Nézegettem a körút sétálóit, nézegettem a díszes kapualjakat.
Egy rozzantas, de szép, míves kapu előtt egy fiatalember ácsorgott, hóna alatt egy hangszerrel. Fiatal, diákos kinézetű, okos arcú srác, jó volt ránézni, nem is gondoltam semmi különösebbet magamban. Nyilván vár valakit, azért álldogál. Talán egy haverját, talán egy lányt. Valami ilyesmire számít az ember.
Az élet nagy buffó, szép kis komédiákat űz velünk.
A kapu nyílt, és egy másik fiatal srác jelent meg és lágyan, finoman egy kedves puszit nyomott a másik srác arcára, aztán karonfogva, elindultak útjukra. Úgy, ahogyan egy lány tette volna, ha megérkezik a megbeszélt randira.
Nem állítanám magamról, hogy felvilágosult vagyok e téren, ezért szokatlan, zavarba ejtő érzés kerített hatalmába. Nem akartam ítélkezni, nem akartam rosszallani, hogy bezzeg ezek a mai fiatalok…Nem volt bennem semmi bezzeg.
Valami visszataszító-visszásság kelthet ilyen érzést, valami, ami nem szép, pedig a szépség egy leplét öltené torz alakjára.
Zavart és szomorú voltam. Én egy karcsú, farmeros lányt képzeltem volna oda a srác mellé, aki könnyed léptekkel jön a fiú felé, arca hűvös februári hidegtől, és ezért is friss a puszi, amit odacuppant kedvese arcára. Aztán egymásba fonódva andalognak tovább a körúton: gyönyörködve és kicsit irigykedve néztem volna utánuk – hol van már az én 16 esztendőm, azok a tavaszok hova tűntek a térben, időben?
Ez nem juthatott eszembe, csak rosszízű kérdések tolultak az agyamba. Ennek így kellett lennie? Kérdeztem magamban. Ez a fajta hajlam mi? Öröklött? Nevelési oda nem figyelés, amely aztán személyiségi zavarrá növi ki magát? Divat? Trend? Exhibicionizmus? Polgárpukkasztás?
Nem tudom a választ. Tartok tőle, akinek szakmája, az sem tud vagy akar, vagy mer eligazodni ezen az egyre növekvő, majdnem tömeges szerelmi tévelygésen.
Már nem merem használni a szót, hogy meleg, homok, barát. A barát már olyan elavult,régi kacat lett jelentésében, hogy sokszor inkább havert mondunk, mert bélyeget kapott egy szép szavunk: barát, barátság.
Beszennyeztük szavainkat, elferdítettük és egy ferde világképhez idomítottuk.
Miért hagytuk, hogy így legyen? Vajon érthető még ma is Krúdy nyelve, az általa megfogalmazott igen emberi érzések? Vagy a kidobott kacatok dombján a helyük a szerelmes szavaknak is?
Ja persze, tudom, a szerelem ilyen természetű, ott és úgy jelenik meg ahogyan akar. Szoktak nagy művészekkel is előhozakodni. Tudom.
Láttam egy filmet, sajnos nem emlékszem a rendezőre, a címe: Törökfürdő. Nem volt gusztustalan, szép képek voltak a filmben és úgy vélem, megértettem valamiképpen ezt a fajta szerelmet. Van ilyen, legyen. Főleg kamaszodás idején elég váratlanul, sürgetően jelentkezik a lelki és a testi szerelem, néha összezilálódva, összekuszálódva a ki nem érlelődött, mély ösztön-hullámokat verő lélekben, testben. Sok furcsaság van a világban, miért ne lehetne ilyen is?
Bevallom, azért én mégis zavart és szomorú voltam néhány percig.
Mintha egy fiatal, virágzó faágra – a tavasz csodájára - mondjuk egy felfújt kotont aggattak volna.
Lehet más is egy kamasz feltámadó vágya, ösztöne, a természet nevében?
Felkavart a tavasziasodó Budapest és válasz nélkül, gondolataimmal magamra hagyott.
Utolsó írka