Pongrátz Gergely (1932. – 2005. ) a Corvin közi felkelőcsoport második és utolsó főparancsnoka az 1956-os forradalom idején.

Nyílt válaszlevél /HUNNIA 103. szám /

Dr.phil.I. und Dr.h.c.oec. Gosztonyi Péternek, aki a dupla doktori cím mellett a „Historiker, Politologe, Publizist” címeket is viseli

Életének 68. évében 1999-ben, Bernben elhunyt Gosztonyi Péter magyar történész - közölte a hírt a svájci magyar nagykövetség.

Az 1956 óta Svájcban élt nemzetközi hírű Kelet-Európa- és Oroszország-szakértőt március elején megoperálták, akkor jobban lett, most váratlanul következett be a halála. Gosztonyi Péter 1963 és 1996 között a svájci Kelet-Európai Könyvtár vezetője volt, és elsősorban hadtörténettel foglalkozott. Számos könyve jelent meg az 1956-os magyarországi eseményekről, valamint a kelet- és közép-európai térségről.

Gosztonyi Péter 1931. december 2-án született Budapesten. Tanulmányait Budapesten, majd 1953-tól a Zürichi Egyetemen folytatta. Részt vett az 1956-os forradalomban, alhadnagyként szolgált Maléter Pál közelében a Kilián laktanyában. A forradalom leverése után Svájcba emigrált. A 1960-as évektől az egyetemi rangú Kelet-európai Könyvtár munkatársa, majd 1964-től 1996-ig vezetője volt az intézménynek. 1997-ben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem díszdoktorává avatták. Az emigrációban igyekezett ébren tartani a határon kívül élő magyarság tudatában Magyarország felszabadításának reményét, történelmi munkáiban arra törekedett, hogy tárgyilagosan mutassa be az ország második világháborús szerepét, az 1956-os forradalom előzményeit és összefüggéseit. A Rákosi-Kádár rendszer "történészeinek" utolsó csatlós koncepciójával szemben kimutatta, hogy Magyarország második világháborús szerepjátszásában milyen mértékben volt meghatározó az a diplomáciai kényszerpálya, amelybe a Nyugat korabeli dilettáns politikusai a trianoni békediktátummal még a jószándékú magyar államférfiakat is belesodorták. Történészi hitvallása: úgy kell munkálkodni, hogy gyűlölet nélkül ismerjük meg szomszédainkat, s tartsuk be az együttélés szabályait, mert e nélkül sem a Nyugat, sem a Kelet nem segít bennünket. Gosztonyi Péter állandó munkatársa volt több német, osztrák, svájci hadtörténeti, politikai folyóiratnak, illetve újságnak, 1990-től az Élet és Irodalom, a Magyar Nemzet, a Heti Magyarország, a Kritika című lapoknak. Tagja volt a Svájci Hadtörténeti Társaságnak, a Német kelet-európai Társaságnak és a Svájci Szakújságírók Szövetségének. Főbb művei: az 1973-ban kiadott, magyarul 1990-ben megjelent A kormányzó, Horthy Miklós című könyv, A Vörös Hadsereg (magyar kiadás 1993), A magyar forradalom története (1981), Magyarország a második világháborúban I-III. (1984), Vihar Kelet-Európa felett (1990), A magyar Golgota, A politikai megtorlások vázlatos története Magyarországon 1849-1966 (1993), Vlaszov tábornok (1997). A tavaly februárban, a Budapest lángokban 1944-1945 című könyve bemutatóján az író elmondta: hadtörténeti munkáiban nemcsak stratégiai és technikai szempontból, de a történéseket átélő ember szemével is igyekszik láttatni az eseményeket. A "svájci páholy" pedig lehetőséget teremt számára, hogy a Kárpát-medence történetét szűk magyarországi nézőponton túllépve vizsgálja.

sic!

Kedves Péter!

Nem hittem volna, hogy egy olyan ember, aki a fenti címeket viseli, ne tudná, hol a felső határa az aljasságnak. Én igyekszem elkerülni azt az alpári hangot, amit Te ütöttél meg a Vödrös Attilának küldött leveledben és melyet az ÚJ IDŐK hozzájárulásommal leközölt. Ha már feldobtad a labdát, engedd meg, hogy belerúgjak. Olyan tényekkel válaszolok, melyeket bizonyítani is tudok.

1. Igaz, hogy én nem fejeztem be az egyetemet, mert elfogyott az a pénzem, amit három éves kemény munkával kerestem. Az amerikai magyar diákszövetség ösztöndíjkérelmemet 1957-ben elutasította. Sőt, a diákszövetség lapjában olyan cikk jelent meg, melyben azt írták, hogy „exportálni kell a Pongrátzokat”. Azonban engedd meg, hogy dicsekedjek. A két fiam és a lányom egyetemet végeztek. A kisebbik fiam és a lányom egyetemen tanítanak Amerikában. Tanulmányaikat az általad olyan nagyon lenézett sertéstenyésztésben végzett kemény munkám eredményeképpen könyveld el.

2. Péter! Te annyiban segítettél nekem a könyvem megírásában, hogy küldtél egy tiszteletpéldányt az 1981-ben megjelent „A Magyar Forradalom Története” című könyvedből. Sokat idézek belőle, s rámutatok a történelemhamisításokra. Abban az időben több levelet váltottunk. Az egyikben azt írod, hogy: „Amikor parancsot kaptam, hogy lőjelek titeket a Corvin-közben, vigyáztam arra, hogy jó magasan a fejetek felett, a kéményeket lőjem”. Vajon a kéményektől kaptak gellert azok a golyók, melyek bajtársaim életét oltották ki? Különben az 1981-ben megjelent könyvednek is van egy története, amivel Te nem dicsekszel. 1983-ban keresett fel Bosztonban Kunszabó Ferenc, aki a következőket mondta el. – 1977-ben kapott először útlevelet, s az első útja Svájcba vezetett, 56-os bajtársaihoz, ahol megismert Téged. 1980-ban Széchenyi életrajzán dolgozott, s ezért rendszeresen járt be a Széchenyi Könyvtárba kutató munkát végezni. Egyik alkalommal Téged látott az egyik asztalnál és odament üdvözölni. Zavarba jöttél és kérted, hogy hagyjon magadra, mert nagyon el vagy foglalva. Később Kunszabó találkozott a könyvtár igazgatójával és megkérdezte: - Ismered azt a pofát annál az asztalnál? - Ismerem hát, Gosztonyi Svájcból. - Mit csinál ez itt? - Az ellenforradalomról ír könyvet. - És te adsz hozzá anyagot? - Felülről kaptam az utasítást, hogy mindent, amit akar, a rendelkezésére adjak.
Péter! Én a ‘70-es évek közepén Spanyolországból Amerikába mentem, s csak 1990-ben jöttem haza. Tehát a ‘70-es évek végén mi Európában nem találkozhattunk. Az viszont igaz, hogy a harmincöt éves számkivetésem teljes ideje alatt irtózatos honvágy gyötört! Te azonban 1980-ban a Kádár-korszakban, talán egyenesen Kádár utasítására kaptad az anyagot, hogy „A Magyar Forradalom Történetét” megírjad. Péter, ha már becsület nincs, az erkölcsöket sem ismered?

3. Egy parlamenti fogadáson valóban találkoztunk. Te alezredesi egyenruhában voltál és a tiszti kereszt lógott a nyakadban. Lenézően, lekicsinylően megkérdezted: – Gergely, hogy-hogy Te még mindig civilben? – Péter, ha Te kaptál egy alezredesi rendfokozatot, vajon milyen rangot kellene kitaláljanak nekem? De ha Te kérdeztél, hadd kérdezzek én is: – Mondd, mit keres egy kereszt a Te nyakadban? Sarkonfordultál és faképnél hagytál! Mégis este az operában Te nyitottad ki a páholyom ajtaját. A szégyenérzetet sem ismered?

4. Valóban jártál a Corvin-közben a forradalom győzelme után, amikor a Corvinnak 15-20 parancsnoka volt. Iván Kovács és én is ezek közé tartoztunk. Azonban október 30-án egy főparancsnokot választottak a corvinisták négy jelölt közül. Iván Kovács is egy jelölt volt és én is. A corvinisták azonban tudták: Iván Kovács megegyezett Maléterrel, hogy a fegyvert átadják a honvédségnek. Az én álláspontom volt az, hogy a fegyvert nem tesszük le ameddig egy orosz katona is tapossa a magyar földet. Valószínű ez döntött abban – és nem a testvéreim akik ott sem voltak – hogy megválasztottak. Ezt nem írtam le a könyvemben, mert nem akartam Iván Kovács emlékét megbántani. Most már azonban, hogy az erre vonatkozó dokumentumok is napvilágra kerültek, kegyeletsértés, nélkül, csupán a történelmi tények tisztázása érdekében kénytelen vagyok ezt is nyilvánosságra hozni. Te azt mondtad nekem 1963-ban Madridban, hogy a történelmet a történészek írják. Én meg azt mondom, hogy a történelmet egyes hazug történészek hamisítják meg politikai beállítottságuk szerint. Lásd Európa XX. századi történelmét.

5. Az is elgondolkoztat, hogy az Oroszországban megnyilt katonai levéltárakba Te kaptál kutatási engedélyt, s a megtalált dokumentumok alapján az Új Magyarországban közöltél egy kétoldalas cikket. Az érdekes az, hogy én még az itthoni levéltárakba sem kaptam kutatási engedélyt, pedig még az Antall kormány idején kértem. A cikkedben viszont egy rövid bekezdésben a következőket írod: „Okt. 26-án a felvezényelt gépesített lövész hadosztály a Corvin-köznél megsemmisítő vereséget szenvedett”. Ezt Te írtad, Péter! Tehát október 25-27. Között negyven honvéddal, akik keretlegények voltak a MUSZ-osoknál, Maléter megpróbálta ugyan kifüstölni a Corvint, de csak a Kilián ablakaiból lőttek minket. Te is a lövöldözők között voltál. Nem sikerült. A Corvint csak akkor foglalták el az oroszok, amikor azt mi feladtuk. November 10-én reggel. A Kilián laktanya viszont már november 4-én reggel elesett. Ezt Csiba Lajos százados, a Kilián laktanya parancsnoka írja a naplójában. Tehát a Kilián laktanyának sem a forradalom (október 23-28.), sem a szabadságharc (november 4 után), semmilyen szerepe nem volt a fegyveres harcokban. Maléter és a laktanya politikai szerepét viszont Tildy Zoltán, Vass Zoltán és a kommunista propaganda biztosította.

6. Horváth Miklós doktori disszertációt írt Maléterről, ami egy könyv formájában „MALÉTER” címmel megjelent. Könyvének a 101. oldalán leírja, hogy október 28-án hajnalban két irányból indult támadás a Corvin ellen, melybe szovjet és magyar katonák vettek részt. A magyar egységek parancsnokai Takács László őrnagy, Tóth Zoltán alezredes és Kovács Pál főhadnagy, illetve Márton András ezredes, Szűcs Miklós ezredes és Kovács József alezredes voltak. A 104. oldalon a következőken írja: „ Tóth ekkor engedélyt kért arra, hogy Maléter ezredessel felvegye a kapcsolatot, és törzsével a Kilián laktanyába bejutva irányítsa a rohamcsoportok tevékenységét, és hogy a támadásba a Kiliánban lévő jelentős erőt is bevonja. Ezt a kérését mintha meg sem hallották volna. A hadosztályparancsnok ezek után felhívta az elöljáró szovjet hadtest parancsnokát. A felmerült problémákra hivatkozva, felderítési adatok hiányában kérte a támadás elhalasztását. A hadtest parancsnoka az indokokat nem fogadta el, és kiadta a támadás megkezdésére vonatkozó parancsát.” Tóth Miklós azt is leírja a 6. és 7. bekezdésben, hogy milyen erővel támadtak a szovjet és magyar hadsereg katonái: „Az oszlop élére három T-34-es és három T-54-es harckocsi sorolt be. Ezt a biztosító csoport járművei követték, majd újabb két T-54-es és két úszó harckocsi következett. A menetoszlop közepén a rohamcsoportok harci járművei helyezkedtek el, mögöttük négy-hat T-54-es és további T-34-es harckocsi zárta az oszlopot. Ekkor, a harcparancstól eltérően, a Corvin-köz és környéke felderítésére három T-34-es harckocsit indítottak az Üllői úton a Körút irányába. Mivel ezek a harckocsik egy-másfél óra múlva sem érkeztek vissza, utánuk küldték az oszlopban következő három T-54-es harckocsit. Újabb egyórás várakozás után az egyik T-54-es épen, a másik sérülten visszatért. A szovjet harckocsik parancsnoka jelentette, hogy a T-34-esek a Corvin előtt égnek és az ő harmadik T-54-es harckocsiját ugyancsak kilőtték.” Hosszan lehetne még idézni Horváth Miklós vagy Szűcs Miklós könyvéből olyan tényeket, amiket Te is ismersz, Péter. Amit itt idézek, ez csak az október 28-i hajnali szovjet-magyar támadás volt a Corvin ellen. Október 26 volt a legnehezebb napunk, amikor 17 szovjet páncélost füstöltünk ki és a Körút páncélos temetővé vált.

Tudom, Péter, hogy a II. világháború történetével értékes munkát végeztél. Arra kérlek, hogy ne foglalkozz se 1956-tal, se velem. Ne akard ellopni a forradalmat azoktól a „Pesti Srácoktól” akik ezt megvívták és győzelemre vitték. Nagyon jól tudod Te is, hogy a Néphadsereg katonái csak október 28án, a forradalom győzelme után „épültek be” a felkelők közé. Saját karrierjüket féltették. November 4-én azonban az első órában magukra hagyták a szabadságharcosokat. Talán ismét a karrierjüket féltették. Sokan pufajkások lettek. Tehát ismét figyelmeztetlek arra, hogy hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát. Az értékes munkáid hitelességét ne reszkírozd a forradalom történetének meghamisításával.

7. Szűcs Miklós vezérkari ezredes, aki tagja volt annak a négyes bizottságnak, amely november 3-án este Tökölre ment tárgyalni az oroszokkal (Maléter, Erdei, Kovács István a vezérkar főnöke és Szűcs Miklós) könyvében azt is leírja, hogy november 2-án Kováccsal a Kilián laktanyában Maléterrel vacsoráztak. Maléter (november 2-án!) a következő kijelentést tette: „Én a szocialista rendszer híve vagyok. Soha nem lőttem és soha nem lövettem és ezután sem vagyok hajlandó lőni vagy lövetni annak a Szovjetuniónak a katonáira, amelynek az életemet, a katonai pályafutásomat köszönhetem.” Péter, én hiszek Szűcs Miklósnak. Nem ő hazudik. Te csináltál hőst Maléterből, s amit én leírok a könyvemben az nem kegyeletsértés, hanem az a tény, hogy nem engedem a történelmet meghamisítani. Ha Te nem írtad volna meg a könyved és előtte a tanulmányaidat, cikkedet mint „Publizist” talán én sem írtam volna meg a „Corvin-köz 1956”-ot. Ezek szerint könyvem 1982-ben történt megjelenését valóban Neked köszönhetem. Ne felejtsd el, hogy Rajk Lászlót és a kommunista tábornokok hosszú sorát is felakasztották Rákosiék. Ma azonban csak az elvtársaid tarthatják őket mártíroknak. Ez vonatkozik Maléterre is, mert ő nem a forradalom, hanem saját karrierjének lett az áldozata. A forradalom honvédelmi miniszterét akasztották fel Kádárék, nem a tettei hanem a betöltött pozíciója miatt.

8. Ami a tábornoki rendfokozatot illeti, azt valóban felajánlotta nekem Antall József. Sőt, a tábornoki nyugdíjat is. Azt válaszoltam, hogy amikor én leszek az utolsó ‘56-os, akin akar segíteni, akkor elfogadom. De ameddig a bajtársaim hat-hétezer forintos nyugdíjból nyomorognak, nekem ne adjon tábornoki rendfokozatot és nyugdíjat. Erre Für Lajos, az akkori honvédelmi miniszter az egyik tanú.

Különben a több mint két éves katonai szolgálatom során kétszer voltam őrvezető. Egyszer lefokoztak azért, mert egy politikai foglalkozáson olyan kijelentést tettem, hogy a kommunizmus nem más, mint állami kapitalizmus. Ezt is a könyvemben részletesen leírom. Azonban büszke vagyok az őrvezetői rendfokozatomra, mert ezért kétszer is megszolgáltam.

Tudom, hogy Téged Keleti György ezredessé léptetett elő. Azonban ha egyenruhában találkoznánk, elvárnám Tőled, hogy tisztelegj nekem.

Hidd el Péter, hogy most sincsenek politikai ambícióim. Itt az ÚJ IDŐK-ben írásban hozom nyilvánosságra azt, hogy sem államelnök, sem országgyűlési képviselő nem akarok lenni. Ma sem akarok mást, mint 1956-ban. Egy szabad és független Magyarországot. Azt, hogy Magyarország végre legyen a magyaroké! Egy ilyen Magyarországon szívesen lennék disznópásztor, vagy akár utcaseprő is.

Pongrátz Gergely
(Új Idők)