1956-ban a forradalmi követeléslisták mindegyikének része volt a Sztálin-szobor eltávolítása. A MEFESZ október 22-ei műegyetemi gyűlésén elfogadott 16 pontot, amelyet a 23-ai tüntetéseken másolatokban nagy példányszámban terjesztettek, illetve ki is ragasztottak a városban, ezt sokan a forradalom fő követeléseinek tekintették. A 13. pontja ez volt: „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.”

A felkelők nem vártak arra, hogy a hatalom hajtsa végre a követelést. Október 23-án délután a Nemzeti Színháznál (a mai Blaha Lujza téren) összegyűlt tömegben konkrét ötletként vetődött fel, hogy a szobrot népítélettel döntsék le. Az áruház előtt lévő kis szobornál egyetemisták szavaltak, és miután felolvasták a követelések pontjait, az emberek a körúton hamarosan a Városliget felé indultak. Útközben egyre többen csatlakoztak hozzájuk, köztük teherautók, amelyek sofőrjei vállalkoztak az emberek szállítására, miután meghallották, miről van szó.

A Sztálin térre, a szoborhoz érve a tömeg kezdetben nem tudott mit kezdeni az óriással. „A nagy dromedár szoborra felmászni is nehéz volt, nem hogy azt megmozdítani tudtuk volna” – írta Pongrátz András. Drótkötelekkel és csörlőkkel próbálkoztak, amelyeket négy-öt teherautó húzott, de a kerekek kipörögtek és a szobor nem mozdult. Egy közeli építkezésen macskakövekkel pakolták meg a teherautókat, de a nehezebb járművekkel sem jutottak sikerre, a drótkötelek egymás után szakadtak el.

Ezután egy gépipari technikumba járó fiú azt javasolta, hogy a közelben lévő iskolájából hozzák el a lángvágót. „Most már percek alatt elvágtuk a térd alatt a szobrot, [...] a tömeget sikerült hátrakönyörögni és a teherautók [...] a meggyengített szobrot nagy recsegés és ropogás között le tudták húzni” – emlékezett vissza Pongrátz.

Az emberek a testet egészen a Blaha Lujza térig vitték, tovább darabolták, szétverték. A hatalmas talapzaton csak Sztálin csizmái maradtak, a budapestiek ezután sokáig Csizma térnek nevezték a helyet.

A Pongrátz-testvérek az 1956-os forradalom legendás szabadságharcosai voltak.

A család kilenc gyermeke közül hat fiútestvér fegyverrel harcolt a szovjet megszállók ellen a szabadságért a budapesti Corvin közben: Pongrátz András (1938–), Pongrátz Bálint, Pongrátz Ernő (1920–1978), Pongrátz Gergely (1932–2005), Pongrátz Kristóf (Bandi) (1927–2009) és Pongrátz Ödön (1922–2009).

A család a trianoni döntéssel Romániához került Szamosújvárról származott, amelynek 1940-ben a testvérek édesapja volt a polgármestere. A család 1945-ben az előrenyomuló román és szovjet csapatok elől költözött Magyarországra. (Mátészalkára, majd később Soroksárra.)

Pongrátz Gergely így emlékszik édesapjukra, aki néhány hónappal a forradalom kitörése előtt hunyt el: „Amikor meglátta az első orosz katonát, akkor megfogadta: addig, amíg itt vannak az oroszok, nem borotválkozik. Mellig érő szakállal temettük '56 áprilisában.”

A Corvin közi ellenállásban először Ödön és Kristóf (akit valami okból Bandinak keresztelt a család) vettek részt, a későbbi főparancsnok Gergely később csatlakozott. Ödön és Kristóf jelentős szerepet játszott a Corvin köziek lőszer és élelem utánpótlásában. Tárgyalni gyakran Ernőt és Ödönt küldték. Ödönt a Corvin köziek Papa, Kiabálós papa becenéven ismerték, mert 34 évével apai korúnak számított a pesti srácok között, Gergely beceneve Bajusz volt.

A forradalom idején a Soroksáron maradtak is segítségükre voltak abban, hogy telefonon értesítették őket, hány tank vonul északra, a város felé abból az irányból. "Ezt a feladatot az akkor tizenkét és fél éves Marika húgunk látta el, kifogástalanul. Még azokat a számokat is leírta, amik a tankok oldalán voltak olvashatók" – írta emlékezésében Ernő.

Katonai parádé a Sztálin-szobor előtt a Felvonulási téren.
A tribün a Regnum Marianum templom helyén épült

A testvérek közül először Ernő keveredett az eseményekbe, aki a tüntetőkkel együtt a Parlamenthez jutott és beengedték, hogy a tüntetők nevében tárgyaljon. Az egész éjszakát a parlamentben töltötte, és erről telefonon értesítette édesanyját és testvéreit, Ödönt és Bandit, akik otthon cserépkályhát tapasztottak. (Közben Ernő a Rádióba is átment egy magnetofonért - hogy rögzítse Nagy Imre beszédét -, ahol tanúja volt a kezdődő ostromnak.)

Gerő Ernő nagy csalódást keltő, a tüntetéseket elítélő rádióbeszéde után a tapasztók otthagyták a kályhát és a Rádióhoz indultak. (A rádióból már hallatszottak a lövések – emlékezett vissza Ödön.) Útközben megálltak a Lámpagyárnál – amelyről már korábban elterjedt a hír, hogy ott fegyvereket gyártanak, és rá is találtak a karebélyokra és a lőszerekre. Egy felkelőkkel és fegyverekkel rakott teherautóval még éjfél előtt a Rádióhoz indultak, de csak a Móricz Zsigmond körtérig jutottak. A Fehérvári út bejáratánál barrikádot rögtönöztek és Bandi javaslatára benzint locsoltak szét, hogy megállítsák a tankokat. "Nem sokkal korábban egy beszkártost, aki munkába ment, lebeszéltük szándékáról, s ha már nem megyek munkába – mondta –, nektek adom az uzsonnámat. Megettük a zsemlyét és a tepertőt" – írta Ödön. A begyújtott benzin nem sokkal később egy 13 tankból álló oszlopot kényszerített visszafordulásra. (A szovjet hadvezetés állítólag a Székesfehérváron állomásozó páncélosokat rendelte Budapestre, Pongrátzék ezekkel találkozhattak.)

Ezután egy csoport fegyveressel a hídon át a Boráros térre mentek, majd tovább a körúton. Ekkor voltak tanui annak, hogy egy diplomáciai rendszámú autóban ülő orosz tiszt kihajolva sorozatot adott le a tömegre, több embert megölve. "A sebesülteket a Kilián laktanyába és a távolabbi klinikába szállítottuk. Ekkor kezdtük használni a benzines üvegeket." Mindez már a Corvin köz közvetlen közelében történt.

Még az előző nap délután négy órakor Pongrátz András, 17 éves diák az Eötvös Lóránt Gépipari Technikumban, akit nem érdekelt a politika, Soroksárra hazafelé menet a Blaha Lujza téren csoportosulást látott. Leugrott a villamosról és nem sokkal később a mai Felvonulási téren álló Sztálin-szobornál találta magát, ahol részt vett a szobor ledöntésében. Késő estére már a Rádiónál volt, ahol tanúja volt az ostrom egy részének. Soroksárra hazaérve másnap társaival barikádot emeltek, hogy megállítsák az orosz tankokat, azok azonban egyszerűen kikerülték az akadályt. A soroksáriak tehetetlenségükben kövekkel és féltéglákkal dobálták az orosz teherautókat, ahonnan visszalőttek és többen holtan maradtak a földön.

Pongrátz Gergely (Szamosújvár, 1932. – Kiskunmajsa, 2005.) a Corvin közi felkelőcsoport második és utolsó főparancsnoka az 1956-os forradalom idején.
Antikommunista értelmiségi családban született. A mezőgazdasági gimnáziumot Gergely Bácsalmáson végezte. A szobi járási tanács takarmánygazdálkodási előadója, majd a ceglédi városi tanács főállattenyésztője lett. "Én agronómus lettem, és csakis őrangyalomnak köszönhettem, hogy börtön nélkül megúsztam a közel 12 évig tartó kommunista rendszert" – írta 1982-ben megjelent könyvében.
"Az 1956-os forradalom kitörésének híre a hényelpusztai állami gazdaságban ért, ahonnan október 24-én reggel indultam Budapestre, mert éreztem, hogy testvéreim is részesei a felkelésnek. Tudtam, hogy mellettük van a helyem. A Corvin közbe október 25-én hajnalban kerültem" – emlékezett vissza Pongrátz Gergely.

1956. október 29-én este Váradi Gyula vezérőrnagy egy magyar katonai küldöttséggel azért érkezett a Corvin közbe, hogy a felkelőkkel feltétel nélküli fegyverátadásról tárgyaljon, cserébe a szovjetek ígért kivonulásáért. Megfenyegette őket, hogy ha nem egyeznek ebbe bele, másnap szovjet–magyar gyalogsági támadással kell szembenézniük. (Mindezek fényében a felkelők bizalmatlansága a magyar katonai vezetőkkel szemben nem volt alaptalan – bár Maléter ebben a vitában azt képviselte, hogy a csoport egy része tarthassa meg fegyvereit.) A tárgyaláson résztvevő Corvin köziek közt a legradikálisabbak Pongrátz Gergely és Falábú Jancsi voltak, akik azt mondták: amíg szovjet csapatok vannak Magyarországon, még részlegesen sem szabad letenni a fegyvert – a szovjetek kivonulását, függetlenséget, a Varsói Szerződés felbontását, az ÁVH leszerelését és többpártrendszert követeltek.

Október 30-án újabb tárgyalások kezdődtek, amelyek végül elvezettek a civil felkelőket is befogadó Nemzetőrség felállításához. A felállításról döntő tárgyalásokon október 31-én a Kilián laktanyában többek közt Pongrátz Gergely és testvére, Ödön is részt vettek. Ezen a tanácskozáson Pongrátz Gergely éles kirohanást intézett Maléter ellen (de végül békében váltak el).

Pongrátz Gergelyt a Corvin köziek november 1-jén délelőtt választották meg főparancsnoknak a Malétert támogató Iván Kovács László helyett, akivel Pongrátzék viszonya ekkorra már jelentősen megromlott. Márton András ezredes javaslatára helyettes parancsnokokat is választottak: Iván Kovácsot, Szabó Lászlót és Erdős Imrét.

Pongrátz Gergely rossz viszonyban volt Maléter Pállal, akit a kormány a rend helyreállítására küldött a Kilián laktanyába és kezdetben nem ismerte fel, hogy egy oldalon áll a szomszédos Corvin köz ellenállóival. Pongrátz már a forradalom idején is többször nyíltan bírálta Malétert, akinek honvédelmi miniszterré való kinevezésével sem értett egyet. Mindebben szerepe lehetett a Malétert támogató Iván Kovács Lászlóval való vetélkedésének is, akit leváltottak, amikor Pongrátz Gergely lett a Corvin köz főparancsnoka.

Szűcs Miklós vezérkari ezredes, aki tagja volt annak a négyes bizottságnak, amely november 3-án este Tökölre ment tárgyalni az oroszokkal (Maléter, Erdei, Kovács István a vezérkar főnöke és Szűcs Miklós) könyvében azt is leírja, hogy november 2-án Kováccsal a Kilián laktanyában Maléterrel vacsoráztak. Maléter (november 2-án!) a következő kijelentést tette: „Én a szocialista rendszer híve vagyok. Soha nem lőttem és soha nem lövettem és ezután sem vagyok hajlandó lőni vagy lövetni annak a Szovjetuniónak a katonáira, amelynek az életemet, a katonai pályafutásomat köszönhetem.” Péter, én hiszek Szűcs Miklósnak. Nem ő hazudik. Te csináltál hőst Maléterből, s amit én leírok a könyvemben az nem kegyeletsértés, hanem az a tény, hogy nem engedem a történelmet meghamisítani. Ha Te nem írtad volna meg a könyved és előtte a tanulmányaidat, cikkedet mint „Publizist” talán én sem írtam volna meg a „Corvin-köz 1956”-ot. Ezek szerint könyvem 1982-ben történt megjelenését valóban Neked köszönhetem. Ne felejtsd el, hogy Rajk Lászlót és a kommunista tábornokok hosszú sorát is felakasztották Rákosiék. Ma azonban csak az elvtársaid tarthatják őket mártíroknak. Ez vonatkozik Maléterre is, mert ő nem a forradalom, hanem saját karrierjének lett az áldozata. A forradalom honvédelmi miniszterét akasztották fel Kádárék, nem a tettei hanem a betöltött pozíciója miatt.

Maléterhez – és Iván Kovácshoz – való rossz viszonyában valószínűleg szerepet játszott politikai nézeteik különbsége is. Malétert, bár a kommunista párt Nagy Imre vezette revizionista szárnyához tartozónak gondolta, gyanakodva figyelte nem csak a felkelők és a Maléter vezette katonák közti korábbi feszültség miatt is, hanem mert nézeteit nem tekintette elég radikálisnak. Egy nyilatkozatában, amikor arról kérdték, miért nem utazott haza az emigrációból Nagy Imre (és Maléter) újratemetésére, Pongrátz azt válaszolta: "A temetés előtt lejött hozzám Arizonába a New York-i konzul, három napig a vendégem volt, győzködött, hogy jöjjek haza a Nagy Imre temetésre. Azt mondtam: ha minden kivégzettet eltemetnek, akkor jövök, de az öt kommunistát el tudják temetni nélkülem is, ezért nem jövök."

Mindezek ellenére az első napokat kivéve a Corvin köz harcosai és a Kilián laktanya katonái képesek voltak jó együttműködésben együtt harcolni a szovjetek ellen.

A szovjet csapatok támadásának november 4-én ellenálltak a Corvin köziek és még napokig kitartottak. Pongrátz a csoport egy részével még aznap éjszaka a Víg utcába ment át, mert a hatalmas veszteségek miatt nem hitt abban, hogy a Corvin közt tartani lehet. Még azon az éjszakán lemondott a főparancsnokságról is.

November végén családjával magyar katonák segítségével elhagyta az országot és Bécsben csatlakozott a Magyar Forradalmi Tanácshoz.

Pongrátz Gergely élete a forradalom leverése után is mozgalmas maradt, évtizedekig két kontinens között ingázott. 1957 februárjáig Bécsben, illetve Genovában volt, majd az Amerikai Egyesült Államokba, New Yorkba költözött és itt vagongyári munkás lett. 1957-ben Chicagóban a Magyar Szabadságharcos Szövetség alelnökének választották (az elnök Király Béla lett), később 15 évig, 1982-es lemondásáig a szervezet elnöke volt.

Király Béla (Kaposvár, 1912. – Budapest, 2009.) magyar vezérezredes, hadtörténész, politikus, az MTA külső tagja.

Érettségi után önként jelentkezett a kaposvári állomáshelyű magyar királyi „Zrínyi Miklós” 7. honvéd gyalogezredbe, 1930-ban tette le a katonai esküt „karpaszományos” gyalogosként. Itt tartalékos tiszti tanfolyamot végzett, 1935-ben tizedikként[1] avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. 1935 és 1939 között a szintén kaposvári magyar királyi „Nagy Lajos Király” 6. honvéd gyalogezredben szolgált hadnagyi rendfokozatban. 1939-ben főhadnaggyá léptették elő.

1939 és 1942 között a m. kir. Honvéd Hadiakadémián folytatott tanulmányokat. 1941-ben vezérkari százados lett, egy évvel később, mint a végzős évfolyam tagja, 1942 nyarán három hónapra frontszolgálati tapasztalatszerzésre a Don mellett állomásozó 2. magyar hadsereghez vezényelték többedmagával. 

1940-ben részt vett Észak-Erdély visszacsatolásában.

A frontszolgálatot követően a Hadiakadémiát a legjobb eredménnyel, évfolyamelsőként (ún. „Szobrosként”) végezte el. 1943. december (Proskurov)–1944. április: a 201. megszálló hadosztály anyagi vezérkari tisztje. Az itt magyar zsidó munkaszolgálatosokkal szemben tanúsított emberi magatartása miatt a Jad Vasem bizottság később a „Világ Igaza” címmel tüntette ki.

1944. szeptember–október 16.: a 8. tábori póthadosztály anyagi vezérkari tisztje. Szálasira nem tett esküt, megbízható munkatársaiból ellenállócsoportot szervezett.

1945. március végén önként jelentkezve a kőszegi védőkörletre alakított ideiglenes dandár vezérkari főnöke, majd később parancsnokuk Ausztriába való távozása után annak parancsnoka lett. Március 29-én Király adta át a várost a szovjet csapatoknak. Hadifogságba került, ahonnan többedmagával megszökött.
1945. december 4-én a HM Igazoló Bizottsága igazoltnak nyilvánította. 1946-ban vezérkari őrnaggyá, majd vezérkari alezredessé léptették elő. 1949-ben vezérkari ezredes lett. 1949 októbere és 1950 áprilisa között a gyalogság parancsnoka volt. az 1950-es díszszemlét ő irányította, 1951. augusztus 17-én az ÁVH letartóztatta. 1952. január 15-én koncepciós perben kötél általi halálra ítélték. 1952. január 29-én ítéletét életfogytig tartó börtönbüntetésre módosították.

1956. szeptember 7-én ideiglenesen szabadlábra helyezték, a megalakuló Forradalmi Karhatalmi Bizottság és a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány elnöke, valamint Nagy Imre ekkor nevezte ki Budapest katonai parancsnokának. Tőle kapta feladatul is az új Nemzetőrség megszervezését. E feladatok ellátása érdekében került sor a ’48-as hagyományokon alapuló Nemzetőrség szervezésére.

Az utóvédharcok során Nagykovácsi térségében vette fel a küzdelmet a támadókkal: „A Nagykovácsi melletti erdőségben leleplezett csoport megsemmisítésére november 10-én éjjel a 97. gépesített ezred alegységeit jelölték ki… Harc bontakozott ki a gépesített ezred és a nemzetőrök között. A foglyul ejtett nemzetőrök tudtunkra adták, hogy Király Béla az osztrák határ irányába távozott. Konyev marsall utasítására egy különleges csoport indult útnak, élén a tapasztalt felderítő tiszttel, I. I. Szkripko ezredessel, hogy Király Bélát feltartóztassa. Király Bélát azonban sem felkutatni, sem feltartóztatni nem sikerült.”[3] Ják közelében hagyta el Magyarországot.

Diszpolgára Baton Rouge (Louisiana), Louisville (Kentucky) városoknak, valamint Maryland és Delaware államoknak, Kentucky állam ezredese.

1977-ben alapította meg az Atlantic Studies on Society in Change című könyvsorozatot, amely a közép-kelet-európai régió (és benne Magyarország) újabb kori történelméről ad ki tudományos igényű tanulmányköteteket, monográfiákat. A Columbia University Press által terjesztett kötetek száma meghaladta a százharmincat.

1989-ben hazatért. Beszédet mondott Nagy Imre és vértanú társai újratemetésén. Még ez évben a Legfelsőbb Bíróság felmentette az ellene korábban emelt vádak alól, és visszaadta vezérőrnagyi rangját. 1990-ben vezérezredessé léptették elő. Az 1990-es országgyűlési választáson független jelöltként mandátumot szerzett Somogy megye 1-es számú egyéni választókerületében (Kaposvár). 1990 novemberében átült az SZDSZ-frakcióba (a pártba nem lépett be), az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának alelnökeként dolgozott. Mandátumát 1994-ig viselte.

1991-ben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen elnyerte a hadtudományok tiszteltbeli doktora címet.

1993. március 11-én a Jad Vasem Intézet a Világ Igazai közé választotta, mivel 1944-ben vezérkari tisztként fellépett a hadosztálya kötelékébe tartozó zsidó munkaszolgálatosok életének védelmében. 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetésben részesült.

2000 és 2002 között Orbán Viktor miniszterelnök személyes megbízottja volt a haderőreform munkálataiban.

bokor imre megint hazudozik itt Király Béláról? ki tudja mikor mond igazat?

Pongrátz 1959-ben Spanyolországba költözött és tizenkét évig Madridban élt. 1967 októberében Toledóban az 1956-os emlékünnepségen az Alcazar védői és a magyar szabadságharcosok közt vont párhuzamot.

Később az Egyesült Államokba tért vissza. Ezúttal biztosítási ügynök lett, majd sertéstelepet tartott fenn Arizonában.

1956-ot követően először 1990-ben, a rendszerváltás után járt Magyarországon. Már a következő évben végleg hazaköltözött. Budapesti elnöke lett az 1956-os Magyarok Világszövetségének, majd az 56-osok Szövetségének, tiszteletbeli elnöke, majd elnökhelyettese a POFOSZ-nak.

1997 őszén a hazai termőföld védelmében szervezett engedély nélküli tüntetésen a rendőri intézkedés következtében megsérült.

Pongrátz Gergely hozta létre és vezette a 1956-os Pesti Srác Alapítványt. Corvin köz, 1956 címmel könyvet írt a forradalomról. (Ez 1982-ben először Chicagóban jelent meg, 1989-ben a magyar fővárosban, illetve bővített kiadásban 1992-ben még egyszer Budapesten.

Részt vett a Jobbik Magyarországért Mozgalom alapításában.

Szívinfarktus végzett vele, amely az általa önerőből létrehozott marispusztai (Kiskunmajsa) 56-os Múzeum udvarán érte. Saját halottjának nyilvánította az 56-os Magyarok Világtanácsa és az 56-os Magyarok Világszövetsége, a Pesti Srác Alapítvány és az 56-os Történelmi Alapítvány. Temetése előtt, 2005. május 28-án a Corvin közben ravatalozták fel. Előtte a bazilikában búcsúztatták örmény katolikus szertartás szerint.

Hazatérte után Pongrátz Gergely radikális jobboldali, antikommunista nézeteiről vált ismertté és emiatt számos támadás érte a posztkommunisták részéről

két testvér: Gergely és Ödön

Pongrátz nézetei valószínűleg az 1956-os forradalom idején sem voltak lényegesen mások, mint később, a harcok közt folytatott tárgyalásokon elhangzott ismert nézetei azt mutatják, hogy a radikális, megalkuvást nem tűrő ellenállók közé tartozott. Különösen szembeötlő, hogy a Pongrátz-testvérek és környezetük – köztük például Falábú Jancsi (Mesz János) – egy pillanatig sem hittek a kivonulást ígérő szovjeteknek, sőt a velük egyezkedő magyar politikai és katonai vezetéssel szemben is bizalmatlanok voltak. Visszautasítottak minden javaslatot a civil felkelők lefegyverzésére, például Maléterét, aki elküldte volna a Corvin közben harcoló fiatalokat, a pesti srácokat. Nem bíztak a Nagy Imre vezette kormányban sem.

nagyon helyesen!

A szabadságharcot után Pongrátz Ödön elhagyta Magyarországot, és az Egyesült Államokban, Bostonban telepedett le. 1961-től a Sulyok Dezső szellemi támogatásával működő Október 23. Mozgalom alapítója, elnöke volt.

A rendszerváltás kezdetén térhetett haza, miután az utolsók egyikeként megszüntették vele szemben is a beutazási tilalmat. 2004-ben testvéreivel együtt vitézzé avatták Budapesten, 2005-ben hazatelepült. Az '56-os Történelmi Alapítvány elnökeként irányította a kiskunmajsai '56-os Múzeum, valamint az '56-os Ifjúsági Tábor munkáját

MNO.: A Pongrátz testvérek híresek voltak arról, hogy tudtak harcolni, tudtak tárgyalni. Hány Pongrátz harcolt?

Pongrátz Ödön: Összesen hatan harcoltunk, de nem voltunk mindig együtt, mert egy fiúnak mindig édesanyánkra és kishúgunkra kellett vigyázni. Én voltam a legidősebb, két évig már voltam katona a háborúban, 1945. október 21-én szereltem le. Ernő a Hunyadi-páncélosoknál szolgált Tordánál, a nagy harcokban. Velünk volt a Corvin közben Bandi, apánk így nevezte, eredeti neve egyébként Kristóf. Bandi hentes- és mészárosként az élelem és a fegyver beszerzéséért volt felelős. Gergely lett a corvinisták főparancsnoka, és aztán csatlakozott hozzánk Andris is. Bálint testvérünk volt az, aki legtöbbet vigyázott édesanyánkra, de többször részt vett a harcokban.

MNO: Úgy tudom, Ernő Nagy Imrével is tárgyalt.

P. Ö.: Valóban. Ernő be mert menni a Parlament épületébe október 23-án. Akkor vagy kétszázezer ember gyűlt össze ott, és Nagy Imrét követelték, dörömböltek a kapun. Kristóf István elvtárs kijött a kapu elé és azt közölte, hogy csak két személy jöhet be. Az öcsém Veres Péter és Déry Tibor társaságában . Azt mondta: Péter bácsi, Tibor bácsi, ti tudjátok legjobban, hogy mit akar a nép! Menjetek be és mondjátok meg nekik! Erre Veres Péter megpördítette a nagy bajuszát és ezt válaszolta: Jó gondolat ez fiam, de te menj be. S ha veled szóba állnak, visszajöttél, akkor mi is bemegyünk. Gyorsan kellett cselekedni, így Ernő és egy közgazdász egyetemista bement az Országházba. Az őrök felvezették őket az emeletre, leültették egy kerek asztal mellé őket, ahol már Hidas, Mekis és Erdei miniszterek fogadták őket. Erdei mindjárt megkérdezte a küldötteket, mit akartok? Ernő azt válaszolta, hogy három dolgot. Először: Gyújtsák meg a villanyokat a téren és világítsák ki a parlament épületét. Másodszor: Oltsák el a vörös csillagot a parlament tetején és tegyenek ki egy nemzeti színű magyar zászlót, de magyar legyen a zászló, nem kommunista címerrel, mert nem garantálható a parlament biztonsága. Harmadszorra az volt a kérése, hogy Nagy Imre beszéljen a néphez, mert a tömeg őt akarja hallani. Az első kettőt rögtön teljesítették, és amikor a vörös csillag fényét eloltották, az emberek tízezreinek üdvrivalgása kísérte. Nagy Imre telefonszámát nem találták, végül kocsit küldtek érte és behozták Nagy Imrét. Ernő még annyit mondott a minisztereknek, valamint Nagy Imrének, hogy szóljanak Piros László belügyminiszternek, nehogy kiadják a tűzparancsot, mert ha elkezdenek lőni a tömegre, akkor iszonyatos vérfürdő lesz. Nagy Imre, mielőtt kiment volna balkonra, tanácskozott a minisztereivel, hogy mit mondjon a tömegnek. Ernő azt tanácsolta, Imre bácsi bármit mondhat, csak ne kezdje úgy, hogy elvtársak. Mégis úgy kezdte, erre kifütyülték. Megijedt és ekkor mondta azt, hogy „magyar testvéreim”, amire hatalmas tapsot kapott.

MNO: Tehát Pongrátz Ernőnek ez volt a nagy tette?

P. Ö.: Az egyik. Egyébként a Nagy Imrével való tárgyalást fénykép is őrzi. Október 29-én a corvinisták képviseletében Antalóczy Sándor doktorral én mentem tárgyalni a Parlamentbe Nagy Imréhez. Bemutatkoztam neki: Pongrátz Ödön vagyok, Ernő bátyja, aki megmondta önöknek október 23-án, hogy tiltsák le Piros Lászlót, de későn léptek. Emlékszem a kis bajuszosra – válaszolt Nagy Imre –, majd megfogta a kezemet és személyes ültetett le a helyemre. Ott volt Janza, a honvédelmi miniszter, Erdei és vagy öt tábornok. Egész éjjel tárgyaltunk, a tábornokok azt kérdezték tőlem: Hányan vannak maguk, hol vannak a katonák, hol vannak a parancsnokok? Azt válaszoltam, hogy nem vagyunk sokan, körülbelül tizenötezren vagyunk pesti srácok és vagy hetvenötezer polgári lakos harcol velünk. Megállapodtunk abban, hogy a rend fenntartására megalakítjuk a Forradalmi Karhatalmi Alakulatot, ami operatív bizottságában nekünk, forradalmároknak többségben kell lennünk.

Pongrátz András, 1996 Május 27.-én Tucson, Arizona:

 - Talán, addig legalábbis, életem legörömtelibb pillanata volt mikor a nagy tömegű gyűlölt szimbólum nagy zaj közepette lezuhant és ott feküdt. Mi diadalmasan felmásztunk rá, s mintha mindjárt az egész kommunizmust győztük volna le örömmámorban úsztunk és csak ölelgettük egymást. Egy egyenruhás rendőrhöz fordulok, kinek a pisztolya az oldalán a tokjában lógott, s kicsit cinikusan, de inkább barátságosan kérdem tőle, mit szól a dolgokhoz? Gondolván, ha ott azt a pisztolyt elővette volna, biztos vérfürdő lett volna az ő vérét beleértve. De messze attól, azt mondja "hát fiam már nagyon ideje, hogy az a postarabló onnan lekerüljön. Különben is még ha akarnék is mit tehetnék ennyi emberrel szemben."