1. rész

Az írott forrásokkal talán a legegyszerűbb a helyzet, szinte ugyanolyan egyértelmű, mint a szóbeli hagyomány, néprajz esetében. Minden egyes középkori magyar és nemzetközi krónika, levél, feljegyzés, ima, stb. kivétel nélkül szkítának/hunnak/turknak(töröknek)/avarnak tartja a magyarokat. A 18. századig fel sem merült, hogy mások lennén(e)k, csak akkortól fogva kezdődött el a(z erőszakos) finnugorosítás. Azonban megkapargatva kicsit a felszínt, nagyon érdekes dolgokra lehetünk figyelmesek. Tovább után végignézzük, mit tartalmaznak az írott források.

 Kezdjük a magyar krónikákkal. Az első Krónika szerzője Anonymus azzal nyitja előszavát, hogy célja Magyarország királyainak és nemeseinek származását papírra vetni, akik szerinte Szkítiából származnak melynek első királya Magóg, kitől Attila király is származik és akitől (mármint Magógtól) a magyar nép a nevét nyerte. Szintén Attilától származtatja Álmos vezért. A következő Krónika Kézai Simoné. Ő az, aki először leírja Hunor és Magyar történetét - minden bizonnyal a szájhagyományból merítve – s a „honfoglalást” a magyarok második bejövetelének nevezi (az első bejövetel volt a hunoké). A többi krónika újat nem nagyon tesz hozzá ezekhez az információkhoz, lényegében elismétli, kiszinezi a korábbi munkák tartalmát.

 A külföldi szerzők esetében is hasonló eredményre jutunk, kivétel nélkül, mikor a magyarokról írnak, őket a szkíták vagy a turkok (törökök) egy fajtájának tartják, s tulajdonképpen nem mások, mint a hunok, vagy az avarok. Több mint száz ilyen forrás van, amelyek ugyanezt állítják. A modern kor történészei szerint az összes forrás téved, mivel nem tudtak különbséget tenni a hunok meg a magyarok között, nekik a pusztai lovas nomád népek egyformák voltak. Aki keletről jött és nyilazott, azokat mind szkítának/hunnak/töröknek tartották. Akadémikusaink szerint magyar krónikások nyugati forrásból vették át a hun magyar rokonságot sőt, a csodaszarvas mondában eredetileg onogur szerepelt a Hunor helyén, csak Kézai rosszul hallotta (ezt így leírja Krisó Gyula!), ezért írt Hunort.

 Rendkívül károsnak és tudománytalannak tartom azt a jelenkori gyakorlatot, hogy összességében több száz forrást söpörnek le az asztalról történészeink, miközben ellenérvként nem forrásra, hanem elméleteikre hivatkoznak. Mindezt teszik úgy, hogy nem tudni milyen nyelven beszéltek a hunok/szkíták/avarok, tehát akár az is lehet, hogy ők is „finnugorok” voltak. Semmilyen (!) érv nincs a hun-magyar rokonság ellen, egyszerűen nem veszik figyelembe azokat az írott forrásokat, melyek ezt állítják. Hihetetlen furcsának találom, hogy százszámra hiteltelenítenek kortárs forrásokat, arra hivatkozva, hogy biztos rosszul látták, vagy hallották, de ők, a 20. században, a panel 10. emeletén jobban tudják, mint akik (tegyük fel), harcoltak a magyarokkal, vagy akiknek ősei - mert attól tartok, nekik nem. Sokukról konkrétan tudom, hogy zsidók, tehát biztos nem őse sem Hunor sem Magyar. (Név szerint pl. Engel Pálra vagy Róna Tas Andrásra gondolok, ez utóbbi direkt nevet változtatott, hogy jobban hangozzon a neve őstörténészként. De Budenz, vagy Hunfalvy se magyar volt, ők német származásúak voltak. Érdekes, hogy Arany Jánostól Széchenyn keresztül Móra Ferencen át Móricz Zsigmondig mindenki ellenérzéssel viseltetett a kizárólagos finnugor rokonsítással szemben, bár konkrétan nem tudták, vagy nem merték cáfolni.) De ezzel most inkább nem kívánok foglalkozni, nézzük tovább a forrásokat, van ugyanis még néhány érdekesség.

 Az első a Tarihi Üngürüsz, melynek szerzője azt írja, hogy mikor Árpádék beérkeztek a Kárpát-medencébe, itt olyan népet találtak, mely ugyanazon a nyelven beszélt, mint ők. László Gyula hivatkozik előszeretettel erre az állításra, a későbbiekben ez az adat még kiemelkedő jelentőséggel fog bírni.

 A következő érdekesség, melyre ez az álnéven írt ismeretterjesztő jellegű könyv hívja fel a figyelmet az az, hogy a turk névvel emlegetett nép, és a hungarus néven említett nép nem feltétlenül ugyanaz. Ez lehet két különböző nép is, hiszen mint írja, könnyen lehetséges, hogy a turk magyarok beköltöztek a 9. század végén a hungarusok által lakott Kárpát-medencébe, a két nép idővel egybeolvadt, s mivel a hungarusok voltak többen, ezért a turk megnevezés lassan kikopott a használatból. Ezt forrásokkal is gazdagon alátámasztja.

 Egyik legfontosabb érve az, hogy a 7.-8. századi kolostorok tele vannak Hungarus nevű szerzetesekkel, akik egyértelműen nem lehetnek Árpád magyarjai, tehát a hungarusok itt kellett legyenek már a 9. század előtt (ez viszonylag új eredmény, erről László Gyula még nem tudott, mikor könyveit írta). A hungarus névvel amúgy is sok gond volt már eddig is, hiszen nem tudni miért így hívták a magyarokat, de az biztos, hogy az eddigi elmélet (szláv közvetítéssel került a nyugati nyelvekbe, akik onogurnak hitték magyarokat és így lett az onogurból Hungarus) a továbbiakban nem tartható, más magyarázatot kell kitalálni. (Anonymus ezt írja a név eredetéről: Most ehhez még azt kell hozzátennünk, miért hívják a szittya földről kiköltözött népet hungá­ru­soknak. Hungárusoknak Hungvárról nevezték el őket azért, mert a szlovének meghódítása után a hét fejedelmi személy Pannónia földjére lépve, ott jó soká időzött. Innen az összes környező nemzetek Álmost, Ügyek fiát, hungvári vezérnek hívták, katonáit meg hungvárusok­nak.)

 Összefoglalva azt szűrhetjük le az írott forrásokból, hogy a magyarok szkíták/hunok/törökök stb., akik miután a Kárpát-medencébe beköltöztek feltehetően összeolvadtak az itt élő őslakosokkal (akik talán a rokonaik).

5. rész