KáKánBéKa
Igen, ennél találóbban Őt, a magyeriek vitéz nagy vezérét, a daliát, a trubadúrt, a lovag-királyt még nem nevezték el. Cippola a mi művészünk. Altatódalunk, ábrándunk, bénult hipnotizáltságunk. Cippola bűvöl és játszik velünk. És mi, a magyar nép, holdkórosan mentünk egy ócska hipnotizőr után.
Nem kellettek régi, nagy emberek nagy álmai. Nekünk ez a pojáca Cippola zsibbasztása kellett. Nem kellett ébrenlét. Varázslat kellett és kábulat. Megkaptuk.
A hipnózisban nem marad senki, még akkor is feloldódik, ha a hipnotizőr elfelejti, vagy szándékosan nem oldja fel a hipnotikus ködöt az agyunkról.
Hobo így énekli meg:
Nincs mese, valamikor mindnyájan felébredünk és megdörzsöljük a szemünket.
És látjuk becsapott magunkat.
"Néha még álmodom. Már nem félek.
Eddig még bármiben hittem is, mind tönkrement."
Az a perc az elszántság, a katarzis kezdete. Az újjászületés, mert minden, amiben addig hittünk, az mind tönkrement. Egy új út, új álmokkal.
Ne feledd, utolsó percig van út, amin járj, és minden másodpercben újjászülethetsz. Csak a saját álmaid kövesd. Soha ne nézd a Cippolák szemét és kezét: hím-Kyrke ő. Kerüld a Cippolákat.
Utolsó írka