A következőkben a Békésmegyei Szó hírportálról másolom be Kincses Zoltán művét.

 Nimród király avagy Egy nemzet születése 

„8. Khús nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön.

9. Ez hatalmas vala az Úr előtt, ezért mondják: Hatalmas vadász az úr előtt, mint Nimród.

10. Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sineár földén.”
 Máté 10. 8-10.

Prológus

1.

Adjon a Napisten ahhoz segítséget,

Hogy meg tudjam írni ezt a történetet.

Hogy versbe szedhessem főhősömnek sorsát,

Bátor, hős tetteit, s minden egyes dolgát.

Le tudjam jegyezni egy nemzet születését,

S hogyan szórta széjjel a Nap a vetését.

Hogy mindenki lássa, mit is jelent nékünk,

Az a dicső férfi, ki teremtette népünk.

2.

S adjon a Földanya ahhoz bátorságot,

Hogy én felrázhassam ezzel az országot,

S minden magyar ember rádöbbenjen végre,

Milyen múltra tekint dicső nemzetsége.

Olvassa, s láthassa, mit jelent a végzet,

Mely egykoron minket ide telepített.

Meg kell végre tudnunk, hogy mi kik is vagyunk,

Hogy magyarnak hívnak, amíg csak megvagyunk.

3.

Arra is megkérem őseink szellemét,

Nyissa fel nemzetünk homályosult szemét.

Kérlek Árpád vezér, és te hun Atilla,

Ne hagyd, hogy kifogyjon tollamból a tinta.

Segíts most Szent István, László, Könyves Kálmán,

Hogy így segíthessek nemzetünknek sorsán.

Hunyadi, Rákóczi álljatok most mellém,

Csiszoljátok tovább lassan kopó elmém.

4.

Régi idők felé visz el ez a rege,

Mikor még az embert óvta Isten keze.

Mikor még a Nap is boldogan ragyogott,

Ha az élők között hősöket láthatott.

Hősökben pediglen nem volt akkor hiány,

Tudta ezt mindenki, atya, fiú s leány.

Pedig a világ még nem volt olyan kegyes,

Könnyedén pusztított, ha szíve volt tüzes.

5.

Több ezer esztendő telt már el azóta,

Egyetlen írás sem emlékszik meg róla,

Csak a népnek száján jár az emlékezet,

Hogy egy dicső férfi közénk megérkezett.

Bár sok bátor tettet hajtott akkor végre,

Mégis csak kevés nép emlékszik nevére.

Pedig egy nagy nemzet fakadt ágyékából,

De az sem tud semmit a szülő atyáról.

6.

Ezért megyünk vissza most abba a korba,

S idézzük emlékét együtt sorról sorra.

Megláthatjuk mindjárt hatalmas alakját,

Annak ki megváltja az emberiség sorsát,

Aki megmentette ősi örökségünk,

S aki hősként halt meg egykoron miértünk.

Királyként legelső volt ő biz közöttünk,

Neki köszönhetjük, hogy mi megszülettünk.

7.

Ne is szaporítsuk tovább a szavakat,

Kezdjünk a mesébe, amíg ragyog a Nap.

Vissza kell ugranunk hát a sötét múltba,

Mint bátortalanok a feneketlen kútba.

Ahogy forog vissza az idő vén malma,

Úgy ébred fel bennünk a képzelet halma.

Tornyosul előttünk, meg sem áll az égig,

Szemed se bírja el, hogy nézz rajta végig.

 1.   

Első ének

Fent az ég közepén járja örök útját

Az öreg Napisten keresve a párját.

De ő azt biz soha meg nem találhatja,

Hiába is ő a világoknak atyja.

Mert bizony mátkája távol van őtőle,

A ráncos Földanya elmenekült messze,

Alászállt mellőle szülni sok teremtményt

Nincs is már mit tenni őellene törvényt.

2.

Magányosan bolyong odafönt azóta,

Bánatos szemétől izzik lent a róna.

Távolról nézheti egykori szerelmét,

Bőven ereszti rá a szívének fényét.

Sok könny záporzott ki egykor szeméből,

Tenger sok víz áradt lent a szerelméből.

Özönvízként zúdult végig a világon,

Csak mély habot láthat szerte a határon.

3.

Kis híján elpusztult bújától a világ,

Csak egy mentette meg az embernek fiát.

Egy csak egy volt akkor, méghozzá egy bárka,

Ki a túlélőket, mély gyomrába zárta.

Összegyűjtött egykor mindenikből egy párt,

Noé vezette fel belőlük a leltárt.

Volt ott sólyom, szarvas, elefánt és marha,

Mert a vén Napisten ekképpen akarta.

4.

Mert jól látta ott fenn a teremtő vén Nap,

Hogyha így folytatja, nem születik holnap.

Elpusztul odalent minden teremtménye,

S nem lesz a világnak többé már reménye.

Kitörölte könnyét a szeme sarkából

S eresztett a földre legszebb sugarából.

Ahogy a fény leért, a táj újraéledt,

Erre már a Nap is mosolyogva nézett.

5.

Magába fojtotta régi, mély keservét,

Hogy ő elvesztette egyetlen szerelmét,

Még ha távol is van, mégis él a kedves,

Az ő könnyeitől nem lesz többé nedves.

Inkább cirógatja szíve melegével,

Végigsimít rajta lángoló kezével.

Visszatekintett rá erre a Földanya,

Minden teremtménynek lesz most már otthona.

6.

Ahogy elcsitult lent a vizeknek árja,

Ararát hegyénél kikötött a bárka.

Kinyílott ajtaja, tárult a világra,

És az a sok jószág szaladt szét világba.

Noé és családja is kilépett a partra,

S a megmentő hajót darabokra vágta.

Deszkáiból akkor épített egy házat,

Bár kicsit, jelezve, van benne alázat.

7.

Fiaival még a fedélen osztozott,

Míg a tenger habja vissza nem húzódott.

Aztán a gyermekek elhagyták a tanyát,

S sokasodni kezdtek, és bővült a család.

Sok utódot nemzett már Kám, Sém és Jáfet,

S a fiak ágyékából sok új ember termett.

Kúsnak hívták köztük Jáfet egyik fiát,

S most őt ünnepelték, mint legújabb királyt.

8.

De most napok óta másról szól az élet,

A megtért nagyapát siratják a vének.

Elhunyt néhány napja az elaggott Noé,

Lelke lett az égé, teste meg a poré.

Megmaradt bárkából vetették az ágyát,

Amelyen alhatja az igazak álmát.

Máglyát raktak köré az ifjú vitézek,

Hadd öleljék lángok a ráncos, vén testet.

9.

A tűz körül ott áll egész háza népe,

Mind a hét gyermeke s idős felesége.

Hétszer hét unoka is búsan bólogat,

Mikor a ravatal egyszer csak lángra kap.

Azok fiai is mind ott állnak sorban,

Csak az egyikükről nem tudták, hogy hol van.

Csak is egy hiányzott, Kús legkisebb fia,

Bár róla tartották, hogy egy haramia.

10.

A tizedik évét alig töltötte be,

Mégis furcsa vadság kerengett véribe.

Nem bírt azzal senki, se atyja, se anyja,

Se a hős nemzetség egész pereputtya.

Talán a Napisten zavarhatta össze,

Vagy valami került az anya tejébe,

Mitől képtelen volt egyhelyben maradni,

S nem tudott sehogy sem a jó szóra adni.

11.

Hagyjuk most a fiút, s nézzünk vissza végre,

Az összegyűlt népre és a temetésre.

Ott állt a rokonság mélyre hajtott főkkel,

Gyermekek, férfiak együtt mind a nőkkel.

Siratták mindnyájan könnyel záporozva,

Hogy fekszik előttük a nemzetség atyja.

A dicső vén hajós, pihent már szelíden,

Nem volt már oly erős, mint egykor a vízen.

12.

Néhány évtizede küzdött még az árral,

Egyedül szállt szembe akkor a világgal.

Most is egyedül kell neki útra kelni,

Hogy hova kerül majd, azt nem tudta senki.

Hátrahagyja mindjárt mind az egész népét,

De tartják fiai mind az örökségét.

Tudja azt mindenki, hogyha eltávozik,

Onnantól a világ jócskán megváltozik.

13.

Új idők kezdődnek, ha nem lesz már velük,

Azért remeg most úgy a sír mellett kezük.

Félnek szembenézni a jövő napokkal,

S a vidéken támadt szörnyű ordasokkal.

Hiába pusztított az özönvíz egykor,

S hiába köszöntött a világra új kor,

Mégis előjöttek vizekből a szörnyek,

Kik a szelíd népnek életére törnek.

14.

Mert már elfeledték mindnyájan a harcot,

S egyre többször vesznek rajtuk hadisarcot.

Keletről s nyugatról közeleg feléjük,

Szörnyű sötét felleg, hogy pusztítsa népük.

Megjósolta nekik ezt az öreg táltos,

Ki a ravatalnál ropja most a táncot.

Fennhangon danolva forgatja a szemét,

És a magas égre veti tekintetét.

15.

Varsának hívták a ráncos vén varázslót,

Ki a lángok körül felszökellve táncolt.

Sokszor elvétette már ő ott a lépést,

De azért elmondta a holtnak a végzést.

Megszórta a testet mindenféle porral,

S a lélek szabadult a halotti torral.

A szertartás végén egy nagyot rikoltott,

Majd egy mozdulattal a láng közé ugrott.

16.

Csodálkozva néztek mind az egész népek,

Egyetlen táltosuk a halálba lépett.

Nem is fogták fel mind, hogy ott mit is láttak,

Elkerekült szemmel hűledezve álltak.

Közben az ég felé szállt már a két lélek,

Mikor ők ott alant végre összenéztek.

Kús volt tán az, aki először megszólalt,

S könnyező szemekkel rebegett egy sóhajt.

17.

Ott álltak mellette őszült testvérei,

S a legkisebb híján mindenik fiai.

Ott volt Góg és Magóg, Madai és Jáván,

Mindahány aggódott nagyapjuk halálán.

Mések és Tirász is ereszkedett búnak,

Másik két testvére a nemzetfő Kúsnak.

Fiai közt ott volt Széba és Hávila,

Szábta, Ráma, Déda és a kis Szabtéka.

18.

Ott volt még közöttük Jáfet, Kúsnak atyja,

Sém ás Kám reszketőn, Jáfetnek két bátyja.

S mindezeknek ott volt számtalan gyermekük,

De ha nem túl nagy baj, nem hangzik el nevük.

Elég legyen annyi, rengetegen voltak,

Hogy elbúcsúztassák a szeretett holtat.

De messzire járt már Noé s a vén Varsa,

Lelógatott lábbal kiültek a Holdra.

19.

Onnan a magasból néztek le népükre,

S onnan kértek áldást lenti életükre.

Megkérdezte Noé a mosolygó Varsát,

Ugyan mért kötötte őhozzá a sorsát.

De az csak hallgatott, s huncutul somolygott

Aztán mégiscsak néhány szót kimondott:

„Azért jöttem veled én dicső vezérem,

Mert nem zubogott már testemben a vérem.”

20.

„De most mi lesz ott lent?” – kérdezte meg Noé.

„Ez a gond legyen már mind az utókoré.”

Válaszolta neki az elaggott táltos,

Majd egy nagyot szökkent, mint egy mutatványos.

Jót nevetett ezen az egykori bárkás,

S hirtelen ráébredt, hogy mennyire hálás.

Hálás volt ő bizony, a hosszú évekért,

Melyet lent tölthetett, minden egyes percért.

21.

Láthatta felnőni mindenik fiait,

S látta szaporodni azok jószágait.

Dicső nemzetség nőtt három gyermekéből,

Csak féltette őket a támadt veszélytől.

Mozdult egyet akkor ottan a Hold szélén,