"Gyáva népnek nincs hazája"
Sajó Sándor
Orbán a magyar Quisling. Quisling meg a norvég Szálasi.
Mindkettőt kivégezték, mint hazaárulót. (VII. Haakon meg a norvég Márki-Zay?)
Rendkívül aktuális orbán balázs botrányában egy norvég film, A király választása című, amiben a nácik megszállták a négy-öt millió fős Norvégiát 1940-ben, és a demokratikus király, VII. Haakon mit tesz ilyen esetben, amikor a "békepárti" kormánya be akarna hódolni a legnagyobb hadseregnek, ami akkor a világban volt. Egy kicsit aktuális orbán balázs szavai után, aki belekavarodott a saját hazug progapandájába, és hirtelen őszinte lett hazaárulóként. Igazi kollaboránsként tárgyalgatni próbálna, ahogy egyéb fideszes pszichopaták.
Szilárdan meg volt győződve róla, hogy a politikai hatalomnak a demokratikusan megválasztott képviselők kezében kell lennie, mindig tájékozódott a kormánytól az aktuális politikai ügyekről. Jóllehet bizonyos ügyekben kifejtette véleményét, mindig alávetette magát az államtanács többségi véleményének, támogatva a megszületett politikai döntéseket. Gondosan kerülte a bármely politikai párt iránti elköteleződést.
1928-ban élt alkotmányos hatalmával, amikor kinevezte a norvég történelem első munkáspárti kormányát. Az 1927-es választásokon többséget szerzett a Stortingben, a Munkáspártot ekkor még radikális pártnak tartották. A leköszönő miniszterelnök azt javasolta a királynak, hogy a Parasztpárt vezetőjét bízza meg kormányalakítással, de ő ragaszkodott a parlamentáris elvekhez, és a munkáspárti Christopher Hornsrudot kérte fel miniszterelnöknek. Döntését nem fogadta lelkesedés konzervatív körökben.
Ezért is lehetett Norvégia jóléti állam már az olaj megtalálása előtt, száz évük volt a valóban demokratikus, népjóléti vitákra és a háború után is szociáldemokrata párt nyert a választáson, és a király fia, V. Olaf királyként sem ült autóba az olajválság idején és tömegközlekedéssel ment be parlamentbe. Olaf király rendszeresen fogadta az alattvalóit magánkihallgatásokon. hatalmas népszerűségre tett szert; Norvégiában még életében szobrot állítottak neki, és a „Nép királyának” hívták.
Maléter túlságosan megbízott a szovjetek szavában, tiszttársai és környékbeli felkelőparancsnokok előtt meglobogtatta a délelőtti parlamenti tárgyalásai jegyzőkönyvét, amelyek szerint Malinyin szovjet hadseregtábornok azt ígérte, a szovjet csapatok legkésőbb 1957. január 15-éig kivonulnak az országból.
Bár a tisztek megpróbálták lebeszélni, Maléter november 3-án magyar tárgyalóküldöttség tagjaként a tököli szovjet főparancsnokságra ment, ahol nyomban letartóztatták. (Gosztonyi Péter elbeszélése szerint a következőket mondta az őt az útról lebeszélni próbálóknak: „Akkor is: mennem kell. Ha nem megyünk – a szovjetek úgy veszik, mi nem akarunk tárgyalni. Mi szakítjuk meg a tárgyalás menetét… Tudom, volt ilyesmi már a magyar történelemben… De akkor is kötelességem menni!”). Január végéig szovjet fogságban volt, akkor átadták a magyar belügyi szerveknek.
Elképzelései sokban eltértek a Corvin köz sok szabadságharcosának gondolkodásától, akik nála kevésbé voltak hajlamosak hinni a szovjetekkel való tárgyalások értelmében, illetve a Nagy Imre vezette kormányt – amelyet Maléter támogatott – sem tartották elég radikálisnak a szükségesnek vélt politikai változások végrehajtásához.Nagy Imre perében a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette vádjával halálra ítélték, és az ítéletet 1958-ban akasztással végre is hajtották a Kozma utcai gyűjtőfogház udvarán.
A kivégzést követően Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós holttestét koporsóba tették, és a budapesti Országos Börtön sétálóudvarán ásták el. A betemetett gödörre ócska bútorokat, limlomot hánytak. 1961-ben titokban kiásták a koporsókat, köréjük kátránypapírt drótoztak és átvitték a szomszédos Újköztemető 301-es parcellájába, ahol hamis nevek alatt jeltelen sírba ismét elásták.
Utolsó írka