Ha gyermekkorom magyar világának félistene Kossuth volt, akihez szinte imádkoztak, mint az üdvözítők egyikéhez, akkor ugyanannak a kornak megtestesült ördöge, sátánja, mefisztója Görgey volt, akiről csak a legmélyebb megvetéssel nyilatkoztak s a legenyhébb amit róla mondtak, az volt, hogy: «hogy nem akad egy tiszta szívű magyar ember, aki bunkóval verje agyon az árulót.»
Az elnyomattatás, a nemzeti reménytelenség korát azért élhette át a magyart, mert volt egy istene s volt egy sátánja. Attól mint a reménycsillagtól várta a holnapot, ezt mint egy fekete átkot felelőssé tehette a tegnapért.
*
Azért a Görgey elleni gyűlölet sohasem ért el, meg sem közelítette intenzitásban a Kossuth-imádat hőfokát. A Kossuthért érzett lelkesedés a legmélyebb kisgazda-rétegig egyenlő volt, a Görgey elleni ádáz indulat inkább csak egy intellectuel elemé volt, ábrándozóké. Tudomást vett róla mindenki s a tényt, hogy elárulta a hazát, elkönyvelték, de ehhez mindig volt valami hozzátenni való a komolyabb gondolkozásúaknál, valami olyan, hogy: nem lehet egyet felelőssé tenni mindenért...
S már abban a korban, a mult század végén, a magasabb rétegekben meg is indult a Görgey-revízió. Én, aki fanatikus anyának a hatása alatt nőttem, osztoztam gyermekül a hazaáruló elleni dühben s roppant megütődés volt számomra, mikor nagybátyámtól, aki szellemi nevelőapám volt, s Gyulay Pál külsőbb baráti köréhez tartozott, könnyed s tiszta felmentést kaptam Görgeyre. De még úgy érettségiző diákkoromban is, emlékszem, volt bátyámmal egy csatám, amikor a Debrecenben kisdiákkoromban hallott érvvel támadtam meg: «Mért hallgatta Sámsonból a debreceni csata ágyúdörgését tétlenül, mért nem jött Nagy Sándornak segítségére.»
Utolsó írka