KáKánBéKa
Nem érdekel haza,
Se igazság bölcs szava,
Vagy édes piros arcod mosolya,
Nem érdekel, nem érdekel.
És utálom az embert,
A millió felesleges tettet,
A sok megváltozni vágyó tervet,
Utálom, utálom.
Utálom szép fa virágát,
Hűtlen ágyad forróságát,
Szemeid vadságát,
Érzelmeim tőled vezérelt tudatlanságát.
És meghalok mégis, mégse magamért,
Ez nem törődöm galád jellemért,
Utálom, utálom.
S csodálom e röhejt,
Velem történő megannyi közhelyt,
És mégis, annyira mégis édes,
Felcserélni biztosat, szeretni a szennyet,
Hemperegni, kimondani mindent,
Alázkodni térdednél, lenyalni véred.
Csodálom, csodálom.
És élvezem ez kegyetlen létet,
A mámoros részegséget, a szajhát,
A bíborban hazudó pápát,
A gyötrődő izzadt szolgát,
Ítélj el, és köpj rám!
S hazudd, te nem így írnád,
Te nem lennél ily mohó s kegyetlen,
Hogy nem láttad magad bennem.
Élvezném, élvezném.
És meghalnék érted bármikor Kedves,
Szabad ég alatt, csak mi lennénk tiszták, hófehérek…
Utolsó írka