Elnézést kérek mindenkitől, amiért ilyen sokáig nem folytattam elkezdett sorozatomat, de elég sok minden történt velem legutóbbi felbukkanásom óta. Talán a legfontosabb, hogy öreganyámat idézzem: "Ember lett belőlem." Ha esetleg valaki nem értené, ez azt jelenti, megszereztem a diplomámat "történelem bölcsész és tanár" szakon. Ezek szerint a nagymamám nem ember (neki ugyanis nincsen felsőfokú végzettsége, de mégcsak középfokú sem, úgyhogy bele sem merek gondolni, ő mi lehet), de nem tettem fel neki kötöszködő keresztkérdéseimet, nincsen értelme.

  Jómagam nem érzem magam többnek, vagy kevesebbnek azáltal, hogy végre kaptam egy keményfedeles lapot arról, hogy többnyire mi a fenét is csináltam az érettségi óta eltelt majd 10 évben (ráadásul a német szakdolgozat még hátra van), és azt sem érzem, hogy büszkének kellene lennem arra, hogy ennyi idő alatt sikerült kipréselnem magamból ezt a valamit. Ráadásul kereszténységem még a csöppnyi öröm érzetét sem engedi kiélvezni, hiszen Jézus azt mondá:

"Ami az emberek szemében nagy érték, az az Isten előtt megvetést érdemel." (Lk 16,15)

 De, hogy valami olyant is letegyek az asztalra, ami talán Isten előtt is elismerésnek örvend, szeretném befejezni az elkezdett sorozatot, mert szomjúhozom az igazságot és talán sikerült belőle megsejteni valamit, amit szeretnék átadni. Annyi haszna azért talán van az oklevélnek, hogy mégiscsak elmondhatom, nem vagyok teljesen dilettáns a témában, ha esetleg valaki ezt vetné a szememre. Hiszen a zemberek szemében érték az a papír, talán így többeknek hihetőbb amit mondok, függetlenül annak tartalmától és stílusától.

 Egy szó mint száz, az elkövetkezendő két hétben, négy posztban befejezem az elkezdett munkát, remélem nem adták fel a várakozást azok, akiknek megígértem, hogy lesz folytatás.