Homer Lane (1875-1925) egy amerikai születésű oktatásügyi reformer volt, aki azt vallotta, hogy a gyerekek viselkedése és karatktere elönyösen változik, ha több ellenőrzésük lehet a saját életük felett.
Az Egyesült Államokban az 1800-as évek végén a fiatalkori bűnözés problémáját egy George nevű ember új módon igyekezett megoldani: Egy gyerekköztársaságot szervezett az amerikai állam mintájára, ahol a gyerekeknek saját alkotmányuk, parlamentjük, bíráik voltak. A bűnöző gyerekek a gyerekköztársaságban dolgoztak, munkájukért fizetést kaptak a köztársaság pénzeszközében stb. stb. Hogy a gyerekköztársaság milyen eredményesen működött arról nem tudok és történetünk szempontjából nem is túl fontos. Ami fontosabb, az az, hogy George hatására több hasonló gyerekköztársaság alakult az USA-ban. Egyik közülük volt a Ford Republic, amelyet Homer Lane igazgatott Detroitban (A Ford család a köztársaság mecénása nem azonos az autógyártóval). A gyerekköztársaság egy a várostól távoli Farmon működött és Lane itt fejlesztette ki módszereit, amelyet majd Angliában is kamatoztatott.
Az amerikai minta nyomán a fiatalkori bűnözés problémájának megoldására néhány módos ember Angliában is szeretett volna egy ilyen telepet nyitni vidéken Dorset megyében. Ők kérték fel Homer Lane-t a telep vezetőjének. Lane maga válogatta ki a telepre kerülő fiatalkorú bűnözőket, akiket a bírósági tárgyalóteremben látott először.
Homer Lane észrevette, hogy a bűnöző fiatalok, és nemcsak ők, egyfajta bezárkózottságban élnek. A felnőtt világ által nekik okozott sebeket úgy tudják kivédeni, hogy egy falat emelnek maguk és a felnőttek világa közé (ez csak kifejezése mindannak ami általában történik). Ezen a falon nincs átjárás. Ez a fal bizalmatlanságból épül. A felnőttek elvárásaira a fiatalok formálisan reagálnak, de valójában a dolgok nem érdeklik őket. A felnőtt világ nem nyújt érdekes tevékenységi terepet, és a kalandokat, izgalmakat kereső fiatalnak csak összetűzései vannak ezzel a felnőtt világgal. Ezeket az összetűzéseket túl kell élni, ekkor megbánást kell mutatni, mindent meg kell ígérni. Aztán ha ez a túlélés sikerült, akkor újra lehet kezdeni az életet. Egy önromboló játszma, amely sok gyerek számára tragikusan végződik, mert kevesen tudnak kikerülni örvényéből. Örvényt mondok, mert a játszma újra és újra ismétlődhet, egyre súlyosabb büntetésekkel.
Ezt a szomorú játszmát igyekezett átalakítani Homer Lane: Érdekes, hogy a lányok esetében önmagában a környezet megváltoztatása elegendő volt egy nagy átalakuláshoz. A fiúk esete nehezebb tészta. Ezek a fiúk az angol nagyvárosi nyomornegyedek miliőjéből jöttek, ahol látszólag csak az erő, a brutalitás számít. Az általános vélekedés az, hogy ezek a fiatalok csak a kényszerből értenek szót. Hogy ez nem igaz, azt mutatja be Homer Lane. Kultúránk és korunk legnagyobb átka a beteges bizalmatlanság a fiatalokkal szemben. A bizalmatlanság mögött az emberi természetbe vetett hit hiánya húzódik. Mindenütt azt tanuljuk: ne bízzál a másikban. Ez egy praktikus filozófia, csak az a baj, hogy egy ördögi körhöz vezet. Senki nem bízik senkiben. Mindenki csak a saját előnyeit lesi.
Lane a Little Commonwealthet létrehozó haladó gondolkodású mecénások és segítőik közös erejére támaszkodva létrehozza ezt a közösséget. Fontos, hogy kiszakítja a gyerekeket korábbi környezetükből, és így egy lehetőséget teremt az ördögi körökből való kiszabadulásra. Az ördögi körök a bűnöző világba való belenövést jelentik. Ezzel szemben tud Lane adni egy másik alternatívát, amelynek vonzása van, ha az ember egyszer át tud lépni a maga építette falakon. A felnőtt társadalom többsége nem látja ezeket a falakat, hanem e helyett rossz embereket lát, embereket, akik rossz természettel születtek, embereket, akik újra bizonyítják, hogy az ember eredendően bűnös lény.
Nem ezt nem hiszem, mondja tetteivel Lane, aki kétlépcsős tervet eszel ki és hajt végre. Mert két lépcsőre van szükség. Nem lehet odamenni a fiatalokhoz, és azt mondani nekik, hogy nesztek itt van a lehetőség, itt berendezhetitek az életeteket, itt szabadok vagytok, majd meglátjuk mire mentek. Ebből nem lenne semmi. Lane-nek erre is meg lett volna a lehetősége, de nem ezt tette, mert tudta így kudarcra lenne ítélve. Lane nem akart ahhoz a szülőhöz hasonlítani, aki újra és újra bizalmat szavaz gyerekének, amikor az megígéri, hogy megjavul. Tudta, hogy ezek az ígéretek semmit sem érnek, mert az ígéretek mögött nem állnak eszközök, amellyel a fiatalok meg is valósíthatnák ígéreteiket. A felnőtt világ ki tud csikarni a fiatalokból ilyen ígéreteket, de nem tud biztosítani más körülményeket, nem látja át a fiatalok valós igényeit, nem látja a falakat. Így aztán az ígéretek megvalósítása helyett újabb és újabb bukások következnek. A kétlépcsős terv első lépcsője a gyerekek bizalmatlanságának leépítése. A második lépcső az önkormányzat beindítása. Egy normális, önkormányzatokra épülő társadalomban az első lépcsőre nem lenne szükség, mert az élő önkormányzatok léte arról adna tanúbizonyságot, hogy az emberek bíznak egymásban. Egy ilyen társadalomban a fiatalok az önkormányzatokba szocializálódnának. Ez azonban a mai világban hiányzik. A mai társadalom legnagyobb része hierarchikus közösségben él, ahol az egyik embernek hatalma van a másik felett. Az önkormányzat filozófiája más: az önkormányzat eszméje azt feltételezi, hogy a közösséget nem egy kisebbség határozza meg, hanem a közösségben a hatalom megosztott. Mindenki beleszólhat sorsa alakításába. Egy hierarchikus világban azonban az önkormányzáshoz szükséges képességeket nem lehet megtanulni. Egy demokratikus önkormányzatban érvelni kell tudni, tudni kell a másik érveit meghallgatni stb. Egy hierarchikus közösségben a főnök kegyeit kell keresni, ott intrikálni kell tudni, ott meg kell tudni téveszteni a másikat, a főnököt.
Ezt tudta Lane is, ezért akart kibújni a főnök szerepéből. Ezért nem avatkozik be, ezért hagyja látszólag szabadjára a dolgokat. Mert tudja, hogy főnökként nem sokat tud elérni. Ha le is tudná csillapítani az esti rendetlenkedést, hangoskodást, akkor az 5 perccel később újra kezdődne. Ilyen győzelemre nincs szüksége. Ha csak ezt tenné, ha csak vég nélkül a be nem avatkozást gyakorolná, akkor joggal aggathatnánk rá a laisser-faire (magára hagyó) nevelés megbélyegzést. De nem ezt teszi. A második lépcsőt akkor indítja, amikor a fiatalok öt már nem főnöknek tekintik, hanem látják, hogy adott esetben nem fog főnök módra reagálni, nem fogja őket büntetni, nem fog erőszakos eszközöket alkalmazni, nem fog üres ígéreteket kipréselni belőlük. Ekkor jön el az ideje annak, hogy hatalmát megossza, hogy egy fontos döntésbe bevonja a leendő démoszt, a népet. A vita hevében természetesen támadnak fel a gyerekekben a régi reflexek, amikor úgy látják, nem tudják saját kezükbe venni a dolgokat. Ekkor első reakcióként a főnökért kiáltanak, akit majd igyekeznének a saját pártjukra állítani. Csakhogy Lane ezt a szerepet nem vállalja. Tudja, hogy a történések itt fordulóponthoz érkeznek. Nem hajlandó rendőrködni, mert arra vár, hogy a közösség új rendet alakítson ki, a fiatalok új, eddig szunnyadó képességeiket próbálják ki, ezeket gyakorolják. A káoszból egy új rend alakul ki. A beszélgetést, vitát moderálni kell, de ezt nem teheti Lane, mert akkor nagyon könnyen visszacsúszna a főnök szerepbe.
Utolsó írka