„Csak azt akarom mondani, hogy módszeres, alattomos népirtásnak vagyok a tanúja. Félek. Megkérdőjelezem az emberi természet jóságába vetett hitemet. Ezt a népirtást meg kell állítani."

Rachel Corrie

Rachel Corrie, akinek halálhíre bejárta a világsajtót 2003-ban: egy izraeli buldózer, amikor éppen palesztin házakat akart a földdel egyenlővé tenni, agyontaposta Rachel Corrie 23 éves amerikai békeaktivistát Gázában. Egy palesztin orvos házának eldózerolásakor megpróbálta feltartóztatni Rafahban az izraeli hadsereg egy „Caterpillar D9”-es katonai buldózerét, ami keresztülment rajta.

Gázába történt megérkezése után 2003 januárjában Rachel így írt barátnőjének: „Ez egy börtön, de a börtönőrök úgy gondolták, hogy túl nagy, és most össze akarják zsugorítani. Az itt élő emberek érzik az óceán levegőjét, de soha nem láthatják a tengert. Hogy milyenek a gyerekek? Egy nyolcéves, Ali nevű kisfiú az érkezésem előtti napon halt meg. Látni akart egy tankot, csak meg akarta nézni, mire szétlőtték a fejét."

2003. február 1.: „Megnyugodtam. Azt hiszem, fontos, amit csinálunk. Olyan emberekre van szükség, akik tudják, hogyan kell az ittenieket segíteni, akik nemcsak a maguk látványos szolidaritási show-ját akarják a nagy nyilvánosság előtt megrendezni."

2003. február 3.: „Itt vagyok Rafahban, egy 140.000 lakosú városban, aminek közel hatvan százaléka menekült. Jelenleg az izraeli hadsereg tizennégy méteres falat épít az egyiptomi határ és Rafah közé, és ezzel a senki földjét alakítja ki. A helyi menekültügyi bizottság szerint eddig 602 házat romboltak le".

2003. február 3.: „ Arra kérlek benneteket és akárkit, aki némi érdeklődést mutat irántam, hogy ittlétem arra ösztönözzön mindenkit, hogy utánanézzen az izraeli-palesztin konfliktusnak és az Egyesült Államok szerepének."

A fiatal békeaktivisták a kutak biztonságát őrizték, a házak lerombolását igyekeztek testükkel megakadályozni, sajtóközleményeket gyártottak a gázai helyzetről, amit minden orgánumhoz próbáltak eljuttatni, és közben beilleszkedtek a megszállt város életébe. Arabul tanultak a helyiektől, héberül a katonáktól, játszottak a gyerekekkel, angolra tanították őket, ha megbetegedtek, palesztin anyák gondoskodtak róluk.

2003. február 17.: „Mama, szeretlek. Nagyon hiányzol. Az a rémálmom volt, hogy mi ketten egy olyan házban voltunk, amit kívülről tankok és buldózerek támadtak meg".

2003. február 17.: „Csak azt akarom mondani, hogy módszeres, alattomos népirtásnak vagyok a tanúja. Félek. Megkérdőjelezem az emberi természet jóságába vetett hitemet. Ezt a népirtást meg kell állítani."

Rachel Corrie utolsó levele 2003. március 12-én édesapjának: „Egy dolgot tudok csinálni, a fantáziába menekülök. Azt képzelem, hogy csak egy hollywoodi filmben vagy egy televíziós show-ban vagyok. "

2001: ...a konferencián kiadott nyilatkozatban népirtással és háborús bűnökkel vádolják a zsidó államot. A nyilatkozattól több emberi jogi szervezet is elhatárolta magát. A dél-afrikai Durbanban az ENSZ rasszizmusról szóló konferenciájával párhuzamosan folyó Rasszizmus-ellenes Konferencia "apartheid államnak" nyilvánította vasárnap Izraelt, mely "háborús bűnökben, népirtásban és etnikai tisztogatásban" bűnös - jelentette a CNN

 

A zsidó államot elítélő deklarációt a 3000 küldött többsége elfogadta. A nyilatkozat jelentős támogatottsága sokkolta a zsidó képviselőket, akik kivonultak a találkozóról. Egyes nemzetközi emberi jogi szervezetek, például az Amnesty International és a Human Rights Watch elhatárolta magát a deklarációtól.

Simon Perez izraeli külügyminiszter kormányának aggodalmát fejezte ki. "Ez az antiszemitizmus és anticionizmus kirobbantotta gyűlölet híján van bármiféle megfontolásnak"

2003. március 16-án Rachel Corrie az előírások szerinti világító dzsekiben, megafonnal a kezében azt a házat igyekezett megvédeni a lerombolástól, amelyben korábban többször is megszállt. A tulajdonosok - gyógyszerész és könyvelő - feleségükkel és gyermekeikkel együtt egy hátsó szobában húzták meg magukat, mert az utcai frontot már korábban szétlőttek az izraeli tankok.

A My Name is Rachel Corrie (Nevem Rachel Corrie) című egy szereplős darab egy 23 éves, amerikai lányról szól, aki 2003-ban - csatlakozva az Intermational Solidarity Movement nevű mozgalomhoz - a Gázai övezetbe utazott, hogy a harcok sújtotta területen élő civilekért dolgozzon. Ez az elhatározása nem volt előzmények nélküli. Rachel már egész fiatalon átérezte a nehéz helyzetben élők sorsát, 10 évesen például beszédet tartott az éhezés megfékezésének szükségességéről és a világ problémáiról verseket is írt. Felnőve palesztin családok között dolgozott, azonban 2003 márciusában egy izraeli bulldózer halálra gázolta. A darabban idézett szemtanú elmondása szerint szándékos gázolás, a hivatalos álláspont szerint baleset történt, de kivizsgálásra soha nem került sor.

A darab minden gondolata, minden szava Rachel írásaiból való. A szövegkönyvet Alan Rickman (színész, Harry Potter - Pitton professzor; Die Hard - Hans Gruber )és Katherine Viner, a Guardian című brit napilap munkatársa szerkesztette Rachel gyermekkora óta írt e-mailjeiből, naplójegyzeteiből, verseiből. A fent említett, a szegénységről szóló beszéd korabeli videón látható.

Az előadás 90 perce folyamatos monológ egy rendkívül élénk fantáziájú, a világ dolgaira nyitott, élettel teli és humorérzékkel megáldott lány gondolatairól, nézeteiről, bizonytalanságairól. Akiknek volt szerencséjük látni a darabot, valószínűleg többségükben egyetértenek Alannel, aki szerint ha Rachel nem halt volna meg, történetek, versek, regények folyamát olvashattuk volna tőle.

Majd amerikai napjairól, emlékeiről hallunk. Hogy futott össze régi kedvesével - a barátnője társaságában - és milyen zavarban voltak. Vagy arról a napról, amikor egy nap kiment az erdőbe bóklászni, levette a csizmáját és zokniját, feltűrte a farmerját és a hídról bemászott a patakba, hogy kavicsokat gyűjtsön. ...úgy álltam ott, mint Huck Finn, a farmerom feltűrve, háttal a hídnak és kis, üres csizmáimnak. Énekeltem az erdőnek. Dúdoltam. Keringőztem. Aztán orosz kocsmadalokat bömböltem. Teli torokból énekeltem. (A darabban itt valóban elhangzik egy lassú, érzelmes dal, amit Megan Dodds egy széken állva énekel.)

A szüleit is többször említi, akikkel nyilvánvalóan nagyon jó a kapcsolata. Az anyukáját, aki normális életszemléletre nevelte, sőt elsősorban ő alakította olyanná, amilyen lett és apját, akit jó és bölcs - a világ legbölcsebb - emberének tart.

A darabot első alkalommal a londoni Royal Court Theatre stúdiószínpadán mutatták be 2005 áprilisában. Ugyanazon év őszén a nagyszínpadon is futott és óriási sikert ért el. Alan Rickman, mint rendező, Megan Dodds, mint színésznő és a darab is elnyerte a legjobbaknak járó díjat a nézők szavazatai alapján odaítélhető Whatsonstage Choice Award megmérettetésén. Az előadás rendkívül nagy sajtóvisszhangot kapott, a közönség tódult az előadásokra. A kritikusok nem fogadták ennyire egyértelműen jól a darabot, sok nagyon elismerő és sok kevésbé pozitív kritikát is kapott. Emellett az interneten s egyéb más fórumokon mindvégig voltak, akik - bár nyilvánvalóan nem látták és nem is olvasták a darabot - igyekeztek azt Izrael ellenes uszításként beállítani. Alan és Kathrine Viner többször is elmondta, hogy nem voltak a darabbal ilyen céljaik. A történet nem az izraeli-palesztin konfliktustról, hanem egy lányról szól, aki törődött a világ dolgaival és éppen Palesztinába vetette a sors.

A darab körüli izgalmat tovább fokozta, hogy a londoni színház megállapodott a new yorki Workshop Theatre Group-pal, hogy a darabot 2006 februárjában - az Egyesült Államokban először - ott is műsorra tűzik. A színház vezetősége - azután, hogy az előadásra már a jegyeket is el kezdték árusítani - a bemutatót lemondta. Az indoklás szerint csak elhalaszották, mivel a Közel-Keleti események (Ariel Saron válságos állapota és a Hamasz győzelme) miatt a bemutatást nem tartották kockázatmentesnek. Később a színház ennek némileg ellentmondó nyilatkozatot tett arról, hogy a halasztásnak inkább az volt az oka, hogy a két színház nem tudott megegyezni, a szövegen is szerettek volna dramaturgiai munkákat végezni. stb. Maga Alan a "halasztás" hírét cenzúrázásként értékelte. Rajta kívül világszerte sokakat döbbentett meg, hogy az Egyesült Államokban ilyen akadályokba ütközik a történet színpadra állítása. Többek között Harold Pinter és Tom Stoppard is elítélte ezt a döntést.

Így 2006 tavaszán a My Name is Rachel Corrie New York helyett újra Londonban, a The Playhouse Theatre színpadán került bemutatásra, továbbra is sok-sok nézőt vonzva.

2006 októberében végül a new yorki off-Broadway Minetta Lane Theatre vállalta fel a darab bemutatását. Ezzel Rachel Corrie története megérkezett Amerikába. Alan a következő szavakkal ajánlotta a darab megtekintését. "Rachel Corrie szavai csak meghallgatást kérnek. Nem kell egyetérteni velük, de nem kell visszatartani, megszakítani, vagy cenzúrázni sem. Csak meghallgatni. Ez egy egyszerű nő krónikája arról, amit látott. Napjainkban úgy tűnik, hogy hiába keresünk bármilyen erkölcsi példát. Rachel Corrie az volt és ezt meg is tudja osztani velünk. Jöjjön, nézze meg a darabot és alakítsa ki a véleményét önmaga."

Azon a reggelen, amikor Rickman-nel találkozunk, a napilapok a főoldalon hozzák a Közel-keleti válság híreit, így a szenvedélyes, szívszorító előadás témája még inkább időszerű. "A mostani rettenetes helyzet is csak azt bizonyítja, hogy a darabot játszani kell és minél tovább kell játszani - mondja Rickman csendesen. ...mert ez a darab nagyon emberi nézőpontból láttatja a dolgokat és egyáltalán nem az a célja, hogy valamelyik oldalon is állás foglaljon."

Rickman szavait, miszerint a darabot "a félelem szülte cenzúra" hatására halasztották el, sokszor idézték. Azután nyilatkozott így, hogy a New York Theater Workshop szakmai igazgatója, James Nicola, aki "elhalasztotta" a bemutatót, közzétette zsidó barátok és tanácsadók vehemens reakcióját, akik közül nem egy anti-izraeli agit-propagandának minősítette a darabot. "Nos, nem mondhattam mást a cenzúráról, nem igaz?"- válaszol Rickman mérsékelt hangon, felhúzva a szemöldökét. "Persze csak találgathatunk a rájuk nehezedő politikai nyomás mértékét illetően. Megértem a problémájukat. Mindenesetre az egyik új producer, Dena Hammerstein maga is zsidó. Ki tudja, hogy alakul a dolog. Lehet, hogy még több akadály gördül elénk, mivel ez egy kényes téma." 

A Corrie házaspár mindent odaadott Rickman-nek, amit csak lehetett - Rachel iskolai jegyzeteit, a legkisebb firkálmányait, naplóit, verseit. "Összesen 182 oldalnyi anyag halmozódott fel 12 éves korától kezdve addig, amíg a Gázai-övezetből küldte haza az e-mailjeit. Elutaztam Washingtonba, hogy Rachel szüleivel töltsek egy kis időt. 'Ne emelje piedesztálra őt' - mondták. De mindig ügyeltem arra is, hogy ne legyen belőle egy másfél órás polémia sem. Mindenki jöjjön el, nézze meg és döntse el maga, mi a véleménye róla." - mondja Rickman. "Természetesen amikor Rachel szülei nézték meg a darabot, olyanok voltak, mint egy-egy élő vízfolyás."

Amerikában a zsidók felszólították az embereket, hogy ne nézzék meg a darabot - mondja a Kossuth rádió, de itt egy magyar nyelven kicsinyesen gyűlölködő ostoba zsidó is a témában.

Libanoni keringő (Waltz with Bashir)