Konrad Lorenz: A gondolat ösvényein c. könyvből

IX. A felelősségről és a morálról

3. Az együttérzésről

Az élő teremtés nagy összhangja szükségképpen nagyszámú disszonanciát is magában foglal. Megszoktuk, hogy „ne halljuk meg” , hogy a szó pszichoanalitikus értelmében elnyomjuk, azaz kiretusáljuk őket a tudatunkból. E disszonanciák legkellemetlenebbje az ölés szükségszerű volta, amely nemcsak specializálódott ragadozónál, hanem az embernél is fennáll. Éppen a kutyáimhoz fűződő szoros barátságom okán élek át komoly megrázkódtatást, amikor újra és újra macskákat ejtenek el, pedig – népes énekesmadár populációnk érdekében – kívánatos, hogy kertünk macskamentes legyen. Bevallom, hogy még filmen vagy televízióban sem tudom megnézni, amikor egy ragadozó megöli zsákmányát. Darwin beszámol arról, hogy amikor a Beagle-on tett útján először jutott el trópusi őserdőbe, látta, amint egy pókölő óriásdarázs megtámad egy madárpókot. S mit tett a nagy természetbúvár? Talán ceruzát és zsebórát ragadott, s aprólékosan megfigyelte a nagy vonalakban akkor más ismert folyamatot, ahogyan a darázs a ganglionsorba szúrva megbénítja a pókot, s aztán, még élve, lárváinak táplálékul, elhurcolja a fészeküregbe? Nem! Charles Darwin, bár bizonyosan hajtotta a kíváncsiság, hogy alaposabban szemügyre vegye, mi történik, elkergette a darazsat.

A szenvedő teremtménnyel való együttérzés egyértelműen mennyiségi meghatározottságú érzelem, amely minden érzékeny ember számára szenvedést jelent, még akkor is, ha belátja, hogy az élő természet nagy harmóniájában elkerülhetetlen a szenvedés és a halál. Az sem használ semmit, ha pontosan ismerjük a zsákmányoló állatfaj és a zsákmányállat között fennálló harmonikus kölcsönhatást. (…)

Nem tagadjuk, hogy az együttérzésből fájdalom támad. (…)

A sárganyakú egér majdnem olyan szeretetreméltó, mint egy egerészmenyét.

Amikor pedig látjuk, hogy a menyét hogyan alkalmazza szorult helyzetben azokat az ösztönös mozgásokat, melyekkel az imént, a játék során elbűvölt bennünket, s hogyan intézi el velük a nagy szemű, érzékeny, és a szenvedésre minden bizonnyal nagyon is képes sárganyakú egeret, e disszonanciát tapasztalva majd megszakad a szívünk. Legalábbis az enyém, engem ugyanis mélységesen megrendít.(…)

Az élet nagy összhangzatában az együttérzés nem játszik szerepet. A szenvedés összehasonlíthatatlanul régebbi az együttérzésnél. A szenvedés a teremtmény szubjektív átélése útján, az individuum elkerülhetetlen halálával került a világba – sok millió évvel a részvét előtt. Az együttérzés jelei már a csimpánznál is megvannak. Jane Lawick – Goodall arról számol be, hogy egy nőstény csimpánz napokon át kitartott haldokló anyja mellett, és hajtotta róla a legyeket. Amikor az anya meghalt, a mellére tapasztotta a fülét, s csak ezután – mivel valószínűleg nem hallotta a szívdobogást – hagyta ott a tetemet. (…)

4. Az ösztönös viselkedés

Egy gyerek vízbe esik, egy férfi utána ugrik, s kihúzza. Megvizsgálja cselekedete határait, úgy találja, hogy természeti törvény rangjára emelve, így festenének: Ha a homo sapiens egy olyan életveszélyben látja fajának egyik gyermekét, amelyből képes kimenteni, megteszi. Hogy ebben az absztrakcióban értelemszerűen ellentmondások vannak? (…) A nyugati kultúrkörhöz tartozó ember nem szívesen hallja, hogy ösztönösen cselekedett, és hogy analóg helyzetben minden pávián ugyanezt tette volna. (…)

A régi kínai bölcsesség, miszerint minden állati megvan az emberben, az állatban azonban nincsen meg minden emberi, korántsem azt állítja, hogy ez az „állat az emberben” eleve valami gonosz, elvetendő, és lehetőleg kiirtandó dolog volna. Az ember reakciója, amely minden másnál alkalmasabb, hogy általa megmutassa, mennyire teljességgel nélkülözhetetlen lehet az „állati”, az emberszabású ősöktől örökölt viselkedésmód, éspedig olyan cselekedetkehez, amelyeket nemcsak emberinek és emelkedett erkölcsiségűnek tartunk, hanem valójában azok is. Ez a reakció az úgynevezett lelkesedés.

Ennek megfelelően szinte reflexszerű előreláthatósággal ki fogja váltani egy olyan külső szituáció, amelyek szociális igényekért való harcias kiállást követel meg, különösen az olyanok, amelyeket kulturális tradíció szentel meg. Konkrét formában a család, a nemzet, az alma mater vagy a sportegyesület reprezentálhatják őket, vagy az olyan elvont fogalmak, mint a régi legénydicsőség, a művészi alkotás megvesztegethetetlensége, vagy az induktív kutatás ethosza. Most egy lélegzetvételre soroltam fel olyan dolgokat, amelyek a magam szemében is értékek, és olyanokat, amelyeket felfoghatatlan módon mások tekintenek azoknak, éspedig azzal a szándékkal, hogy illusztráljam a szelektivitás hiányát, amely a lelkesedést alkalmanként oly veszélyessé teszi. A lelkesedést optimálisan kiváltó és a demagógok által céltudatosan előállított ingerszituációhoz hozzátartozik, az elsősorban fent említett értékek fenyegetett volta. (…)

Minden valamennyire temperamentumos ember ismeri a szubjektív élményt, amely a szóban forgó reakcióval jár. Az élmény lényege elsősorban a lelkesedésként simert érzelmi minőség. Közben az ember hátán és, mint alaposabb megfigyelés nyomán kiderül, a karjai külső oldalán is „szent” borzongás fut végig. Úgy érezzük, hogy ki- és felemelkedünk a hétköznapok minden kötöttségéből, hogy készen állunk odahagyni mindent, hogy eleget tegyünk a szent kötelesség hívásának. (…)

Ennek az élménynek a következő, objektívan megfigyelhető viselkedés felel meg: az egész harántcsíkolt izomzat tónusa megnövekszik, a testtartás feszessé lesz, a karok oldalirányban megemelkednek és befelé fordulnak kissé, úgy hogy a könyökök valamelyest kifelé mutatnak. A fej büszkén megemelkedik, az áll előrenyúlik, és az arcizomzat  egészen határozott mimikát hoz létre, amelyet a filmekből valamennyien mint „hősi arckifejezést” ismerünk. A háton és a kar külső oldala mentén felmered a testszőrzet, a közmondásossá lett „szent borzongásnak” objektív oldalát éppen ez jelenti.

Aki valaha látta egy hímcsimpánz  megfelelő viselkedésmódját, amikor példátlan  vakmerőséggel hordája vagy családja védelmére kel, alighanem kételkedik a borzongás szent voltában. (…)

Bátor kiállásunk valamiért, amit a legmagasabb rendűnek tartunk, emberszabású őseink szociális védőreakcióival homológ idegpályákon fut, nem érzem kiábrándítónak,, inkább mélységesen komoly intelemnek a magunkba szállásra. Nem szívesen barátkoznék olyan emberrel, aki nem képes ezekre a reakciókra. Az viszont, aki hagyja, hogy ezek vak reflexszerűsége magával ragadja, veszélyt jelent az emberiség számára. (…)

Íme, a Janus-arcú ember: a lénynek, amely egyedül képes arra, hogy lelkesen a legmagasabb rendű dolgok szolgálatába álljon, olyan viselkedéspszichológiai organizációra van szüksége, amelynek állati tulajdonságai azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy megöli a testvérét abban a meggyőződésében, hogy ezt éppen ennek a legmagasabb rendű dolognak a szolgálatában kell megtennie. Ecce homo!