Egy nap, a hatalom úgy döntött, elsüllyeszt egy erdélyi magyar falut. Ráengedte a falura a Küsmöd vizét. Gátat épített és a falu víz alá merült, mint egy Atlantisz. Piciny magyar Atlantisz. A tó egy világcsoda, noha senki sem törődik vele. A tóból, a vízzel dacolva, még mindig kiemelkedik a katolikus templom tornya. Ha tiszta a víz, csónakkal láthatóak az elsüllyedt utcák, házak maradványai. A falunak négy temploma, imaháza volt: római-katolikus, unitárius, izralelita és görög-katolikus. Minden nép a saját imaházában, a saját nyelvén imádkozhatott.
Ma már nyeli lassan a víz az emlékét is annak, mit is jelentett a békés egymás mellet élés.
Ez a torony, amíg még áll, figyelmeztet, mint egy felemelt ujj: víz alá temethet zsarnok hatalom mindent, de valami mégis megmarad, nyom nélkül nem lehet semmit eltüntetni: a falut elhagyóknak még volt arra lelki erejük, hogy kiemeljék a vízből az első világháborúban elesettek emlékművét. Szerencsére az elesettek nevei megmaradtak kőbe vésve, amíg csak a kő el nem kopik: magyar, szász, román, zsidó nevek, bevésve, és felettük kiterjesztett szárnnyal egy sólyom, vagy turul, kinek-kinek ahogyan nem sérti az érzékenyését...Védőleg...
A mesterségesen elárasztott terület nem víztározó, nem épült rá vizierőmű. Csak egy tó keletkezett, amely az emléket is törölni akarta, le, a mélybe, az iszapba, vízbe belefullasztva. Egy parány erdélyi világ emlékét.
A szándékosan elsüllyesztett falu neve: Bözödújfalu.
Mi azonban ne feledjük. Ha arra visz utunk, ne hagyjuk ki az elsüllyesztett falut. Megrendítő élményben lesz részünk.
Utolsó írka