Sztálin világossá tette: a nemi erőszak és a német civilek terrorizálása egyfajta „jutalom" a katonáknak. Sztálin azt mondta: az embereknek meg kellene érteniük: a katona – aki több ezer kilométert harcolt végig vérben és fegyvertűzben és halálban – megérdemli, hogy egy kicsit szórakozzon a nőkkel.
2008-ban új filmet mutattak be Németországban, amely az oroszokat és a németeket is arra sarkallja majd, hogy vizsgálják felül történelmük bizonyos szakaszát, amit bizonyára mindkét nemzet igyekezett elfelejteni.
Margot Woerk, egykor egy 15 fiatal nőből álló előkóstoló csapat tagja volt, több mint fél évszázadon át hallgatott arról, mivel foglalkozott a második világháború éveiben, de most megtörte a hallgatást,
Woerk a húszas évei közepén járt, amikor a második világháború kitört. Születése óta Berlinben élt, ahonnan a mai Lengyelország területén levő Rastenburgba menekült, amikor elterjedt a hír, hogy a szövetségesek bombázni fogják a német fővárost. Itt sorozták be civil szolgálatra, és a következő két és fél évet Hitler főhadiszállásán, a hírhedt Farkaserődben (Wolfsschanze) töltötte, ahol konyhai adminisztrátor és a Führer előkóstolói csapatának tagja volt.
Woerket egy SS-es ismerőse figyelmeztette arra, hogy a háború rosszul alakul, és a szovjet hadsereg hamarosan eléri a főhadiszállást.
Sikerült megszöknie, és Berlinbe visszajutnia. Nem sokkal ezután a szovjetek elfoglalták a Farkaserődöt, és mindenkit kivégeztek, akit ott találtak, beleértve az előkóstolói csapat másik 14 tagját is. Woerk számára azonban csak ekkor kezdődött a háború legrosszabb része: amikor a szovjetek megostromolták Berlint, őt elhurcolták, és egy üres orvosi rendelőben tartották fogva két hétig, ahol minden nap többször, csoportosan megerőszakolták.
A film, az Egy nő Berlinben (A Woman In Berlin) (magyar címe: Egy berlini nő) a német újságíró, Marta Hillers naplójából készült, és bemutatja mindazokat a borzalmakat, amelyeket a Vörös Hadsereg katonái követtek el a Harmadik Birodalom fővárosában 1945 áprilisában és májusában.
Marta egyike azoknak a nőknek, azon nők millióinak, akiket a Vörös Hadsereg katonái megerőszakolta egy, vagy több alkalommal. A második világháború végének sajátossága volt, hogy az orosz „felszabadítókkal" szemben – akik elfoglalták Kelet-Németországot – a történészek meglehetősen engedékenyek voltak, és szemet hunytak olyan dolgok felett, amelyek igenis megtörténtek.
Az oroszok négy éven át tartó harca a Wehrmacht ellen sokak számára fájdalmas volt. Az oroszok által Nagy Honvédő Háborúnak hívott időszak volt ez, amikor minden ötödik német katonát megöltek. Miden öt közül négyen a Keleti Fronton haltak meg.
Manapság nagyon sok orosz számára elfogadhatatlan az a tény, hogy a Nagy Honvédő Háború idején a Vörös Hadsereg végigerőszakolta Poroszországot és Kelet-német országot is. Amikor Antony Beevor erről írt Berlin: The Downfall (Berlin: A bukás) című könyvében, a Londonba kinevezett orosz nagykövet, Grigorij Karasin „istenkáromlással" vádolta meg a történészt, mondván: azokat rágalmazza meg, akik megszabadították a világot a náciktól.
Illés Béla
(Kassa, 1895. – Budapest, 1974.) kétszeres Kossuth-díjas író, újságíró.
Első írásait Ady Endre közbenjárásával a Nyugat közölte még ugyanebben az évben. A Nyugat hasábjain ettől kezdve rendszeresen vállalt politikai és közírói szerepet. Inkább szocialista, mint polgári radikális nézeteket vallott.
1919-ben emigrált Bécsbe. 1920-1921 között Kárpát-Ukrajnában a Munkás Újság munkatársa volt. Letartóztatták, majd kiutasították Csehszlovákiából. 1921-1922 között ismét Bécsben élt, mint alkalmi munkás és filmstatiszta. 1923-ban, miután kiutasították Ausztriából is, Oroszországba utazott. A Sarló és Kalapács munkatársa lett. 1927-től a Szovjet Írók Szövetsége titkárságának munkatársa volt.
Regényei a Magyarországi Tanácsköztársaság eseményeit, a forradalomhoz vezető utat elevenítik fel. A szovjet hadsereg őrnagyaként részt vett Budapest ostromában. Őrnagyi beosztásában ekkortájt jelentette ki, hogy a szovjet katonaság számára "a magyar nők is a szabad zsákmány körébe tartoznak". 1950-1956 között az Irodalmi Újság főszerkesztője volt. 1957-1959 között az Élet és Irodalom szerkesztő bizottsági tagja volt.
Hasonlóan reagálnak a ma élő németek is: nem akarnak arról beszélni, hogy valóban megtörtént az erőszak, és nem akarják, hogy anyáik és nagyanyáik a nyilvánosság elé álljanak, és elmondják saját történetüket. Pedig ez a film ezt teszi.
Nagyon sok olyan német nő él még ma is, aki soha nem beszélt a történtekről a frontról visszatérő férjének.Ez volt 1945 elhallgatott történése. És most nem csak a történelemkönyvek lapjára kerül, hanem a nemzetközi hallgatóság is szembesülhet az áldozatok elhallgatott, fájdalmas emlékeivel a villódzó képernyőn és mozivásznon.
1941 júniusában hárommillió fős német hadsereg lépte át a szovjet határokat. A totális háborúban, ahogy ez a háborúkban gyakran megtörténik, védtelen nőket, kislányokat és idős asszonyokat is támadtak. Nagyon sokuknak volt abortusza, mások sokáig szenvedtek szifilisztől. A nemi betegséget megerőszakolóiktól kapták el. Az így fogant, megszült gyerekek zömét elhagyták.
Az sincs bizonyára benne a történelemkönyvekben, hogy az én nagyanyám meg hiába lakott 3 hétig egy ruhásszekrényben, az oroszok mégis megtalálták és megerőszakolták az akkor 18 éves lánykát, sok ezer társával együtt. Ő mesélte, hogy hiába csúfították el magukat a lánykák-nők, összeterelték őket, sorba állították és mindenkinek a kezét kellett mutatnia... Még egy munkás lány kézfeje sem túl elhasznált 12-18 évesen, tehát abból bizton meg lehetett állapítani a kort... Válogatós népek voltak az orosz tisztek, persze a közlegényeknek megtette az 50-60-80 éves nagymama is! Persze előtte az amerikaiak szétbombázták szinte az összes várost, kiváltképpen Budapestet. Háború volt, na. De a történelmet a győztesek írják, ezt sose felejtse senki!
Laurence Rees történész World War Two: Behind Closed Doors (A második világháború: Zárt ajtók mögött) című új könyvében rámutat arra, hogy habár a nemi erőszak hivatalosan bűncselekménynek számított a Vörös Hadseregben, tény, hogy Sztálin világossá tette: a nemi erőszak és a német civilek terrorizálása egyfajta „jutalom" a katonáknak. Sztálin azt mondta: az embereknek meg kellene érteniük: a katona – aki több ezer kilométert harcolt végig vérben és fegyvertűzben és halálban – megérdemli, hogy egy kicsit szórakozzon a nőkkel.
A "rohadt" fasiszta/náci németek hoztak húst a nagymamámék házához, hogy főzzenek belőle ételt. egy hét múlva az oroszok levágtak mindent és megeroszakoltak 16 éves nagymamámat és testvéreit szép sorban. Így élték meg a "felszabadulást".
Expulsed German girl in despair, beaten (maybe raped), filmed on a country road near the Czech border.
Egy másik esetben, amikor azt állították, hogy a Vörös Hadsereg katonái fogva tartott németeket bántalmaztak, Sztálin azt mondta: „Túl sok előadást tartottunk a katonáinknak, hagyjuk, hogy egy kicsit kezdeményezőek legyenek!" A nemi erőszak egyébként egyfajta fegyvere volt Sztálin állami katonai rendőrségének, Lavrentyij Berija például sorozatosan követett el nemi erőszakot. Egy alkalommal egy amerikai diplomata, Berija testőre és Tatjana Okunyevszkaja színésznő is szemtanúja volt annak, hogy Berija megállította fekete autóját az utcán, belökött egy nőt a kocsiba, és hazavitte az ágyába.
Gereben Ágnes nemrég megjelent könyve a szovjet koncentrációs táborokkal kapcsolatos tévhitekkel próbál leszámolni: az általános bemutató után az egykori táborvilág túlélőivel készített interjúk sokkolják az olvasót.
A könyv különösen borzalmas és felkavaró részét jelentik azok a fejezetek, ahol a gyerekek elleni fellépésről, a kiskorúak kivégzéséről olvashatunk, vagy megtudhatjuk, hogy az osztályellenségek 16-20 év közötti fiatal lányait egyszerűen használatra kiutalták a komisszároknak. A fiatalkorú foglyok között a börtöncellákban, vagy lágerekben „természetes” volt a nemi erőszak, és az őrök is előszeretettel válogattak a büntető intézményekbe érkezett rabok közül.
– Távol vagy mindentől és mindenkitől, tehát ha sikoltozol, az sem baj – mondta Berija a nőnek, amikor a dácsájába értek. – A kezemben vagy. Úgyhogy gondolkozz el ezen, és ennek megfelelően viselkedj.
Az NKDV vezetője több mint száz iskolás korú kislányt és fiatal nőt rabolt el és erőszakolt meg. Rees szerint így nem is volt csoda, hogy amikor a Vörös Hadsereg katonáinak gaztetteiről szóló jelentések Moszkvába értek és Berija kezébe kerültek, a katonák szörnyű tetteinek nem lett semmilyen következménye.
Berlin női lakosságának megerőszakolása - és mindenki veszélyben volt 13 és 70 éves kor között - hihetetlenül elvetemült és bűnös dolog volt. Egy berlini ügyvéd mesélte el szívettépő történetét. Az ügyvéd valahogyan megmentette zsidó feleségét a németek karmaiból, és megpróbálta az asszonyt megmenteni a Vörös Hadsereg katonáitól is. Miközben sebesülten feküdt, végig kellett nézni a, hogy a feleségét megerőszakolják a katonák.
– Egy szót sem beszéltek oroszul, és ez könnyebbé tette a dolgot - írta haza küldött levelében a Vörös Hadsereg egyik katonája 1945 februárjában. - Nem kellett győzködni őket. Csak rájuk fogtuk a revolvert, és azt mondtuk nekik, hogy feküdjenek le. Aztán elvégeztük a dolgunkat és tovább mentünk."
Nem volt szokványos, hogy a szovjet katonák bevallották rémtetteiket, ráadásul, hogy mindezt a családjuknak írt levélben tették. Ezért van az, hogy az új német film szinte sokkolja a közvéleményt.
A német könyvkiadó, Hans-Dietrich Müller Grote levelet írt Truman elnöknek, aki a potsdami konferenciára érkezve az üzletember házában szállt meg. „A ház lakói az Ön érkezése előtt állandó félelemben és rettegésben éltek. Nap nap után és éjszakánként is fosztogató orosz katonák jártak ki-be, megerőszakolták a lánytestvéreimet a szüleik és gyermekeik szeme láttára, idős szüleimet megverték. Minden bútort felszaggattak szuronyaikkal, mindent összetörtek."
Napjainkban a téma kutatói megegyeznek abban, hogy a második világháború végén a Vörös Hadsereg katonái nagyjából két millió német nőt erőszakoltak meg, az oroszok nem válogattak, az áldozatok 8 és 90 évesek közül kerültek ki, átlagosan egy német nőt tizenkétszer erőszakoltak meg.
Drezdában a Vörös Hadsereg támadásai a német nők ellen 1945 tavaszán hágtak tetőpontjukra. A város rengeteget szenvedett már addig is a szövetségesek bombázásaitól. A szovjet katonák szisztematikusan járták végig a házakat egymás után. John Noble így emlékezett vissza erre az időszakra: „A szomszéd házba betörtek a szovjet katonák. Kilökték az ott lakó nőt az utcára, és megerőszakolták. A férfiaknak végig kellett nézni, aztán lelőtték őket. Az utcánk végében egy nőt egy vasúti kocsi kerekeihez kötöttek. Iszonyatosan bántak vele."
Chris Bellamy történész szerint habár erről az időszakról nem születtek feljegyzések a túlélőktől, bizonyos, hogy a többszörös nemi erőszak sem volt ritka, sőt, a szovjet vezetés ezt is elnézte katonáinak.
A Vörös Hadsereg katonái a becslések szerint kétmillió alkalommal követtek el nemi erőszakot Németországban. Ebből 70 000-100 ezret Bécsben, 50 000-200 ezret Magyarországon. Több ezer nőt erőszakoltak meg Romániában, Bulgáriában, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában is. Egyes történészek az állítják: a szovjet katonák azokat a német egyenruhát viselő orosz nőket sem kímélték, akikre a felszabadított koncentrációs táborokban bukkantak. Egy szovjet katona naplójában azt is feljegyezte, hogy különösen szerették megerőszakolni a náci párt funkcionáriusainak feleségeit.
A vodka persze nagy szerepet játszott ezen bűncselekmények elkövetésében, de emellett ezek a katonák érzéketlenek és agresszívak is voltak. A nemi erőszakot gyakran követte kínzás, sőt, gyakran előfordult, hogy az áldozatot agyonlőtték vagy agyonverték.
Richard Evans, a Cambridge-i egyetem professzora most publikált könyvében egy fiatal szovjet tisztet idéz. A katona arról számol be, hogy megtaláltak egy csapat menekülő német nőt és gyereket. „A nők, anyák és gyerekeiket lefektettük az út jobb oldalára, mellettük ott álltak a katonák letolt nadrággal. Azokat a nőket, akik tiltakoztak, átlökték a másik oldalra, és agyonlőtték, ahogyan azokat is, akik a gyereküket védték." A tiszt azt mondta: minden katona részt vett ebben.
Édesanyám szülőfalujában egyedül azt a rusnya nőszemélyt nem erőszakolták meg, aki elárulta az oroszoknak, hogy melyik háznál, melyik tanyán mi a neve a nőknek. Úgyhogy a betörő ruszkik már névvel követelték őket és ha nem kerültek elő, fegyvert fogtak a szüleikre vagy a gyerekeikre.
nem volt ez különb Magyarországon se
talán ez a különbség a német és a szovjet hadsereg között. inkább rabolják ki a királyi palotát, minthogy nőket erőszakoljanak tömegével.
a Vörös Hadsereg katonáinak „járt a szórakozás”, de míg a lengyel nőt életben hagyták, a „büszke németet” a megerőszakolás után agyonlőni volt dicsőség. A kulturális különbségek és a sztálini propaganda állt a szovjet katonák brutalitása mögött.
Milovan Gyilasz, jugoszláv író és politikus szóvá is tette Sztálinnak hadserege mérhetetlen brutalitását a baráti Jugoszláviában: a katonának joga van elvenni, ami jár neki – volt a tömör válasz. Szolzsenyicin Gulag szigetcsoport című könyvéből tudjuk, hogy nemcsak a német, hanem a lengyel nőket is számolatlanul becstelenítették meg a „felszabadítók”. A különbség annyi volt, hogy őket életben hagyták, míg az igazán „vagány” szovjet katona a német nőt az erőszak után megölte – idézi a történész. Ám hasonló módon viselkedtek a balti államokban, de néha még a korábbi szovjet területeiken is, például Ukrajnában.
Több oka is van, hogy miért. A szovjet katonák többsége távoli, teljesen más szokású országrészekből érkezett. Gazdaságilag fejletlen, vad területekről és életkörülmények közül „csöppentek” a fényes európai városokba. Máraitól tudjuk, hogy szinte függői voltak az óráknak, hosszú ideig el tudták hallgatni a ketyegésüket. Eleve nehéz volt „civilizált viselkedést” elvárni tőlük, a lakossággal tényleg barbárok módjára bántak.
Sok nő inkább öngyilkos lett, mintsem szembenézzen a tömeges erőszakal
Tüzelték a bosszút
Igen erős propaganda működött a szovjet hadseregben. Levelezőlapokat küldtek saját katonáiknak, amelyben az otthonmaradottak szenvedéseiről írtak, arról, hogyan kínozták meg rokonaikat a nácik. Ilja Ehrenburg szellemi vezetése alatt a propaganda kifejezetten kegyetlenkedésre sarkallta őket: „Ha megöltél egy németet, ölj meg még egyet!”, „Tegyétek magatokévá a büszke német asszonyokat!” – harsogták. Egyes, ideiglenesen visszafoglalt helységekben, Poroszországban vagy nálunk Nyíregyházán a mai horrorfilmeket megszégyenítő cselekmények nyomait lehetett dokumentálni.
Létezett egyfajta rejtett propaganda is: a katonák rendszeresen küldhettek haza néhány kilós csomagokat. Ehhez társult Sztálin álláspontja, hogy a katona elveheti, ami jár neki, mert megérdemli. Szinte felhívás volt ez a fosztogatásra, erőszakra. Legyen szó baráti vagy ellenséges országról, a szovjet hadsereg tevékenységét igen nehéz felszabadításnak nevezni. Főleg akkor, ha felidézzük, hogy a nyugati fronton, a brit és amerikai hadseregben nem volt jellemző az effajta szabadrablás.
Ha valakit sérelem ért a katonák részéről, természetesen panaszt tehetett az illetékes szovjet parancsnokságon, de a következmények kiszámíthatatlanok voltak. Rosszabb esetben a panaszost malenkij robotra vitték vagy csak megverték, de volt olyan eset is – főleg a front elvonultával – amikor a bűnös katonát megbüntették, akár ki is végezték. Itt persze komoly esetekre kell gondolni, a kisebb lopás, rablás, néhány pofon ügyében a sértett jobban tette, ha hallgatott.
"összefeküdt egy ruszkival"
Kár, hogy Tőkés Anna (régi, nagy színésznő, 1903. Marosvásárhely, Magyarország - 1966. Budapest, Magyarország) már nem él, elmondhatná neked, hogy ő egymás után száz ruszkival feküdt össze, merő szórakozásból.
Dr. Polcz Alaine (Kolozsvár, 1922. – Budapest, 2007.)
19 évesen, a második világháborúban megsérült, a klinikai halál állapotába került. Előtte borzalmas szenvedéseken ment keresztül szovjet katonák folyamatos, csoportos, tömeges erőszaktétele, kínzása és a nélkülözés miatt. Ez az élmény egész életén nyomot hagyott.
Asszony a fronton c. könyvében ír erről: "Aztán elindultam egyedül. Bekötöttem a fejemet, és elmentem a kommandaturára. Ott már nagyon sokan ültek és várták, hogy sorra kerüljenek. Közöttük egy kislány, akinek vérzett a feje, egy tincs a hajából kitépve. Nyomorult és kétségbeesett volt. "Átmentek rajta az oroszok" - mondta az anyja. - Nem értettem meg. - "Biciklivel?" - kérdeztem. Azasszony dühös lett: "Maga bolond? Nem tudja, mit csinálnak a nőkkel?"Hallgattam, amit körülöttem beszéltek. Hogy melyik nőnek tört el a gerince, ki vesztette el az eszméletét, ki vérzik, hogy nem tudják elállítani, férfit, kit lőttek agyon, mert védeni próbálta feleségét. Egyszerre föltárult az az iszonyat"
"Ez az élet nemcsak az enyém volt. Férjem fehér hajú édesanyját ugyanúgy elhurcolták és megerőszakolták, mint a serdülő lányokat. "
A nők vadállatként és szervezett összetereléssel történő megerőszakolása a „szovjetorosz” hadseregre volt jellemző! És nem csak a nagyvárosokban, a nagy ostromok után, hanem minden kis faluban így tettek. Legtöbbször szemet hunytak vagy maguk a tisztek is szervezték az erőszakot. Ahogy az angol, amerikai és francia hadsereg katonái nem erőszakolták végig Németországot, úgy a német vagy a magyar hadsereg sem tett ilyet Ukrajnában és Oroszországban. Az gyakran megtörtént, hogy az éhező ukrán asszonyok ajánlották fel magukat azért, hogy túléljék a háborút, a kényszer alatti prostitúció azonban sem ott, sem Berlinben nem azonos azzal a gyalázattal, amit Polcz Alaine ír le az Asszony a fronton c. könyvében vagy Hardi Péter a Bomlott világ c. riportkönyvében. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a szovjetoroszok csupán "visszaadták" azt az erőszakot, ami őket érte az ő hátországukban. A német vagy a magyar erőszak a partizánokkal együttműködő civileket érte és nem szexuális jellegű volt. Elszórt esetek bizonyára voltak, de az a tömeges állati erőszak, vagy csoportos felhajtás és meggyalázás, amelyről a nagyszüleink meséltek, s amelybe sokan belehaltak vagy olyan fertőzéseket kaptak, hogy meddővé váltak utána, mint Polcz Alaine is, ilyen a „szovjet” fronton nem volt jellemző. Ezért nem patikamérlegen kellene méricskélni a „kölcsönös” sérelmeket. Baloldali nosztalgiának, „beleélő megértésnek” itt nincs keresnivalója, mert ami történt az gyalázat, ahogy minden másféle civilekkel szembeni erőszak is az volt, bárki követte el.
Utolsó írka