Babits Mihály első műveivel a Holnap című antológiában jelent meg (1908). Fekete ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Fekete zongora c. művével egyetemben érthetetlennek találták.

A fekete zongora

1907.

Fusson, akinek nincs bora: aki nem tud magának valami illúziót keltő mámort szerezni az élet elviselésére.

Tornázó vágyaim tora: az ágaskodó vágyak teljesülhetetlensége, gyász-tora

A vers a halál közelében született, Az én sírásom c. költeménnyel együtt jelent meg a BN-ban. (L. Az én sírásom jegyzetét e kötetben.) Mindkét vers előzménye Léda édesanyjának temetése. Özv. Brüll Sámuelné, sz. Stern Cecília 1907. júl. 3-án halt meg Nagyváradon. A másállapotban lévő Léda elől először igyekeztek eltitkolni anyja betegségét, de amikor állapota válságosra fordult, távirat hívta haza. Ady rendkívüli aggodalommal utazott eléje Bécsbe, Medve Miklósékkal együtt várta az asszonyt a Westbahnhofon. Bécsben éri őket a hír, hogy Léda anyja meghalt, Ady elkíséri az asszonyt, együtt utaznak Nagyváradra a temetésre. A költő végignézi a szertartást, Adél fájdalmát. „Léda feljegyzései szerint fel-felzokogott ő maga is – írja Király István –, tépettek voltak az idegei: rossz előjelnek tűnt ez a halál”. (Király I. 480.) Léda édesanyja halála után Nagyváradon marad. Onnan írja barátnőjének: „[…] Szegény édes anyukámat már csak halva találtam […] Örökké bántani fog, hogy nem lehettem mellette, legalább utolsó időben, pedig hogy várt és vágyott utánam. Különös, megmagyarázhatatlan apátiában voltam én Párizsban utóbbi időkben és ellenére, hogy annyi rossz álmom, sejtelmeim és előérzeteim voltak, szinte mindent úgy elvetettem magamtól. Most nagyon-nagyon kétségbe vagyok esve. Nem is tudom, hogy és mint lesz. Hogy nem kaphattuk meg ezt a boldogságot, mit a gyermek által reméltünk, zavartalanul […] Úgy vagyok, mintha minden összedőlt volna előttem.” (Bölöni 150.) Megrendülten osztozott Léda gyászában, apátiájában Ady is, a nyári és az őszi hónapokban élete Budapest és Nagyvárad között folyik le.

A vers keletkezésének körülményeit többen megírták (AL 111–12.; Révész: Ady–Léda regény 346–47.; Lengyel: Am 284–85.; Vészi József: Adyról. A Toll 1929. júl. 7.; Sós Endre: Felvillanó arcok. Bp., 1965. 30–31.) Ady a hétvégeket ezen a nyáron Vészi Józsefék dunavarsányi üdülőjében töltötte, itt született meg A fekete zongora is. Ady Lajos a következőképpen számol be az eseményről: „Itt, a pompás és hatalmas kertben írta igen sok versét. A nyugodt, zavartalan munkához való csendet és magányosságot Vésziék kedves figyelemmel biztosították számára: a kert minden sarkában volt alkalmas búvóhely: filagória, magános pad és asztal, s egy-egy versének ahány strófája volt, annyi helyen írhatta meg. A Vészi rendeletéből ilyenkor a könnyű kerti bort és szódavizet jeges vederben hurcolta utána a kertész-legény […] A fekete zongora is Varsányban íródott. A verseiről s verseinek keletkezéséről nem szívesen beszélgető Banditól tudom, hogy egy alkonyatkor az egyik Vészi-leánynak hegedűlése – mely a nyitott ablakon kihallatszott a parkban egy verstémán töprengve sétáló Bandihoz – adta az impulzust a költemény magvához. A hegedűt éppen azért változtatta zongorára, mert a mélyről jött témát igen banálissá, olcsóvá vagy legalább is ötletszerűvé tette volna Vésziék előtt, ha a hegedű szava adja »az élet melódiáját«.” (AL 112.) Révész Béla is ír róla, hogy a vers eredeti címe „Fekete hegedű” volt. (Révész: i. m. 347.) Megerősíti ezt Vészi Margit is a szerzőnek írt 1955. szept. 23-i levelében: „Jolán meg én még olvastuk a »Fekete hegedű« szövegét.” (Lengyel: i. m. 285.) Kovalovszky Miklós így foglalja össze a történetet; „A temetés után felzaklatva és kimerülten menekül Varsányba. S ahogy érzéketlenné kínzott idegekkel ott ült a tikkadt nyári csendben, magányos hegedűszó szállt ki a ház nyitott ablakán. Lenke, az egyik Vészi-lány hegedült odabent. Ady szerette a zenét, érzékeny volt a hangok varázsára, s most szinte mozdulatlanná babonázva hallgatta az iskolásan ütemezett, szaggatott dallamot. A ködös érzés egyszerre tiszta képpé sűrűsödött, szavakká formálódott: A fekete hegedű”. (Kovalovszky Miklós: Ady Endre. Beszélő tájak. Bp., 1963. 271.) Ez a fantázia által kiszínezett kép jól mutatja Ady ekkori lelkiállapotát.

Dutka Ákos kapcsolatba hozza a verset a fiatal Ady nagyváradi éjszakázásaival: „Milyen furcsa figurája is volt a váradi éjszakának a jó öreg Brunner Ferkó – írja –, Ady ifjúságának másik tanúja, akit egymás közt csak csontfejűnek neveztünk. Orgonaépítő, hangszerkészítő, aki zongorahangolásból tengette magát. Látom őt is a Vitéz utcai, örökké csukott szemű házakban, a festett lányok piros plüssdíványos szalonjában, a vedlett öreg zongora előtt, amint levette az öreg »zenetanár úr« szeméről a fekete pápaszemet, és feltette magának. Leült az agyoncibált hangszer elé, rákezdte Liszt Danse macabre-ját, és fojtott, rekedt hangon elkiáltotta: – Danse macabre! […] A lányok megszállottan körébe álltak, és zúgott a zene, nyögött a hangszer, hogy Adyban majd felhorkanjon a vers: Vak mestere tépi, cibálja, / Ez az élet melódiája, / Ez a fekete zongora. (Dutka Ákos: Ami „A Holnap” városából kimaradt. EmlAE II. 720.) A Pece-parti nyilvánosház és az ott játszó vak zongorista nyújtotta élményt Nagy Andor is összefüggésbe hozza a verssel. (Nagy Andor: Tavasz Váradon. [1937.] 70–72. – L. EmlAE II. 727.) Király István is összekapcsolja a verset a nagyváradi éjszakázások élményével és az Ady által kedvelt Vak Gyula alakjával: „Régi, céltalan, ostoba éjszakák hangulatát szívta magába; »sötét, rossz lebujok« emléke kísértett: a nagyváradi bodegában hányszor húzta hajnalig Vak Gyula; az Ó utcai »kakasos ház«-féle nyilvánosházakban vak zongoristák verték hangszerüket. Feltolult minden olyan zajos, régi emlék, hol önveszejtőn, reménytelenül, züllésbe hulltan sodródott a lét. Kedvező volt rá a pillanat. Az alkonyi kertbe becsapó zeneszó az élet céltalanságának, kiszámíthatatlanságának szimbólumává nőtt. Megszületett A fekete zongora.” (Király I. 481.)

A rövid költemény egyike Ady kifigurázott verseinek, vicclapok örökös témája, hamarosan az értelmetlenség modelldarabjaként emlegették. Hozzájárult ehhez Ignotus közismert, szellemes paradoxona is: „Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.” (Ignotus: Ady Endre. MH 1908. jan. 14.)

A vers ama kevés költemények közé tartozik, amelyeket Ady maga is magyaráz. 1909. nov. 27-én este a Royalban Poéta és publikum címmel tartott előadásában ezt mondja: „Eredetileg azt is akartam, hogy ez estén Tömb Szilárdja leszek magamnak, s megpróbálom magamat magyarázni. Szerencsére meggondoltam a dolgot, s most már csak annyit kérek: ne ijedjenek meg Önök még a híres fekete zongorától se. Ha a hatalmas Istent szabad volt ezer meg ezer vallásban mindig másként látni, s ha szabad volt őt szakállas öreg férfiúnak is festeni, a szegény, mindnyájunkkal rendelkező Sors is kiheveri, ha én egy hangulatban titokzatos, fekete zongorának éreztem és hallottam, melynek hangjára táncoljuk el és ki valamennyien ezt a mi bús, szegény, végzetes életünket.” (AEÖPM X. 23–24.)

Földessy Gyula párhuzamot vél felfedezni Petőfi Költő lenni vagy nem lenni c. versének egyik képe: „Egy hangszer életem…” és A fekete zongora szimbólum között: „Nagyon valószínű – írja –, hogy a fekete zongora »bolond hangszere« Petőfitől került Adyhoz.” Ezt azzal próbálja bizonyítani, hogy: „A Petőfi nem alkuszik-ban azt írja Ady Petőfiről, hogy »mikor a Zoltán fiú világra jött, már megbénult az isteni hangszer«.” (Földessy: Amt 56.) Földessy még egy momentumra hívja fel a figyelmet: „A tornázó vágyak tora – írja –: a vágyak egymásba botló seregének teljesülhetetlensége, gyász-tora. Ez a mozzanata a versnek belekapcsolódik az Özvegy legények táncá-ba s több más vers-mítoszába Adynak.” (Uo. – l. e kötetben az Özvegy legények tánca jegyzetét.)

Kézirat, megjelenés

Kézirat: Autográf, ceruzával írt tisztázat, 1 fólió, 226 x 153 mm. Cím: A fekete zongora. Aláírás: Ady Endre. A fólió számozott, alján a hármas szám található. – PIM A. 93.; Hasonmás: Rendkívüli Újság 1918. I. 28. VI. évf. 4. sz. 6.

Első megjelenés: BN Esti lap 1907. július 14. XII. évf. 167. sz. 2. – Ady Endre – („Uj versek” főcímmel  Az én sírásom és az  Egy jövő költő című versek után.) – További megjelenés: Szil 1908. február 27. XXVI. évf. 9. sz. 1. – Tárca – Írta: Ady Endre – Kötetben: VA₁ (1908) (A Halál rokona ciklus) 33.; AH (1908) 33.; VA₂ (1910) 21.; VA₃ (1910) 21.; VA₄ (1918) 21.; VA₅ (1919) 28. – Gyűjteményes kötetben először: AEöv-1 [1930] 48.