Azzal tisztában vagyunk mi, de tisztában lehetnek ma már ellenségeink is, hogy valamire való magyar ember soha sem fog belenyugodni az ország földarabolásába. Képzelhető olyan helyzet, mikor nem lesz opportunus erről beszélnünk, de úgy sohasem fordulhat a világ, hogy a szívünkben is lemondjunk ezeréves örökségünkről. Ezt nem fegyverrel, sem szerződéssel, sem brutalitással, sem engedékenységgel nem fogják elérni ellenségeink, mert az ilyen lemondás ellenkeznék az ember ősi természetével. Bármeddig tartson is az idegen megszállás, mi azt mindig csak történelmünk egy végtelenül lealázó, de ideiglenes és átmeneti epizódjának fogjuk tekinteni, amilyen volt Mihály oláh vajda erdélyi, vagy Giskra-féle zsebrákok felvidéki kalandozása.

Ha Magyarország elragadott vármegyéit ma három európai nagyhatalom tartaná megszállva, mi akkor is biztosak volnánk benne, hogy egykor még vissza fogjuk kapni ezeréves örökségünket. Ilyen esetben azonban bánthatna mindet a tudat, hogy addig is, míg üt a szabadság órája, sok víz fog még lefolyni a Dunán, miként sok víz lefolyt a Visztulán is, mielőtt Lengyelország újból össze tudta szedni szétszórt csontjait.
A mi „hódítóink” azonban szerencsére kis nemzetek. Kis nemzetek, amelyek nem is olyan jó katonák, mint voltak Nagy Frigyes poroszai, nem is olyan jó adminisztrátorok, mint voltak Mária Terézia osztrákjai, sőt nem is olyan fegyelmezett és fanatikus szolgái az államuknak, mint voltak Katalin cárnő oroszai.

A kis nemzetek nem urai saját sorsuknak, az ő emelkedésük és hanyatlásuk mindenkor rajtuk kívül eső erők játékának eredménye. Olvassuk el az oláhok vagy a szerbek történetét, örökös hullámzás az, amelynél (csak úgy, mint a magyar történelemben, de még kirívóbb módon) a rövid föllendülés egy-egy korszakát a rettenetes nemzeti katasztrófák és a mélységes süllyedés időszakai követik, aszerint, amint a kis nemzetek érdekei egy-egy időre megegyeztek, vagy újból ellentétbe jutottak a keleten érvényesülő nagyhatalmak érdekeivel.

A világtörténelem logikája hamarosan elpusztít minden mondvacsinált, hazug államalakulást. A magyar földön és a magyar népen osztozó három hatalom vezéremberei nyugodtan alhatnának, ha mától fogva megállana az idő kereke és érvényét veszítenék a természet törvényei, ha biztosak volnának benne, hogy az orosz óriás örökké csak önmagát fogja emészteni és rettenetes súlyával sohasem fog többé ránehezedni Romániára, hogy a 65 millió német tehetetlenül fog heverni 35 millió francia lábai előtt, hogy a bolgár nép örökre le fog mondani nemzeti aspirációiról, hogy végül az entente örökös rendőri szolgálatot fog végezni Nagy-Románia és Csehország határainak őrizetére.
Az idő kereke azonban soha sem állott még meg semmiféle szentszövetség parancsára és ha ma nem, holnap egészen biztosan össze fogja zúzni mindazt, ami mesterkélt, hazug, beteg és természetellenes az új Kelet-Európában.

Addig is mit tegyünk mi magyarok? Semmi szükség arra, hogy összeesküvést szőjünk, hogy lázítsunk, hogy fegyvereket és nyomtatványokat csempésszünk.
De ezt nem is teszi senki! A mi irredentánk színhelye nem a végeken, hanem Budapesten van. Itt kell szervezkednünk, itt készülődnünk. A készülődésünk: a nemzet kulturális, gazdasági és katonai erényeinek gondozása legyen. Szervezkedésünk: a társadalmi erők egyesítése. Az egységes, művelt, munkás magyarság megnyerte a harcot züllött és napról-napra jobban züllő szomszédjaival szemben, mielőtt még kihúzta volna a kardját.