Günter Grass irodalmi Nobel-díjas német író a világbéke veszélyeztetésével vádolta meg Izraelt egy versben, amely szerdán jelent meg, és széles körben bírálatokat váltott ki.

Az iráni konfliktus témáját feldolgozó, Amit el kell mondani (Was gesagt werden muss) című versében Grass kifejtette: Iránban "egyetlen egy atombomba létét" sem sikerült bizonyítani, Izrael "nukleáris potenciálja" viszont egyre nagyobb, és ugyan nem titokban gyarapodik, de ellenőrizetlenül. A zsidó állam így veszélyezteti az "egyébként is törékeny világbékét", amit feltétlenül el kell mondani, mert előfordulhat, hogy "holnap már késő lesz".

Grass bírálta Németországot is, amiért a napokban ismét eladott Izraelnek egy tengeralattjárót, amelyet szakértők szerint el lehet látni atomrobbanófejjel felszerelt, közepes hatótávolságú rakétákkal. Grass Iránra utalva azt írta, hogy a németektől vásárolt izraeli tengeralattjáróról egy olyan országra lehet csapást mérni "mindent megsemmisítő robbanófejjel", ahol "egyetlen egy atombomba létét" sem sikerült bizonyítani.

A bádogdob, a Ráklépésben és számos további világhírű regény 84 éves szerzője versében azt javasolta, hogy ne csak az iráni nukleáris létesítményeket, hanem az izraeli atomarzenált is helyezzék állandó nemzetközi felügyelet alá.

A német Süddeutsche Zeitung [1], az olasz La Repubblica és a New York Times által közölt verset széles körben bírálták, Izrael németországi nagykövetsége szerint például az alkotás az antiszemita hagyományhoz illeszkedik. A nagykövetség honlapján megjelent közlemény szerint "amit el kell mondani, az az, hogy az európai hagyományhoz tartozik" a zsidók rágalmazása rituális gyilkossággal. Korábban az volt a vád, hogy keresztény gyermekek vérét használják macesz – kovásztalan kenyér – készítéséhez, most pedig az, hogy "a zsidó állam az iráni nép kiirtására törekszik" – áll a közleményben.

Günter Grass gyermekkorát is Danzigban töltötte egyszerű körülmények között; egy kis kétszobás lakásban, „a Szentlélek és Hitler képe között” nőtt fel. Szófogadatlan gyerekként, illetve tanulóként édesanyja mindig védelmébe vette, kedvesen Peer Gyntnek nevezte, mert korán megértette, hogy „akkor van szüksége a hazugságra … ha untatja az igazság”. Katolikus édesanyja hatására Grass ministráns lett, ugyanakkor a nemzetiszocialista ideológia befolyása alá került, bár saját bevallása szerint soha nem lelkesedett a Hitlerjugendért.

Grass biográfiájában az szerepel, hogy tizenhat évesen a munkaszolgálatból flakhelferként vonult be a Wehrmachthoz, és katonaként szolgált. Csupán hatvan évvel később, 2006-ban megjelent önéletrajzi regényéből (Hagymahántás közben) derült ki, hogy a második világháború idején, tizenöt évesen önként jelentkezett a tengeralattjáró-flottához – saját bevallása szerint azért, hogy kikerüljön a nehéz családi körülmények közül –, de nem vették fel.

Csak egy évvel később, 1944. november 10-én, immáron tizenhét évesen kapott behívót: ekkor a Waffen-SS 10. páncélgránátos-egységébe (10. SS-Panzer-Division Frundsberg) sorozták be. 1945-ben a sziléziai frontra került, ahol megsebesült, majd 1945 májusában Marienbadnál elfogták, és egészen 1946. április 24-éig amerikai hadifogságban volt. Grass fogvatartóinak a hadifogság alatt a Waffen-SS tagjának vallotta magát, amit hivatalos dokumentumok igazolnak.[4] A Bad Aibling-i amerikai fogolytáborban együtt raboskodott Joseph Ratzingerrel, a későbbi XVI. Benedek pápával.

Waffen-SS tagsága


„     Amit ifjú éveim ostoba büszkeségével elfogadtam, a háború után sarjadt szégyenemben el akartam hallgatni, de a teher megmaradt és senki sem tudta enyhíteni; tudatlanságom hangoztatása sem ködösítheti el a felismerést, hogy olyan rendszernek voltam része, amely emberek millióinak megsemmisítését tervezte, szervezte meg és hajtotta végre…
    ”
– Günter Grass: Hagymahántás közben

2006-ban nemcsak a német, hanem az európai közéletben is nagy vihart kavart Günter Grassnak az a kései beismerése, hogy a második világháború során a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt fegyveres alakulatánál, a Waffen-SS-nél szolgált. Az író fiatalon a Waffen-SS-t elit egységnek tekintette, ha már nem sikerült a tengeralattjáróknál szolgálnia, büszke volt arra, hogy ahhoz az osztaghoz került, amit Georg von Frundsbergről, a sváb háború kiemelkedő alakjáról neveztek el, aki a szabadságért és felszabadításért harcolt. Ezen kívül európai egységnek tartotta, „végül is zászlaja alatt önkéntesen gyilkoltak franciák, vallonok, flamandok, hollandok, norvégok és dánok, sőt semleges svédek is.”[6] Nem tartja magát háborús bűnösnek; Hagymahántás közben című könyvében azt írja, hogy egyetlen lövést sem adott le, már csak azért sem, mert egységét az oroszok sztálinorgonái már az első napokban szétszélesztették. Háborús tevékenysége sokkal inkább abból állt, hogy saját életét mentve meneküljön.

Múltjának felfedését széles körű vita követte az író háború utáni Németországban betöltött szerepét, mint erkölcsi tekintélyt illetően. A német közélet értetlenül állt azelőtt a jelenség előtt, hogy Grass, aki műveiben és beszédeiben a múlttal való szembenézést hangsúlyozta, hatvanegy évet várt ennek a vallomásnak a közzétételével. Egyesek bírálóan, mások elismerően kommentálták a „beismerést”. Éles kritikával reagált Charlotte Knobloch, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának (Zentralrat der Juden in Deutschland) elnöknője, aki a röviddel Grass új könyvének megjelenése előtt tett beismerést PR-tevékenységnek tekinti, amellyel az író a művét igyekszik népszerűsíteni. Joachim Fest újságíró és Hitler-életrajzíró számára „Grass viselkedése rejtély… megmagyarázhatatlan, hogyan tud valaki 60 éven keresztül – különösen nácikérdésekben – a nemzet rossz lelkiismerete lenni, és csak ezután vallja be, hogy ő maga is rendesen belekeveredett.” Michael Wolffsohn történész szerint „a beismerés túl későn történt… hallgatása Grass moralizáló – de nem a mesélő – életművét értéktelenné tette”, ezen kívül megjegyzi, hogy 1985-ben a vitatott bitburgi katonatemető-látogatás alkalmával lehetősége lett volna arra, hogy tagságát beismerje. Lech Wałęsa egykori lengyel államfő, Nobel-békedíjas politikus azt követelte, hogy Grass mondjon le gdański díszpolgárságáról, de követelését később egy Grass által Danzig városának címzett megbánó írása nyomán visszavonta. Prágában is szóba került a Karel Čapek-díj visszavétele. CDU-politikusok az irodalmi Nobel-díj visszaadására szólították fel, (mert a náci rossz verseket ír) de a svéd Nobel-bizottság véglegesnek tartotta a díj odaítélését. John Irving amerikai író a The Associated Pressnek küldött nyilatkozatában kiállt írótársa mellett: „Grass íróként és erkölcsi iránymutatóként is hős marad a számomra; bátorsága – mint író és német állampolgár – példamutató … A német média heves kifakadása visszataszító. Grass vakmerő szerző és mindig is vakmerő ember volt.”

Az amerikai hadifogságból való kiszabadulása után (1946. április 24.) Grass egy évig sóbányában dolgozott. 1947–1948-ban egy düsseldorfi kőfaragónál inaskodott. 1948 és 1952 között a Düsseldorfi Művészeti Akadémián (Kunstakademie Düsseldorf) grafikát és szobrászatot tanult. A mindennapi betevőjét a később ismertté vált festővel, Herbert Zangsszal együtt ajtónállóként kereste a düsseldorfi óváros Csikós nevű lokáljában.

Grass nem csak műveiben volt politikailag aktív, gyakran kommentálta az aktuális politikai és társadalmi eseményeket is. Írói népszerűségét kihasználva Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) mellett kampányolt. Politikai nézeteit a középtől valahol kicsit balra helyezte el.Grass a választási harcokban már az 1960-as évektől támogatta az SPD-t.
1961-ben ismerkedett meg Willy Brandttal, aki akkor Nyugat-Berlin főpolgármestere volt. Grass barátjának tekintette és csodálta Brandtot, nem lett Brandt állandó tanácsadója, de ő írta beszédeit.

1999 ‑ Irodalmi Nobel-díj.

1966 decemberében kritikusan nyilatkozott Kurt Georg Kiesinger (Kereszténydemokrata Unió, Christlich Demokratische Union Deutschlands, CDU) kancellárrá választásáról: „…hogyan emlékezzünk meg Auschwitz és Treblinka halottjairól, ha Önnek, aki akkoriban a NSDAP tagja volt, van bátorsága ahhoz, hogy napjainkban meghatározza a politikai irányvonalat?

2005-ben a dán Jyllands-Posten című napilapban megjelent Mohamed-karikatúrákkal[j 24] kapcsolatban a következőket nyilatkozta, amiért vehemensen kritizálták: „Honnan veszi a Nyugat ezt az arroganciát, hogy előírja, mit kell csinálni és mit nem?”

Günter Grass az első nyugati írók között volt, akik 1962-ben Budapesten meglátogatták az öt év után börtönéből szabadult Déry Tibort.

Németország volt a 2004. április 22-étől 25-éig tartó Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, amelynek keretében Grass felolvasást tartott és pódiumbeszélgetésen vett részt Kertész Imrével, Dalos György vezetésével, aki a két író életútjának párhuzamba állításával igyekezett érdekessé tenni a társalgást

Dieter Graumann, a németországi zsidó közösségeket összefogó szervezet (Zentralrat der Juden in Deutschland) elnöke szerint Grass verse "erőszakos pamflet", amely démonizálja Izraelt. Ruprecht Polenz kereszténydemokrata politikus, a német törvényhozás alsóháza (Bundestag) külügyi bizottságának elnöke azt emelte ki, hogy a szerző megfordítja a dolgokat, összekeveri az okot és az okozatot, hiszen nem Izrael, hanem éppen Irán fenyegeti a világbékét.

Was gesagt werden muss

Warum schweige ich, verschweige zu lange,
was offensichtlich ist und in Planspielen
geübt wurde, an deren Ende als Überlebende
wir allenfalls Fußnoten sind.

Es ist das behauptete Recht auf den Erstschlag,
der das von einem Maulhelden unterjochte
und zum organisierten Jubel gelenkte
iranische Volk auslöschen könnte,
weil in dessen Machtbereich der Bau
einer Atombombe vermutet wird.

Doch warum untersage ich mir,
jenes andere Land beim Namen zu nennen,
in dem seit Jahren - wenn auch geheimgehalten -
ein wachsend nukleares Potential verfügbar
aber außer Kontrolle, weil keiner Prüfung
zugänglich ist?

Das allgemeine Verschweigen dieses Tatbestandes,
dem sich mein Schweigen untergeordnet hat,
empfinde ich als belastende Lüge
und Zwang, der Strafe in Aussicht stellt,
sobald er mißachtet wird;
das Verdikt "Antisemitismus" ist geläufig.

Jetzt aber, weil aus meinem Land,
das von ureigenen Verbrechen,
die ohne Vergleich sind,
Mal um Mal eingeholt und zur Rede gestellt wird,
wiederum und rein geschäftsmäßig, wenn auch
mit flinker Lippe als Wiedergutmachung deklariert,
ein weiteres U-Boot nach Israel
geliefert werden soll, dessen Spezialität
darin besteht, allesvernichtende Sprengköpfe
dorthin lenken zu können, wo die Existenz
einer einzigen Atombombe unbewiesen ist,
doch als Befürchtung von Beweiskraft sein will,
sage ich, was gesagt werden muß.

Warum aber schwieg ich bislang?
Weil ich meinte, meine Herkunft,
die von nie zu tilgendem Makel behaftet ist,
verbiete, diese Tatsache als ausgesprochene Wahrheit
dem Land Israel, dem ich verbunden bin
und bleiben will, zuzumuten.

Warum sage ich jetzt erst,
gealtert und mit letzter Tinte:
Die Atommacht Israel gefährdet
den ohnehin brüchigen Weltfrieden?
Weil gesagt werden muß,
was schon morgen zu spät sein könnte;
auch weil wir - als Deutsche belastet genug -
Zulieferer eines Verbrechens werden könnten,
das voraussehbar ist, weshalb unsere Mitschuld
durch keine der üblichen Ausreden
zu tilgen wäre.

Und zugegeben: ich schweige nicht mehr,
weil ich der Heuchelei des Westens
überdrüssig bin; zudem ist zu hoffen,
es mögen sich viele vom Schweigen befreien,
den Verursacher der erkennbaren Gefahr
zum Verzicht auf Gewalt auffordern und
gleichfalls darauf bestehen,
daß eine unbehinderte und permanente Kontrolle
des israelischen atomaren Potentials
und der iranischen Atomanlagen
durch eine internationale Instanz
von den Regierungen beider Länder zugelassen wird.

Nur so ist allen, den Israelis und Palästinensern,
mehr noch, allen Menschen, die in dieser
vom Wahn okkupierten Region
dicht bei dicht verfeindet leben
und letztlich auch uns zu helfen.

2012.

AMIT KI KELL MONDANI

Miért hallgatok, miért hallgatom agyon,

ami nyilván látszik és amit terepasztalon

már annyit gyakoroltak, és aminek a végén

még a túlélők is csak lábjegyzetek lesznek.

Az első csapás vélt jogáról beszélek,

mely a nagyszájú vezére által leigázott és

szervezett ujjongásokkal etetett

iráni nép kiirtását jelenthetné, csak mert

e vezér esetleg képes arra, hogy

atombombát állíttasson elő.

És mégis miért fogom be a számat,

amikor azt a másik országot kell néven neveznem,

melyben évek óta – ugyan mélyen eltitkolva – egy

egyre növekvő nukleáris támadóképesség áll készen,

amit senki más fel nem ügyel, mert ott vizsgálódást

végezni nem lehet?

Eme tényhelyzet általános elhallgatását,

amihez én is igazodni szoktam,

nagy, terhes hazugságnak látom

és olyan kényszernek, amit ha sért valaki,

rögtön elmarasztalást kaphat; láttuk már, hogyan

sütnek emberekre „antiszemita” bélyeget.

Most már azonban, amikor hazámnak -

melyre eredendő, egyedüli bűne miatt sorra rájár a

rúd, a melynek mindent újra meg újra felrónak, szinte

megszokásból meg persze pénzre hajtva,

hisz szinte magától kipattan a „jóvátétel” szava -

egy további tengeralattjárót kell Izraelnek juttatni,

olyat, mely arra készült, hogy mindentírtó

robbanófejeket juttasson oda,

ahol vélik, talán, egyetlen atombomba létét,

s úgy vélik, hogy félelemből azt biztosra veszik,

kimondom hát, ami kell.

De miért is hallgattam eddig?

Mert tudtam, hogy származásom,

melyen sohamúló folt van,

tiltja, hogy e tényt kimondott igazságként

Izrael – melyhez kötődöm és kötődni szeretnék –

esetében feltétezzem.

Miért szólok csak most, idősen, tintám utolsó

cseppjeivel:

Izrael mint atomhatalom veszélyezteti

a különben is törékeny világbékét?

Mert ki kell mondani,

amit holnap már késő lenne;

és azért is, mert mi – németként súlyos teher alatt –

egy előre látható bűnös tetthez szállítanánk eszközt,

s minek folytán bűnrészességünk még a szokásos

mentegetőzésekkel se lenne letagadható.

És bevallom azt is, hogy azért se hallgathatok többé,

mert csömör van rajtam a Nyugat álságossága miatt;

Emellett csak remélhetem, hogy sokan szabadulnak

a hallgatás béklyóitól, sokan fogják le a kezét a

látható veszély okozójának és késztetik őt

az erőszak mellőzésére,

de követelik azt is, hogy állandó és akadálytalan

nemzetközi ellenőrzést kapjon

az izraeli atompotenciái és Irán atomereje

és azt engedélyezze is a két ország kampánya.

Csak így marad remény izraelieknek, palesztinoknak,

sőt minden lakosnak eme őrületes borzalom vidékén,

kik itt szinte testközelben ellenségként élnek,

és végső soron nekünk magunknak is.

(Günter Grass, 2012

barikád fordítás)

A világ zsidósága vérmérséklettől függően támadást indított Günter Grass legújabb verse ellen, amelyben a Nobel-díjas német egyebek mellett a kettős mércés izraeli kommunikációnak, a zsidó állam világuralmi törekvésinek üzen hadat úgy, hogy közben a német "ősbűnt" is felemlíti. Itt a vitatott vers, Dobszay Károly fordításában.

AMIT KI KELL MONDANI

Miért hallgatok, s elhallgatom oly régóta,
ami nyilvánvaló és szimulációs játékokban (?)
már gyakorolták, s aminek végén mint túlélők
mi mindenesetre lábjegyzetek lehetünk.

Ez az állítólagos jog az első csapásra,
ami egy szájhős által elnyomott
és a szervezett éljenzésre buzdított
iráni népet kiirthatná,
mivel a hatalmi övezetükben
egy atombomba készítése feltételezhető.

Mégis miért tiltom meg magamnak
ama másik országot nevén nevezni,
amelyben évek óta - bár titokban ugyan -
egy növekvő nukleáris potenciál áll rendelkezésre,
de ellenőrzés nélkül, mivel semmiféle vizsgálat
nem lehetséges?

Ennek a tényállásnak az általános elhallgatása,
aminek a hallgatásomat én is alárendeltem,
úgy érzem, már terhelő hazugság
és kényszer, amely büntetést helyez kilátásba,
ha nem vesszük figyelembe;
az „antiszemitizmus” vádja készen áll.

Most azonban, mivel a hazámból,
amely saját ősbűnével példa nélkül áll,
mindig újra utolér és szóba kerül,
hogy tisztán üzleti érdekből, bár egyesek
jóvátételről is fecsegnek,
szükséges egy további tengeralattjárót
szállítani Izraelnek, melynek különlegessége
abból áll, hogy a mindent elpusztító robbanófejeket
oda irányíthatja, ahol a létezése
egyetlen atombombának sincs bizonyítva,
csak a félelem feltételezi,
kimondom, amit ki kell mondani.

De miért hallgattam idáig?
Mert úgy gondoltam, a származásom,
ami soha el nem törölhető szégyenfoltot visel,
megtiltja, ezt a tényt, mint kimondott igazságot
Izraelről feltételezi, amelyhez kötődöm
és kötődni akarok.

Miért mondom csak most,
megöregedve és utolsó tintával:
az atomhatalom Izrael veszélyezteti
az amúgy is törékeny világbékét?
Mert ki kell mondani,
ami holnap talán már késő lenne;
szintén, mert mi – amúgy is eléggé terhelt németek –
egy bűntény támogatói lehetnénk,
ami előrelátható, s ami miatt bűnrészességünk
semmi szokásos kimagyarázással
nem lenne eltörölhető.

És bevallom: nem hallgatok tovább,
mivel a Nyugat kétszínűségéből
elegem van; továbbá remélhető,
hogy sokan megszabadulnak a hallgatás terhétől,
és a felismerhető veszély okozóját
felszólítják az erőszakról való lemondásra,
egyben azt is követelik,
hogy az izraeli atom potenciál
és az iráni atomlétesítmények
akadálymentes és állandó
nemzetközi ellenőrzését
mindkét ország kormánya engedélyezze.

Csak így tudunk mindenkinek, izraelieknek és palesztinoknak,
sőt minden embernek, akik ebben
az őrülettől megszállt régióban
szorosan egymás mellett, de egymással ellenségesen élnek,
és végül mi magunknak is – segíteni.

„Grass versének egyéb, fentebb már idézett részeiből azonban világosan kiderül, hogy még ezekben a felettébb zavarba ejtő sorokban is a hivatalos humanista aggódik, aki minél kevesebb energiát fordít a helyzet megértésére, annál jobban vonzódik az aggódás jól ismert bevett paneljeihez, mintáihoz. Ráadásul a szöveg hátterében ott vannak az egy időben itthon is számos költőt megihlető – és mi tagadás, tényleg nyomasztó – atomháborús félelmek is.

Grassnak tehát még a legkínosabb sorai sem vádolhatóak antiszemitizmussal. A német sajtó nem lehet büszke arra, amit a benne megbújó »örök antiszemitáról« írt, ezzel az ökörséggel igazolva a vers tételét, hogy mindenkit, aki kritizálni meri Izraelt, leantiszemitáznak a véleményterroristák. Helyesen jegyzi meg az ismert baloldali izraeli újságíró, Gideon Levy a botrány kezelésében remekül teljesítő Haaretz hasábjain, hogy a szégyenből generált »tabuk« kiépítése és fenntartása nem tesz jót a német közbeszédnek, az értelmes beszéd elfojtása ugyanis maga hívja elő a Grasséhoz hasonlóan árnyalt »tabudöntögetést«.

A jobboldali izraeli kormány tagjai pedig – a miniszterelnök és két helyettese, a bel- és a külügyminiszter, vagyis a három legnagyobb koalíciós párt vezetője egyként megszólalt– végképp nem lehetnek büszkék arra, amit Grass ügyében előadtak. Kitiltása egyszerre komikus és felháborító, hivatalos indoklása pedig elképesztően álszent. Mivel azt mégsem mondhatták, hogy Grass véleményének kinyilvánítása miatt nem kívánatos, a Belügyminisztérium szóvivője arra hivatkozott, hogy egykor SS-egyenruhát viselt, Izrael törvényei ezért indokolják nemkívánatossá nyilvánítását. Mindez évek óta tudható, mégis csak most jutott eszükbe, ahogy a Haaretz figyelmeztet. Ráadásul Grass kamaszkori nácizmusáról szólva mégiscsak mérlegelendő az azóta eltelt, immár majd 70 évnyi felnőttkora is, amely a következetes, páratlanul hatásos és magas színvonalú antifasizmus jegyében telt el. E versét kapcsolatba hozni a »náci múlttal«, magyarul szimplán lenácizni az írót, ahogy ezt Eli Yishai belügyminiszter, a szefárd-ortodox, vallási fundamentalista Shas vezetője vagy Netanjahu miniszterelnök tette, elképesztően gonosz és méltatlan lépés.”

Vári György,