Wágner Gábornak a 2007 júliusi egri filmfesztiválon bemutatott interjúfilmje Bereznay András fejtegetéseit tartalmazza a magyarországi helyzet lényegi vonásairól. Az elmondottak a hazai közegben szokatlan megközelítést jelentenek és rokonságban állnak Bereznay András www.kibulizottorszag.net -en olvasható esszéjével.

a fenti írásától függetlenül jöttem rá én is ugyanezekre, csak sallangmentesen.

jól látja a kettős népszavazást, egy gumicsont volt, ha megakarta volna oldani a fidesz, akkor megkérdezik az mszp-t, miért nem támogatja, vegyünk ki azt a pontot, írjunk bele mást, pl indok: idejön 10 millió "román", akkor a fidesz azt mondja erre, hogy akkor írjuk bele, hogy ne jöhessenek ide, csak oldjuk meg a kérdést, de a látható viták nem ilyenek, nem véletlenül. árokásás folyik, látszatviták hangzanak el, érdemi viták helyett, akinek van szeme, láthatja.

külföldről azért segítettek a komcsiknak a rendszerváltásban, nem csak a korábbi csendestárs segített

 A hazai politikai újságírás és elemzés termékei ma jórészt semmitmondóak. Szerzőik ugyan gyakran jól képzett, magas műveltségű emberek, és az aktuális részletek tekintetében nemegyszer jól tájékozottak. Mégis, a közeg melyből származnak, maga az, melynek szempontjai, megközelítésmódjai már olyan mélyen eltorzultak, hogy a benne működő szerzők alkatilag váltak képtelenné a dolgok lényegével, azaz a valósággal való érdembeli foglalkozásra.

 A mai Magyarországon olyan különös viszonyok alakultak ki – ezzel a legtöbb ott élő egyetért –, hogy szinte semmi sem az, aminek mondják. A jól elsajátított fogalmak, látószögek, melyekkel a hazai elemzők a kérdéseket megközelítik, más, nálunk nem létező helyzetekben születtek, csak azokra vonatkoznak, így alkalmazásuk elkerülhetetlenül félrevisz, és zavaros ál- illetve féligazságok, saját ellentétükbe többszörösen is átcsapó okfejtések, logikai képtelenségek, álérvek, belső ellentmondások és összekevert szempontok zagyva, követhetetlen tömegét eredményezi.

Magyarországon azért visz félre, mert a demokratikus keretek valódi tartalom nélkül, csak formális értelemben léteznek.

1963, a más kommunista rendszerektől egyes vonásaiban különböző, Kádár-rendszerként ismertté vált hatalomgyakorlási mód kezdete. Névadója velejéig cinikus, ugyanakkor saját célját (az árulás útján, idegen fegyverrel megszerzett hatalom lehetőleg konfliktusmentes eszközökkel, de mindenáron történő megtartását)  bármennyire is amorálisan, azért ügyesen képviselő politikus volt. Kádár számára 1956 fő tanulsága a nép törekvéseinek formát adni, azt megmozgatni, sőt irányítani is képes értelmiségi réteg veszélyességének fölismerése volt.

A növekvő problémák mindinkább indokolttá, a szovjet vezetésben bekövetkezett változás, mely a magyar kommunistákat elbizonytalanította, egyidejűleg lehetővé is tette, hogy szűk értelmiségi csoportok a változó viszonyok között újravizsgálják helyzetüket és új utakat keressenek. Voltak ugyan (ők jelentették a későbbi SZDSZ magvát), akik a rendszert eredetileg még saját - általuk is osztott, de azt fokozatosan elhagyott – ideológiájának fölhasználásával már a 70-es évek legvége óta bírálva, annak önkéntes megreformálására igyekeztek rávenni. Velük taktikai okokból részlegesen egyes más, a rendszert nyíltan elutasító, nem csendestársi jellegű személyek, illetve szűk körök is együttműködtek. A többi ellenzékiként föllépő csoport azonban csak azzal párhuzamosan lépett a színre, hogy az országot ellenőrzése alatt tartó Szovjetunió új vezetője, Gorbacsov, reform folyamatot indított meg. Mindenekelőtt gazdasági szempontok mérlegelésével jutott arra a belátásra, hogy birodalma számára előnyös, ha a Nyugattal a második világháború vége óta folytatott szembenállás politikáján változtat, és ennek részeként föladja az ellenőrzést az övezet fölött, melybe Magyarország is tartozott.

A térség elhagyásának részeként kétségtelen, hogy a szovjet vezetés a magyar elvtársakat is értesítette, hogy a jövőben ne számítsanak rájuk. A hír a kommunistákat nagyon  megijesztette. Mindenki tudta, elsősorban ők maguk, hogy uralmuk már kezdettől a szovjet csapatok jelenlétére épült. Szembe kellett nézniük a kérdéssel, mihez fognak kezdeni, ha elmennek az oroszok, különösen olyan helyzetben, melyben még a gazdaság is rohamosan romlik? Nem tudhatták mi lappang a mélyben. Uralmukról a társadalom véleményét sohasem kérdezték meg – el sem tűrtek ilyen természetű véleménynyilvánítást –, és amikor az magától megszólalt, utoljára 1956-ban, ez számukra nagyon kedvezőtlen volt. Hiába voltak a hazai viszonyok elviselhetőbbek a legtöbb más kommunista országban fönnállónál, hiába voltak jelei, hogy a társadalom, korábbi törekvéseit föladva, uralmukba lassanként beletörődött, tudták, hogy ha magukra maradnak, bármi megtörténhet velük. Féltek, és joggal. Bűneik nagyok voltak, elszámolnivalójuk rengeteg.

Egyetlen kiút kínálkozott a Párt vezetése számára. Átjátszani a hatalmat, minél zökkenőmentesebben, olyanoknak, akik legalább bántatlanságukat, és ha lehet, minél több kiváltságuk megtartását is hajlandóak biztosítani. Kézenfekfő volt az addigi csendestársakhoz fordulni. Egyidejűleg föltűnően nyitottak Nyugat felé is. Az egész világ ünnepelte a hirtelen meglepően liberálissá vált, „bátor” és „önálló”, még kelet-német állampolgárok tömeges nyugatra távozását is elősegítő magyar kommunistákat, pedig csak annyi történt, hogy a bőrüket mentették. Egyben a Nyugaton a jövőre nézve máris jó pontokat akartak szerezni.

Nem volt véletlen, hogy olyankor, amikor pedig még csak kevéssel korábban is, az uralkodó Párttal való versengés igényével föllépő politikai párt alapításáról – megtorlástól tartva – senki még csak álmodni sem mert volna, hirtelen egyre-másra alakulhattak új, magukat a fönnálló rendszer Pártjával szemben együttesen demokratikusnak nevező pártok, illetve párt jellegű tömörülések. Akik így pártokat hoztak létre, nem alulról jövő kezdeményezésekre válaszoltak, nem a nép körében megfogalmazott igények képviseletében léptek föl. Értelmiségiek voltak, akik vagy a Párt informális úton történt, erre irányuló buzdításának tettek eleget, vagy olyanok, akik nyomon követve a világban történő változásokat, maguktól is fölismerték, hogy a kommunista uralom napja leáldozóban van. Ezzel kapcsolatban lehetőséget láttak. Nem föltétlenül az ország, a társadalom számára.

A Magyar Október Párt