A kard

A vén Duna-parton, épp Esztergom alatt,

Gyermek kezét fogva idős ember halad.

Délutáni séta, meleg nyári napon,

Az öreg megpihen egy gazdátlan padon.

A fiú kavicsot hajít be nagy ívbe,

A kő elmerülve gyűrűt von a vízre.

Párat még eldobál, majd nagyapját nézi,

Mit rejthet a mélység? Kíváncsian kérdi.

- Sok kacatot, lomot, csillogást és piszkot,

Ezüstöt, aranyat, ládákba zárt titkot.

És a monda szerint az a hír is járja,

Nyugszik lenn egy nagy kard, a gazdáját várja.

Erre a fiúcska felkapta a fejét,

Tágra nyílt szemekkel hallgatva a mesét.

Szótlan ült a padra, a távolba lesve,

Nézve a Börzsönyt, mily kékre van festve.

***

- Élt egykor egy ember, igaz, bátor harcos,

Hazáját, hogy védje, emelt súlyos kardot.

Több királyt szolgálva, őket mind követve,

Nevét, amerre járt, dicsőség övezte.

Hunyadi János volt a törökök réme,

Szultánjuk e vitézt tisztelte és félte.

Volt, hogy csatát vesztett, de talpra állt újra,

Oroszlánként kűzdve, lángtengerré gyúlva.

És mikor a király elfordult a hontól,

Egymagába maradt, űzve a sok gondtól.

Saját pénzét adva vívja a viadalt,

Így aratva fényes, hatalmas diadalt.

Maréknyi sereggel védi meg a várat,

Nándorfehérvár győz, szerte-széjjel árad,

De sajnos az öröm hamar szerte foszlott,

Hunyadit betegség életétől fosztott.

Gyulafehérvárott temették a sírba,

Körötte családja leborulva, sírva.

Fegyver nem érhette, legyőzte a járvány,

Teste koporsóba, amely díszes márvány.

Csakhogy nyugodalma nem lehetett örök,

Fosztotta azt tatár, rabolta azt török.

És ami megmaradt, elvitte a német,

Nem hagyva egyebet, csak egy rozsdás fémet.

Szobornak támasztva egymagában állott,

Lassan az enyészet prédájává vállott.

Nem kellett senkinek, átlagember karja,

Gyenge volt biz ahhoz, hogy kezében tartsa.

Egyik napon aztán egy gyülevész sereg,

Fellelve a kriptát, úgy döntött, hogy bemegy.

Privoda az élen, aljas, gonosz vezér,

Tudta, mily becses tárgy, pár aranyat megér.

Húzta maga után, a többiek lestek,

Minek az őnéki, ilyen keszeg testnek?

Emelni sem tudja, nehezék a lónak,

Hagyja hát a helyén, hallgasson a szónak.

- Morogjatok ebek, eszetek az semmi,

Él egy magyar vitéz, hozzá fogok menni.

Rettentő erejét, messzeföld beszélik,

Hősies tetteit lantosok regélik.-

Fel is kerekedve, Esztergomba tartott,

Cipelve magával azt a súlyos kardot.

S Kamuti Ferenc kapitányt kereste,

Elmondva mit hozott, honnan, hogy szerezte.

- Csak tégedet illet, vitézlő uram,

Ezért is vezetett ide, hozzád utam.

Száz arany az ára, meg egy jó ló alám,

S kijár még ahhoz szép öltözet talán.

Nem kérek biz többet, szerényen beérem,

Csekély javaimat mielőbb remélem.-

Lehajolt a földig, vigyor ült arcára,

Bízva az aranyat kinyújtott markába.

Jó Kamuti Ferenc megfogta a kardot,

Amelyet Hunyadi csatáiban tartott.

Könny buggyant szeméből, ránézve a tárgyra,

Tanácstalan állva, segítségre várva.

Elindult hirtelen, sietve előre,

Keserű szóözön áradva belőle:

- Szegény Magyarország, ó mivé is lettél,

Hőseink tettein erőt miért nem vettél?

Becsület és erény, elfeledett érték,

Hamis célt kergetve, híján van a mérték.

Hazugság és csalás, amit hátra hagyunk,

Önzőek, meg gyarlók, oly ostobák vagyunk.

Nem maradt egyebünk más, csak dicső múltunk,

Azt is odavetjük, ha nincs mihez nyúlnunk.

Ezt a kardot többé ne érintse senki,

Hunyadihoz méltó ki is tudna lenni?-

Elérve a bástyát, felemelte kezét,

A pengére vetette, csillogó két szemét.

Meglóbálta karját, iszonyatos lobbal,

A kard elrepülve a Dunába csobbant.

Privoda visított - Hol marad a jussom?

Eladásra szántam, nem hogy oda jusson!

- Takarodj a várból, ameddig teheted,

Ne akard itt lelni gyászos sír helyedet!-

Nyomatékot adva Kamuti szavának,

Nekilódította a bástya falának.

Privoda elillant, szertefoszlott köddé,

Alakját ezután, nem is látták többé.

***

A vén Duna-parton, épp Esztergom alatt,

Némán ült az öreg, elhaltak a szavak.

Végül az unoka kérdezte meg halkan,

- Mi lett a kard sorsa? Ha tudod, mondd, halljam!

- Ott nyugszik azóta, mélyen a fenéken,

Idők végeztéig megbúva szerényen.

Jobb néki egyedül, önmagára hagyva,

Mint sóvár érdekek prédájának adva.

Ám amikor bántják, veszélyben a magyar,

Hullámzó habokat, tajtékokat kavar.

Elporhadt gazdáját keresi, kutatja,

Hunyadi Jánosnak magát meg-mutatja.-

Szelíd, lágy fuvallat borzolta a fákat,

Pár levél elrepült, elhagyva az ágat.

Hosszasan kőrözve szálltak szerte-széjjel,

Otthonuktó messze, sodródva a széllel.

2008. 01. 17. Budapest