséből. Marosán azonban a szovjetekkel szövetkező Kádár János oldalára állt és tagja lett Kádár kormányának, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, illetve az forradalom idején átalakult kommunista párt, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának.

Marosán a restaurált kommunista hatalom egyik legagresszívabb stílusú politikusa lett. December 8-án, miután Salgótarjánban hiába próbálta rákényszeríteni akaratát a helyi munkástanács küldöttségre, ő mondta ki a híres mondatot: „Mától kezdve lövünk”, hivatalossá téve az új kormánynak azt a politikáját, hogy a legdurvább erőszakkal lép fel a tömegmegmozdulások ellen (a politikai döntést erről azonban nyilvánvalóan nem Marosán, hanem Kádár hozta meg). Salgótarjánban még aznap 131 áldozatot követelő sortűz dördült, a rákövetkező napokban pedig vidéki városokban egymást követték a sortüzek.
1956-tól kilépéséig [szerkesztés]

1957 februárjában gyakorlatilag Kádár János, az állampárt első emberének helyettese lett, amikor a Központi Bizottság (KB) adminisztratív titkárává választotta. Később újabb fontos posztot kapott: április 30-ától a Budapesti Pártbizottság Ideiglenes Intéző Bizottságának elnöke lett, később pedig a Budapesti Pártbizottság titkára. Ezután ismét kormánypozícióhoz jutott, május 9-től 1960. január 15-éig államminiszter volt.

1962-ben pártkarrierjében fordulat következett be: október 11-én és 12-én tartott ülésén a Központi Bizottság visszahívta Marosánt a Politikai Bizottságból, elvette KB-titkári posztját, sőt a KB-ból is kizárták. Formálisan még a következő évig az Elnöki Tanács helyettes elnöke maradt, de elvették „M” és „K” telefonját, kormányőreit és állami autóját. További támadások érték, miután Moszkvában 1964-ben részt vett a november 7-ei ünnepi felvonuláson. 1965-en kilépett az MSZMP-ből.

Félreállítása a megtorlás korszakának végét és a Kádár-rezsim konszolidációjának kezdetét jelezte: Marosán fenyegetéseire, gátlás nélküli demagógiájára ekkor már nem volt szükség, ráadásul sokan Kádár ellenlábasát látták benne. (Valószínűleg maga Kádár is, akivel Marosán 1962-ben személyes összetűzésbe is került, amikor egy beadványban Kádár baráti kapcsolatait kritizálta.)
Írásai, későbbi sorsa [szerkesztés]
Marosán György sírja Budapesten. Farkasréti temető: 60/1-főút-2.

1968-ban Tüzes kemence címen önéletrajzi írást adott ki. Ennek második része, Az úton végig kell menni kiadását csak nagy nehezen engedélyezték, 1972-ben jelent meg. Még ebben az évben visszalépett a pártba. Ezt megelőzően a vezetés belső hatalmi harcai úgy alakultak, hogy Kádár gesztust akart tenni a régi keményvonalasnak, ezért 1969-ben megkeresték, hogy 1970. április 4-én (a „felszabadulás” 25. évfordulóján) kitüntetnék. Marosán visszautasította, mert nem személyesen Kádár kereste meg. Kádár ezután személyes levelet írt neki, még később további emlékiratai kiadásával kecsegtették.

A következő két évtizedben több megemlékező írása jelent meg: 1979-ben Ember és kenyér, 1984-ben A mozgalom (1984), 1988-ban Nincs visszaút, 1989-ben A tanúk még élnek, majd Fel kellett állnom.

Kritikusai szerint írásai nem tekinthetők komoly irodalmi műnek, hiteles kordokumentumnak még kevésbé sem. Nélkülöz minden tárgyszerűséget, saját magát álságosan eltúlozza, tisztára szeretné mosni gaztetteit. Komikusnak hatnak a leírt jelenetek, romantikába illő szélsőségekkel (ő mindig nagyon jó, mindenki más nagyon rossz). Szatirikus hangulat uralkodik el a könyvek olvasása közben azokon az embereken, akik ezt a kort jól ismerik.

1989 őszén Marosán ellenezte, hogy feloszlassák az MSZMP-t és nem is lépett át az MSZP-be, ehelyett a kommunista hagyományokat ápoló utódpárthoz csatlakozott. 1989. december 17-én ő nyitotta meg az immár Grósz Károly, Berecz János, Ribánszki Róbert és Thürmer Gyula nevével fémjelzett MSZMP XIV. kongresszusát.

    * Papp László bokszolónak, miután háromszor egymás után olimpiai bajnok lett és nagy népszerűségre tett szert, Marosán György engedélyezte 1956-ban, hogy a profi boksz világában is kipróbálhassa magát. (Ezt korábban senkinek nem engedték, mert a kommunista gondolkodásban a pénzkereső sport kapitalista jelenség volt.) [3]

    * Puskás Ferenc válogatott labdarúgó külföldre távozása után Marosán kijelentette, hogy amíg neki befolyása marad, Puskás nem teszi a lábát magyar földre.[4]

    * „Évtizedekig énekel a Vasas Szakszervezet énekkarában, s minden nap látni a Margit-szigeten, a Nemzeti Sportuszodában.” – írta róla az 1989-ben újjászervezett MSZMP honlapja.

Marosán György: A pártvezetés október 23-án

A vonat lassan begördül az első vágányra. Egymás után lépnek le a vezetők. Először Gerő, utána Kádár, majd Hegedüs, Apró és Kovács István. Üdvözöljük őket, és én figyelem az arcukat. Gerő arca semmit nem árul el, mindig egyforma. Kádár sápadt, nem tudom, hogy a fáradtság miatt-e. Hegedüs az egyetlen, aki mosolyog. Apró, Kovács a szokásos, mondhatnám, jelentéktelen.

A különteremben Ács közli Gerővel, hogy üljön össze a PB. Gerő kicsit furcsállja, hiszen több mint kilenc nap után jönnek haza.

A PB tagjai egyenesen a pártközpontba tartanak. Háromnegyed tízkor teljes létszámban együtt vannak a tanácsteremben.

Ez az ülés nem úgy jött létre, hogy itt valami rendkívülinek kell történnie. Tájékoztató jellegűnek szánják. A légkör nyomott, az emberek fáradtak, némelyiken látszik, hogy nem aludt.

Gerő javasolja, hogy először ő számol be a delegáció útjáról, és utána Ács tegye ezt az itthoni helyzetről. Elfogadjuk.

Gerő rövid, tömör tájékoztatót ad. Elmondja, hogy a delegációt kezdetben szívélyes, baráti légkörben fogadták, mintha feloldódtak volna, később a hangulat udvariassá, majd protokollárissá vált. Gazdag programmal várták őket a jugoszláv elvtársak. Vidéki útjaik alkalmával itt-ott tudomást szereztek az itthon történtekről. Szerették volna lerövidíteni az utat, de a jugoszlávok nem engedtek. Kifejezte azt a reményét, hogy ezzel a találkozással elindul egy egészséges folyamat a jugoszláv-magyar viszony kialakítására. Meggyőződése, hogy ezt most már mindkét fél akarja. Nyilatkozatot fogadtak el és írtak alá, amely nemsokára megjelenik.

A tájékoztatót mindenki elfogadja. Volt a tájékoztatásnak egy olyan része, amelyre feltétlenül fel kellett figyelni. A delegációnak az volt a benyomása, hogy a jugoszláv vezetők tervszerűen és tudatosan bővítették a programot. Azonkívül volt olyan időszak, amikor semmi hírt nem kaptak hazulról, és kizárólag a külföldi híradásokra kényszerültek. Ez nem lehetett véletlen.

Ács tájékoztatója a belső helyzetről rövid és tömör, telve nyugtalanító elemekkel. Kijelenti, hogy Nagy Imre bekapcsolása a vezetésbe elkerülhetetlen. Nemcsak a fővárosban, hanem az egész országban általános nyugtalanság van. Mára az egyetemi diákok gyűléseket hívtak egybe, és délután fel akarnak vonulni. A DISZ szétesik. Az egyetemi diákok kiválnak belőle, s napirenden van a MEFESZ megalakítása.

Tájékoztatója érzékelteti, hogy a helyzet súlyos. Míg Ács beszél, figyelem a PB tagjait. Úgy tűnik, hogy Gerő, Kádár, Kovács és Apró nagyon meglepődtek. Igen, a tíz nap nagy változást hozott.

Kádár jegyez, Révai néha odasúg neki valamit, és amikor Ács elhallgat, Gerő nyugodt hangon megkérdezi: - Ki kíván hozzászólni Ács tájékoztatójához?

Rögtön jelentkezem.

- Robbanásig feszült a helyzet a vezetés tehetetlensége miatt. Az utca és a külső erők kezdenek diktálni. A párt- és állami vezetőknek most nemcsak úrrá kell lenniük a helyzeten, de magukhoz kell ragadniuk a kezdeményezést. Dönteni kell: mindenfajta gyűlést és felvonulást be kell tiltani, s a fegyveres erők számára tűzparancsot kell kiadni. Nem hiszek a békés tüntetésben. Elég jól ismerem az utcát, az ország hangulatát és azt a mérhetetlen gyűlöletet, elkeseredettséget, ami itt felhalmozódott. Ne engedjünk semmiféle nyomásnak! Most minden ingadozás életveszélyes lehet.

Gerő idegesen közbeszól:

- Csak röviden, elvtársak.

- Kérem, én befejeztem. Tessék a javaslatomat megvitatni.

Már nem a helyzetkép, hanem a javaslat felett folyik a vita. Van, aki elfogadná a gyűlés betiltását, de nem akar tűzparancsot kiadni.

Míg a vitát hallgatom, azon gondolkodom, miért nem veszik észre, hogy a két javaslat összefügg, hogy egyik a másik nélkül elképzelhetetlen.

A vita éles. Ács és Gerő összeszólalkoznak. Közben befutnak a legújabb hírek.

A Petőfi Kör vezetősége összeült. Nagy Imre hívei is tanácskoznak. Együtt ül a DISZ Központi Bizottsága is, amelynek napirendjén ott szerepel a MEFESZ, az EPOSZ diákszövetség és az ifjúmunkás szövetség vezető szerveinek a megalakítása. A pártnak tulajdonképpen már nincs is ifjúsági szervezete.

Megérkezik a Szabad Nép dolgozóinak a követelése is, és menet közben a zárt PB-ülés kibővül; Mező Imre, Nagy Mária, Csikesz Józsefné, Köböl József, Biszku Béla és Hollós Ervin jön. Ám most sincs egység. Percről percre növekszik a nyomás a PB-re. Úgy néz ki, hogy egységesek vagyunk a gyűlés, a felvonulás betiltásában.

Hirtelen betoppan a Szabad Nép szerkesztőbizottsága Horváth Mártonnal és a párttitkárral az élen. A rend felborult. Követelések, kiabálások, vádak. Csakhamar mutatkozik a helyzet súlyossága, de képtelensége is. Az egyik újságíró olyan pimasz hangot használ, hogy nem tudom türtőztetni magam. Gerő sem tud visszatartani, ráordítok az első sorban ülő pökhendi, pimasz alakra:

- Hogy mer maga itt így beszélni? Azt hiszi, hogy a Petőfi Körben van?

Tragikus a helyzet. Kádár rám szól, elhallgatok, de néhány perc múlva kitörök. Életem legtragikusabb pillanata. Velem szemben Horváth Márton, Betlen Oszkár, Köböl József és mások, akik mindent gátlástalanul végigcsináltak. Hidas, Mekis, Bata, Rónai hallgatnak. Kádár csitítani próbál. Van egy pillanat, amikor úgy érzem, hogy erre az emberre még hallgatnának, de nem léphetek már vissza, ragaszkodom a javaslatomhoz.

Kituszkolnak mindenkit, végre magunk maradunk, és dönt a PB: elfogadja a tüntetés, a felvonulás, a gyűlések betiltását, de elveti a tűzparancsot. Úgy határoz, hogy Révai József és Friss István menjenek a Szabad Néphez, Kádár János a Rádióhoz, és délután Kádár, Marosán a Szakszervezeti Tanácsba tájékoztatni, kézben tartani a dolgokat.

(Megjelent: Marosán György: A tanúk még élnek. Budapest, 1989.)