KáKánBéKa
2018 húsvétján, Örményországban egy férfi fogta a hátizsákját, bejelentkezett élőben a facebookon és közölte: elindul gyalog, keresztül az egész országon, azzal a küldetéssel, hogy az embereket békés forradalomra szólítsa. A cél: megdönteni a korrupt, populista rezsimet, amely abszolút hatalmat élvez hősünk posztszovjet örmény nemzete felett. Innen indul a következő 40 nap csodával határos, igaz története, amelyben testközelből találkozunk az összes kulcsszereplővel, köztük a hatalmasságokkal is.
Fotelból nézve is katarzist okoz az örmény forradalom
Film.hu
A Nem vagyok egyedül a Jerevánban lezajlott tiltakozások sűrűjébe dobja a nézőt, van olyan intenzív élmény, mint a legjobb politikai thrillerek. Ezen felül világszerte reményt adhat azoknak, akik hisznek abban, hogy az utcáról, véráldozat nélkül is meg lehet dönteni egy korrupt rendszert. A System of a Down frontemberét, az örmény származású Serj Tankiant is feltüzelte a forradalom, Los Angelesből repült oda, hogy részt vehessen benne, majd pedig a Nem vagyok egyedül producere és zeneszerzője lett.
A grúzok miért nem csinálják, miért nem csinálhatják? A szerbek, a beloruszok?
És a magyarok?
A Nem vagyok egyedült (I Am Not Alone) első ránézésre akár használati útmutatóként is használhatnák politikai aktivisták – így kell egy rendszert megdönteni az utcáról. Tényleg egy rendkívül inspiráló, ugyanakkor csodaszámba menő történetet mesél el, amiből erőt könnyen lehet meríteni, viszont leutánozni annál nehezebb. Nem véletlen, hogy Garin Hovannisian rendező tündérmeseként tekint a filmjére, ami valóban a klasszikus mesedramaturgiát követi: a magányos hős útnak indul, és számos próbát kell kiállnia, míg végül övé lesz a trón a nép legnagyobb boldogságára. Még az is stimmel, hogy egy kóbor kutya is becsatlakozik Pashinyanhoz a sétája közben.
A Nem vagyok egyedül reményt ad, mert elhiteti velünk, hogy a mesékbe illő végkifejlet a valóságban is megtörténhet. Az univerzális üzenet mellett legalább annyira érdekes a konkrét eseménysor, amely végül a regnáló hatalom bukásához vezetett.
Örményországban 2008-ban jutott hatalomra a magát konzervatívnak definiáló Republikánus Párt, amely valójában egy ideológiák nélküli posztszovjet, a helyi oligarchákkal összejátszó politikai alakulat. Miután Szargszján kitöltötte az alkotmány által engedélyezett kétszer öt évét köztársasági elnökként, nem lépett hátra 2018-ban, hanem a putyini példát követve átírták az alkotmányt, erősebb végrehajtói hatalommal ruházták fel a miniszterelnöki tisztséget, majd Szargszjánt jelölték ebbe a pozícióba. Ez nyilvánvalóan a demokrácia megcsúfolása volt, jelentős lépés az autoriter rendszerek irányába.
Nálunk 2010 óta kőkemény diktatúra van, csak nem vettük észre, méghozzá hazaááruló diktatúra. A gyengeelméjűek a mai napig vitatkoznak, miért is van még mindig demokrácia, jogállam nélkül, és míg vitatkoznak: addig orbán azt csinál, ami akar. Ezt hívjuk diktatúrának.
Ha egy párt diktatórikusan működik a belső pártstruktúrájában és hatalomra kerül, miközben mindent megtesz mindent megcsúfolva a választási csalásokkal, hogy hatalomban maradjon, akkor már diktatúráról beszélhetünk. Nem is kell még ide Szergej Gurijev Spin diktatúrája. Az hogy verik-e a lakosokat, csak az állam szadisztikusságáról mond el valamit, nincs köze a demokrácia-diktatúra tengelyhez (Julius Caesar hivatalosan lett diktátor, és ő a közjóért is dolgozott, ő se verette a népet, hanem segítette, meg is ölték őt azok az arisztokraták, akiknek korábban ő maga adott kegyelmet), minek is vernék az embereket, ha nincs rá szükség a modern dezinformációs diktatúrákban? És az emberek is annyira elpuhultak már, hogy Petőfi sírvafakadna és forog a sírjában. Ha valami nem demokrácia, akkor diktatúra, a többi csak szinonima, meg majd a politológusok vitatkozhatnak a részletkérdéseken. Főleg hogy a demokratikusság illúziója nem demokrácia, orbán még a nemzeti konzultációját is megszegi. Hadházy hétszázezer aláírást gyűjtött az Európai Ügyészséges népszavazási kezdeményezésére, a törvényi előírás kétszázezer volt, mégse lett népszavazás ebből, ahogy az aksigyáraknál is hiába kezdeményezték a helyi népszavazásokat, stb. Demokráciákban a képviselők az embereket képviselik a hatalommal szemben, diktatúrákban a képviselők a hatalmat képviselik az emberekkel szemben. Ahol képesek az embereket képviselni, ott súlytalanok országosan, és helyileg is, ha elveszik az iparűzési adójukat, és emelik a "szolidaritási" adójukat. Nagy sikernek mondják, hogy a tüntetések miatt nem lett internetadó, miközben meggyőződésem, hogy a NAV-botrány miatt dobták be gumicsontként, ahogy most is lehet, hogy nem az EU mezőgazdasági pénzei, vagy a hatalmas ellentüntetések miatt vonták vissza a sajtócenzúrás "átláthatósági" törvényt, hanem alapból figyelemelterés volt tihanyi beszéd miatt, amiben orbán kiállt a magyar sírokat gyalázó simion mellett, két forduló között neki kampányolt, ahogy simion is orbánnal kampányolt a szórólapjain. A bolond, földbuta fideszesek azt se tudják hol vannak, a belgák viszont választásokat dönthetnek el, ez még lehetett tényező a törvény visszavonásakor.
Szóval orbán tihanyi beszéde után végképp gyengeelméjű, aki orbánra szavaz, egy ideje már IQ-tesztek a választások, és a magyar társadalom nem megy át rajta, igaz választási csalásokkal.
Idáig azt is mondhatnánk, hogy egy tipikus kelet-európai, illetve posztszovjet történetről van szó. A hatalmi elit a saját érdekei szerint írja át az alkotmányt. Abban sincs semmi meglepő, hogy az ellenzék tiltakozott, akciókat szervezett. Ismerjük, ezek aztán kudarcba szoktak fulladni, miután a kezdeti lendület elpárolog. Pashinyan sétája is egy ilyen elkeseredett politikai akciónak tűnt. Hadd sétáljon, majd megunja, és hazamegy – gondolhatták sokan. A folytatás aztán mindenkit, a kormányzó pártot, az ellenzéket és az egész világot meglepte.
A Nem vagyok egyedül legnagyobb erénye, hogy a kezdő lépéstől a forradalom győzelméig az első sorból közvetít. Átélhetővé teszi az események intenzitását, sőt, mintha cselekvésre serkentő energiahullámok vonulnának végig az ember testén a film nézése közben. Láthatjuk a lelkesítő beszédeket, a polgári engedetlenség kreatív módjait, a feszült pillanatokat, amikor nem sok híja volt annak, hogy erőszakba torkolljon a tiltakozás Jereván utcáin, és persze az átmeneti tanácstalanságot is, amikor úgy tűnt, nincs tovább. És persze a végén az utcán ünneplő emberek eufóriáját is megtapasztalhatjuk.
„Az a politikai rendszer, ami nem hajlandó tárgyalni, nem hajlandó a társadalom megszerveződő erőivel tárgyalni, az csak önmagának tehet szemrehányást később, amikor rálőnek. Csak magának! És nem a lövöldözőket kell, hogy terhelje a felelősség, hanem azokat, akik nem voltak hajlandóak a békés szándékúakkal tárgyalni. Elismerni azokat, és működni hagyni. Erről van itt szó. A felelősség őket terheli.
Elzárkóznak a párbeszédtől, lehetetlenné teszik azt, hogy azokat az indulatokat, amik felgyülemlenek ebben a társadalomban, normális, civil polgár módjára, szerveződve levezessék. Ezt teszik lehetetlenné. Aztán amikor majd kergetik őket az utcákon, azt fogják mondani, hogy akik kergetik őket, azokat terheli a felelősség. Egy nagy fenét! Őket terheli, akik belekényszerítik az embereket, hogy csak elkergetni lehessen őket.”
Orbán Viktor 1988.
Mintha egy torokszorítóan izgalmas politikai thriller lenne, ami közben folyamatosan ámulatba ejt az a tény, hogy ez nem fikció, ez valójában megtörtént.
Pashinyan bársonyos forradalomnak hívta a tiltakozáshullámot, visszautalva az 1989-es prágai eseményekre. Érdekfeszítő azt figyelni a film közben, hogyan keveredtek a hagyományos forradalmi technikák a 21. századi eszközökkel: a főváros szimbolikus terein tüntetni, a rádió épületét elfoglalni és beolvasni a célokat, megszólítani az egyetemi ifjúságot – ez már 1956-ban is így ment. Az elmúlt tíz évben az ellenálló mozgalmak alapvető fegyverévé, nélkülözhetetlen mobilizációs eszközzé vált a közösségi média. Pashinyanék rendkívül profi módon használtak fel, közvetítéseikkel országos méretűvé szélesítették a tiltakozást.
És ha nem sikerül elfoglalni a rádiót? Akkor mi lesz az erőszakmentességgel?
21. századi eszköz ugyan, de már teljesen magától értetődő választás, hogy a Facebookot használták a tömegmegmozdulások szervezése és koordinálása céljából. Amiben váratlant tudtak húzni, az a forradalom decentralizált jellege volt. Pashinyan egyértelműen vezéralakként lépett fel, viszont a vele szimpatizáló emberek idővel a saját szakállukra is cselekedni kezdtek. Az utak eltorlaszolása, a forgalom megbénítása például csak azután vált sikeres akcióvá, hogy azt nem telefonon szervezték Pashinyanék – amiket lehallgatott a rendőrség, és így meg tudták akadályozni –, hanem a szimpatizánsaik saját felindulásból ültek ki az utak közepére. Ez a széles társadalmi támogatottság elengedhetetlen volt ahhoz, hogy Szargszján végül lemondjon, és nyilatkozatában politikustól ritkán hallható önkritikát gyakoroljon: „Nikol Pashinyannak igaza volt, én pedig tévedtem.”
Széles társadalmi támogatottság egy propagandával megosztott társadalomban? Az örményeknél nem voltak plakátkampányok?
A Nem vagyok egyedül sikeresen teleportálja a nézőt a jereváni események sűrűjébe, de szerencsére itt nem áll meg, hanem utólag felvett interjúk segítségével értelmezési keretet is ad hozzájuk. Nem rejti véka alá, hogy kikkel szimpatizál, de Szargszján és a Republikánus Párt egy másik vezéralakját is kamera elé ültetik. Rengeteget ad hozzá a filmhez, hogy a másik oldal is megszólal benne.
A film a győzelem eufórikus pillanataival ér véget, és ez az érzés könnyen átragadhat a nézőkre. Rendkívüli élmény lehet egy közösség tagjaként átélni, hogy vannak kivételes pillanatok, amikor valóban a nép az úr. Aztán az önfeledt boldogság érzése elszivárog, és több kellemetlen kérdés is felmerülhet azzal kapcsolatban, hogy vajon mi történt a 2019-es örmény forradalom után. Valóban egy biztatóbb jövő felé indult meg az ország? A kellemetlen kérdések pedig csak sokasodnak, ha az ember tisztában van Örményország elszigetelt geopolitikai helyzetével, Oroszországtól való függésével.
Pashinyan a korrupció elleni kemény fellépés ígéretével került hatalomra, azonban ezt a posztszovjet térségben nehéz feladatnak tűnik megvalósítani. Karizmatikus személyisége magával ragadja az embert, de csökönyös hajthatatlansága (vagy erős öntudata?...) néha riasztó is tud lenni. Mindig van abban valamennyi kockázat, ha egy forradalmár válik az ország vezetőjévé.
Ráadásul másfél évvel a megválasztása után háború robbant ki a vitatott státuszú Hegyi Karabah fennhatóságáért Örményország és Azerbajdzsán között. A harcok azeri győzelemmel értek véget, Pashinyan miniszterelnök által aláírt tűzszüneti egyezmény értelmében az orosz békefenntartók által ellenőrzött főváros, Stepanakert és közvetlen szomszédsága kivételével a terület ismét azeri uralom alá került.
Innen vették a bátorságot Ukrajna megtámadásáért, meg a grúzoktól is, amikor még a pszichopata orbán elítélte az oroszokat, és elmondta: hogy:
"a szabadság mindig nyugatról érkezik, sohase keletről!"
Hegyi-Karabah elvesztése komoly történelmi trauma az örmények számára, ez akár végérvényesen megpecsételheti Pashinyan politikai karrierjét. 2018-ban még őt éltette a tömeg, 2020-ban a tűzszünet hírére már a lemondását követelték tüntetők, súlyos politikai válságot él át az ország, a legújabb hírek szerint puccsot kísérelt meg ellene a hadsereg vezetése. Tanulságos lenne pár év múlva elkészíteni a Nem vagyok egyedül folytatását, és megnézni, mi lett a megfogalmazott ígéretekből, milyen pályát futottak be a forradalom győzelme következtében nagy befolyásra szert tett politikusok.
háborút követően Pasinjánt árulásért vádolták, és a tüntetők lemondására szólították fel. A tiltakozások és a 40 magas rangú katonatiszt lemondására felszólító nyilatkozata ellenére (amit puccskísérletnek minősített), Pasinján ellenállt a politikai hatalom átadására irányuló felhívásoknak.
A 2021-es örmény parlamenti választások kampánya alatt felajánlotta, hogy fiát, Ashotot kicseréli az Azerbajdzsánban tartott összes örmény hadifogolyra. A csere soha nem történt meg.
A Kaukázust folyamatos etnikai villongások, háborúval fenyegető, befagyott konfliktuszónák jellemzik, a tavalyi őszi hegyi-karabahi háború csak egy újabb tragikus felvonás a régió közelmúltjából. Ebbe a narratívába beillesztve sajnos még inkább meseszerűvé válik a Nem vagyok egyedülben bemutatott, reményt sugárzó 40 nap.
Ezért is rendkívül fontos, hogy ez a dokumentumfilm megörökítette a forradalom menetét és legfőbb tanulságát, miszerint az erőszakmentes, progresszív üzenetekre alapozott küzdelem is kecsegtet sikerrel. Sokat elárul az események hangulatáról, hogy saját elmondása szerint ehhez a filmhez szerezte élete legboldogabb zenéjét Serj Tankian.
És hogy ez a győzelem mire elég? Még túlságosan közel vagyunk 2018-hoz, hogy megállapítsuk, valójában mekkora jelentőséggel bír a forradalom örmény szempontból, befolyásolja-e hosszú távon az ország berendezkedését, politikai kultúráját.
Tehát nem kerültek börtönbe az örmény hazaárulók és tolvajok, rablók? A lopott vagyont vissza kellett adniuk? Antall kapcsán tudhatjuk, mennyit is ér egy ilyen áldozatok nélküli kompromisszumos forradalom, és mennyire lehet komolyan venni. Hosszútávon is akár. Van egy olyan érzésem, hogy a korrupt örmények nem lopták szét az országot a működésképtelenségig...
Bár Horn Gyula is hozzájárult a helyzethez, felelős ő is emiatt, hogy csak zsarolta a korruptakat, irányította, de nem számolt le velük. (Simicska lopni se engedte a többieket, amíg a hatalomban volt)
Így a korruptak Horn Gyula után ugyanott folytatták, ahol abbahagyták - az ország vérszívását, ami most már az orbáni kleptokráciában államcsőddel fenyeget. A korrupció megszűnt Simicska kiszállásával, és átöltöztek a potentátok, oligarchák és szürke eminenciások kleptokrata hazaárulókká.
(A kínai hiteleket előbb-utóbb vissza kell fizetnie a banánköztársaságunknak, csak mivel a crony-kapitalizmus nem kapitalizmus, ezért nehezen fog kitermelődni egy szétlopott országban gazdaságban. Van egy kis problémám amúgy az államcsőd hivatalos definíciójával, ugyanis ha gyakorlatilag a fél ország éhenhal, de a külföldi hiteleinket fizetni tudjuk, akkor még nincs hivatalosan államcsőd.)
Port
Mafab
Utolsó írka