A hazafias nevelés lehetőségei a mai magyar iskolában

    A rajz szakmai továbbképzés témája az impresszionizmus és posztimpresszionizmus volt. Csak néhányan jöttünk össze, alig voltunk hatan-heten, de az előadó megtisztelt bennünket annyival, hogy komolyan felkészült, és színvonalas előadást tartott. szokatlan volt, mert évek óta spontán beszélgetésnek álcázott készületlenséggel találkoztam.

    Gyönyörű rajz-tanterem, hosszú évek alatt összegyűjtött óriási modellanyag, táblázatok, reprodukciók, mindenféle vetítőberendezések, ha csak szétnéztünk, már abból is lehetett tanulni. Leírtam a táblai vázlatot, jegyzeteltem a képelemzést, és azt a néhány jó tanácsot is fölírtam, amít a műalkotás elemző órák megtartásához segítségül ajánlott az előadó.

"...Végezetül egy utolsó jótanács: műalkotás elemző órákon mellőzzük a sztorit, mindig maradjunk szigorúan a tárgynál!"

    Ezt a tanácsot nem kellett leírnom, ez annyira szíven ütött, hogy jegyzet nélkül sem felejtem el, amíg élek.

    A műhöz hozzátartozik a művész, a művészhez az élet. Vagy mi a sztori? Ha a görög művészetet tanítottam és Pheidiasról beszéltem, sose felejtettem el a perről is beszélni, amelyben becsvággyal és aranylopással vádolták.

Michelangelonak kamaszkorában beverték az orrát. Az eltorzult arc is hozzájárult elmagányosodásához és művészetéhez is.

A Batthyány-mécsesnél állva a gyerekeknek nemcsak azt mondtam el, hogy itt állt az Újépület, amelyben Batthyány Lajos raboskodott, és amelynek udvarán 1849 október 6-án kivégezték, hanem azt is, hogy rettegve a rablógyilkosoknak kijáró gyalázatos bitófától, a felesége által becsempészett borotvával olyan sebet  ejtett a nyakán, hogy csak golyó által tudták kivégezni. Lehet, hogy fölösleges sztori,  de így lett más esetektől eltérő, egyedi és felejthetetlen.

S lehet, hogy tizenöt évig selejtes munkát végeztem?

    Ezután, ha  bármelyik órán "sztorizni" akartam, mindig eszembe jutott az intelem, de önmagamat nem tudtam megtagadni és a "sztorizás" megmaradt.

    Egyik ének órán, amikor a Himnusz születését tanítottam, beszéltem a gyerekeknek az ihletről. Arról, hogy remekművek akkor születnek, amikor a művész   olyan indíttatást kap, hogy egyszerűen nem tud ellenállni a vágynak, hogy megírja, megfesse, vagy formába öntse mondanivalóját.

    Hiába írták ki a pályázatot Kölcsey versének a megzenésítésére, hiába biztatta Bartai András színigazgató Erkelt, hogy kötelessége a Himnuszt megzenésíteni, hozzá se kezdett. De amikor a fiai osztályozó vizsgáján látta, hogy a magyar gyerekek az óra befejezésekor az osztrák himnuszt énekelték, úgy rohant hazafelé, hogy a fiúk alig bírtak vele lépést tartani.

Hiába várta terített asztal, nem oda, hanem a zongora mellé ült.

    Ha a fotós meglát egy kifejező szempárt, egy sokatmondó barázdált arcot, nem tud ellenállni, hogy lencsevégre kapja.

    Amikor Petőfi megtudta, hogy Bécsben kitört a forradalom, pár perc alatt megszületett a

Nemzeti dal

.

    József Attila elköszönt kedvesétől, és nézte őt, ahogy átment az utcán, és olyan szépnek találta, hogy...

    S akkor a mondat kellős közepén elment a hangom. Teljesen. Nem tudtam megszólalni. A nagy honkongi influenza járvány óta vissza-visszatérően előfordult, hogy hosszabb-rövidebb ideig nem tudtam beszélni. Leültem az asztalhoz, és  torkomat köszörülve próbáltam visszanyerni a hangomat. A gyerekek részvéttel figyeltek. Az első padban ült Both Iván:

    - Jaj, tanár néni, meg ne tessék halni! Legalább addig ne, amíg a mondatot be tetszik fejezni!

"Ádám:  De hát a dajka tündérdalai,
              Ezek nem oltnak-é a gyönge szívbe
               Sejtelmeket?
Tudós:  Igen bizon, s azért
              Dajkáink a magasb egyenletekről,
              A mértanról  beszélnek gyermekeinknek.
Ádám:  Ah gyilkosok, nem féltek-é egész
              S legszebb korától a szűt megrabolni!"
                                          (Madách Imre)

    Félév előtt utolsó rajz óra volt. Lezártam a jegyeket. A huszonkét gyerek közül huszan kaptak ötöst, ebből tizennégyen még dicséretet is.

    Olyan okos osztály volt, olyan figyelmes, hogy öröm volt velük minden óra. A nagyon gyenge tanulók is fegyelmezettek, rendesek, lehetett velük haladni.

    Miután megbeszéltük a félévi jegyeket, elővették a művészettörténet füzetüket, hogy leírjuk a  művészettörténeti korok összefoglaló vázlatát. Ezt mindig nagyon komolyan vettem, mert ez az a vázlat, ez az a csontváz, amelyre a képzőművészet fejlődésén kívül a zene, irodalom, tudománytörténet, sőt az egész történelem a fejekben fölépülhet. Mindig minden gyerektől következetesen, szigorúan számonkértem.

    Írtam a táblánál: "ókor i.e. 3000-476-ig". Egyetlen egy gyerek sem tudta, milyen évszám a 476. Aztán   írtam tovább: "középkor 313-tól a XV. századig"
    Egyetlen egy gyerek sem tudta milyen évszám a 313. Amikor rájöttem, hogy fogalmuk sincs mi köze egymáshoz Bizáncnak, Konstantinápolynak és Isztambulnak, már éreztem, hogy nagy baj van. Mi történt 1222-ben? Egy helyes válasz érkezett.
    - Mondjátok! Tanultok ti történelmet?
    - Nem. Mi alig tanulunk történelmet. Nekünk ötödik óta az igazgató néni tanítja, de csak minden ötödik órát tud megtartani.
Sose ér rá szegény. Mindig van neki valami gyűlés, vagy telefon.
Keserű lett a szám íze. Leültem. Hosszú másodpercek teltek el síri csöndben.
    - Tegyétek el a füzetet! Osszatok rajzlapokat! Itt van ez a csonkolt kocka. Rajzoljátok le a vetületeit és az  axonometrikus képét!
    Egy osztály 1986-ban! Egy osztály, melyikbe olyan gyerekek járnak, akik valósággal szomjazzák a tudást! Úgy tudnak figyelni, hogy a tanár hivatásának minden gyönyörűségét kiélheti a velük töltött órán. S ez az osztály jövőre elballag az iskolából úgy, hogy nem tanul történelmet... s ha tanul is, száz gyerekből kilencvenkilenc nyolcadik évvégére már utálja...
Mit tanítunk nekik, és hogyan, hogy ilyen az eredmény?
    Adni érdemes! - hirdeti a TV-ben a reklám, mikor beszámol egy-egy adományról az épülő Nemzeti Színház javára. Hazafias érzéseinkre épülne föl az új színház, de ugyan nehezen épül. Úgy tűnik, hogy hazafias érzéseinkre, nemzeti öntudatunkra hivatkozni ma már aligha lehet. Vagy nem  ugyanazt értjük mindannyian hazaszeretet fogalmán, vagy nincs is ilyen. De hogy is lenne, ha nincs mire büszkének lennünk! Ha múltunkban szinte csak sötét foltok, hibák, vétkek, sőt gyalázatok vannak. Ha a történelem, amit tanítunk egy parttalan adathalmaz, amiből a magyarság és Magyarország szerepe, helyzete nem tűnik ki világosan és bennünk nem az identitástudatot, hanem a tudathasadást erősíti.
     "A történelem voltaképpen nem egyéb, mint egy sereg csalás, amit a halott körül elkövetünk. Átalakítjuk a múltat, hogy megfeleljen a jövőt illető szándékainknak. A történelem azt bizonyítja, hogy a történelemmel mindent be lehet bizonyítani" - mondta Voltaire.
    Minden nép - elég csak belenéznünk a környező népek iskoláinak történelem könyveibe, hogy lássuk - saját kontinuitásuk igazolására mimindent írnak le történelem címen. Hogyan csinálnak maguknak hősi múltat! Mi pedig, akiknek van hősi múltunk álszeméremből, politikából, ki tudja milyen okból elhallgatjuk, homályban tartjuk. Pedig a hősi múlttal nemcsak lázadás és zendülés jár együtt, mint ahogy Sarolt énekli az "István a király"-ban. Hősi múlttal együtt jár a biztonságot, örömet, büszkeséget jelentő azonosulási tudat. Nemcsak nemzeti, de emberi mivoltunk tudata sem képzelhető el igaz történelem nélkül.
"Magyar vagyok. Büszkén tekintek át /A múltnak tengerén, ahol szemem / Egekbe nyúló kősziklákat lát, / Nagy tetteidet, bajnok nemzetem".  (Petőfi Sándor)

    Ma már, ha egy magyar ember ilyen hall, szinte szégyelli magát. Ugyan már,
büszkének lenni! Ugyan már nagy tettek! Ugyan már kősziklák! Bajnok nemzet! Ugyan már!
Nemrég a TV-ben egy francia történész elismerően, sőt szokatlan lelkesültséggel beszélt a magyarságról, néhány "nagy tettünket" is fölemlegetve, de a magyar TV riporter kioktatta őt: "Ó, az  csak legenda, nem történelem!"
    Mert ő biztosan tudja, hogy mi a legenda és mi a történelem, s ezt ki is nyilatkoztatja. Teheti, az ő kezében van a mikrofon, én meg szinte reménytelenül igyekszem agyam kicsiny fogaskerekét a nagy láncáttételből kiiktatni, mielőtt végképp berozsdásodik. Lehetséges, hogy még sincs igaza Zrínyinek, hogy "egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!"
Történelem  tanításunkkal ezt értük el. Szép eredmény.
    Miközben mindezt végiggondoltam, az osztály csodálatos rajzokat készített, fejlett térlátással ábrázolta a csonkolt kockát, de a nagy térről, a világról, s benne önmagáról milyen képe lesz? Valami ugyanis kimaradt. Talán pótolhatatlanul kimaradt! Pótolhatatlanul?
    - A következő rajz  órára semmit ne hozzatok magatokkal, csak "ti"legyetek itt! Tartok nektek egy történelem órát... 

    Úgy január táján mindig valami különös lámpalázra emlékeztető idegesség fogott el. Közeledett az a három óra, amelyikben a tanmenet szerint Erkel Ferenc két operáját, a Hunyadi Lászlót és a Bánk bánt kellett megtanítanom. Sikerül-e megszerettetnem Erkelt és Egressyt, azt a kort, amelyben ezek művek születtek?

Vajon van-e a gyerekeknek elegendő ismeretük II. Endre és a Hunyadiak koráról? Ez a két mű mimindenre alkalmas! Érdeklődést kelteni az ábrázolt kor iránt, felébreszteni  a hazafiasság érzését, és magát a műfajt, az operát megszerettetni.Éppen ezért mindent elkövettem, hogy tanítványaim ismerjék meg, tanulják meg, szeressék meg ezeket.

    Minden évben a legelső Erkel órámat megelőzően napokig hangoltam magamat lemezhallgatással. Késő estig zengett a ház. S alig vártam, hogy megkezdődjenek az órá!

    A reformkor rövid bemutatása után következett néhány adat Erkel Ferenc és Egressy Béni életéből. Az operák történelmi hátterének megbeszélését a tankönyvben található operarészletek meghallgatása követte.

Ahogy az alapismeretek hiányát  tapasztaltam, ugyankkor osztályonként változó, de növekvő mértékben láttam az érdeklődést, a tanterv kereteit szétfeszítve egyre több órát szántam a témának.

Külön óra lett Erkel és Egressy élete. Külön óra lett a reformkor, benne a magyar színház, a verbunkos zene és a nemzeti opera megszületésének története. Külön óra lett mindkét opera történelmi háttere, ahol az egész magyar történelem kronológiájába ágyazva beszéltük meg II. Endre és a Hunyadiak  korát. Aztán egyre növekedett a zenehallgatás mennyisége is. Kezdetben csak a nyolcadikos lemezről hallgattuk meg a részleteket, később az úgynevezett keresztmetszet lemezről is a leghíresebb  áriákat, illetve jeleneteket is. Végül úgy határoztam, hogy mindkét operát teljes egészében megtanítom.

    Először azt hittem, hogy csak az én Hunyadi László lemezemből hiányzik  szövegkönyv. Miután hiába keresték kollégáim és barátaim is, rá kellett jönnöm, hogy az LP x 1040/42 operalemez szövegkönyv nélkül jelent meg. Ekkor próbáltam a Rózsavölgyinél, majd néhány antiqváriumban legalább egy librettót találni, de nem sikerült.

Mivel azt akartam, hogy minden gyerek előtt ott legyen a szövegkönyv, átvettem a lemezt magnószalagra és két délután leírtam. Ugyan másolópapírt is tettem a lapok közé, így négy példányban készült, de legalább harmincöt kellett volna. Sajnos géppel nem tudok írni, az iskolai másológép elromlott, és az   adminisztrátor is túlságosan elfoglalt, ilyen munkára nem ér rá. Nekikezdtünk hát a nagy másolásnak. Minden gyerek a szövegkönyvet írta. Volt, aki csak egy áriát, de azt tíz példányban. Volt, aki egész felvonást vállalt, mert a nővére gyors- és gépíró, és együtt megcsinálták. Mire eljött a zenehallgatás ideje, készen volt a 35 példányban mindkét opera szövegkönyve.

    Végre, végre két heti nagy felkészülés után megkezdhettük a háromszor negyvenöt percre tervezett Hunyadi órát. Csak úgy zengett a kórus: "Nem leszünk mi hű kutyái..." Szinte hihetetlen volt, mennyire belemerültek az élménybe, minden más megszűnt. De kopogtak, és nyílt az ajtó. Bejött a csapatvezető, és kért hat gyereket, akiknek fel kellene kötni a zászlókat a zászlórudakra, mert a végén valamilyen ünnepély lesz.

    A hatás döbbenetes volt. Néhányan belepirulva a tehetetlen dühbe, könyörögve néztek rám. A többség még mélyebbre hajolt a szövegkönyvbe, nehogy ő legyen a hat közül az egyik. És a lemez forgott, tovább forgott. Fölálltam. Kikapcsoltam a lemezjátszót belefojtva szót Cilleibe.

    - Ki lesz az a hat, aki elmegy a tanár nénivel? - kérdeztem.

Hosszú kínos csönd következett. Senki nem jelentkezett.

    - Ne haragudj, nincs szívem egyiküket sem elküldeni. Két hete várják ezt az órát. Kérj gyereket mástól!

    Amikor egyedül maradtunk ismét fölálltam és mondtam, hogy folytassuk.

    "Ne, tanár néni! Ne, tanár néni! Ne folytassuk! Kezdjük előlről!"

Ahogy a kórus újra kezdte az első taktusokat, valami olyasmit gondoltam: erre az ifjúságra mondják, hogy elveszett?

    Egyik Erkel órámon, amelyiken a Hunyadi László történelmi hátterét beszéltük meg, mondtam egy olyan mondatot, aminek komoly következményei lettek.
    Olvastam valahol, hogy a hadtörténeti tudomány Hunyadi Jánost a világ legnagyobb hadvezérének tartja, megelőzve a nagy hódító Napóleont is.
    A gyerekek hitetlenkedéssel vegyes büszkeséggel kapaszkodtak bele a mondatba. Kérdéseik hatására szomorúan jöttem rá, hogy magam is milyen keveset tudok Hunyadi Jánosról, s hogy a róla, bennem kialakult képbe durván  betolakodik egy magyar író, Darvas József TV játéka. Ebben a TV játékban egy részeges, duhaj Hunyadit  ismerhetett meg a magyar TV néző, akinek a felesége Szilágyi Erzsébet titkon és reménytelenül epekedett Kapisztrán János barát után.
    - Gyerekek, nekem van egy barátom, aki a hadtörténeti tudományok doktora. Írok neki, hogy jöjjön és tartson nektek egy előadást Hunyadi Jánosról.
    Tudtam én, hogy a gyerekek életkorukból következően tele vannak romantikával, azt is tudtam, hogy igencsak híján vannak a példaképeknek, mégis megepett a nagy érdeklődés.
    S elment a levél. Pár nap múlva megjött a válasz is, hogy ezt  dolgot jó lenne személyesen megbeszélni.
    - Te aztán jól föladtad nekem a leckét! Mióta megkaptam a leveledet, máson se jár az eszem!  Ha Stromfeld Aurélról, vagy Sztálinról kérdeznél, könnyebb dolgom volna. Hunyadi Jánosról alig van valami irodalom.
    - Én mégiscsak olvastam valahol, hogy ő a világ legnagyobb hadvezére!
    - Nézd, megpróbálom! Utánanézek. Belevetem magam a Hadtörténeti Múzeum könyvtárába, elmegyek a Levéltárba. Ha meglesz az anyag táviratozom, hogy mikor jövök.
    Ez a kis előadás a négy nyolcadik osztályt érintette. Az igazgatónőtől engedélyt kértem a megtartásához arra az esetre is számítva, hogy váratlanul, az órarendet fölborítva kell megtartani.
    Eltelt egy hét. A postás egy hatalmas borítékot hozott, benne egy táblázat Magyarország története a honfoglalástól 1980-ig címmel. Mellette egy levélke: "Ha tudod, sokszorosíttasd, legyen minden gyerek kézében!"
    Eltelt egy hét. Éppen iskolánk névadóját ünnepeltük. Kinn álltunk az iskolaudvaron, amikor megállt egy kocsi az épület előtt és díszegyenruhában kiszállt belőle egy katonatiszt.
    - Megjött! Megjött! - futott végig a hír az ünneplő  gyerekeken.
    - Rosszabbkor nem is jöhetett volna! - gondoltam. Ha iskolai ünnepélyt tartunk az ötödik órában, már a hatodik óra rendszerint elmarad. Mindenki siet haza.
    - Most legalább leválik, hogy érdeklődés valódi-e! - nyugtatgattam magamat.
    Az ünnepség után vendégemet bemutattam a tantestületemnek és egyúttal meghívtam mindenkit az előadásra.
    Iskolánknak egyetlen olyan helyisége van, ahol száz-százhúsz ember elfér. Ez a kistornaterem. A gyerekek futásban vitték föl a székeket az osztályokból és pillanatok alatt berendezték. Térképállvány is kellett és két térkép: Magyarország a XV. században és Európa a XV. században. Tíz perc alatt minden készen volt. Még egy kancsó víz és pohár is került az asztalra.
Annyi fénymásoltatott Magyarország története tablót vittem föl, amennyi a nyolcadikosok létszáma volt. A száztizennyolcból hat tábla maradt ki, tehát csak hatan nem jöttek föl.
    Az előadás nagyon érdekes volt és kiderült belőle, hogy Hunyadi János valóban a legnagyobb hadvezér volt. De azt is megtudtuk, hogy miért. Merészen megváltoztatta a lovagi harcmodort. Olyan taktikai megoldásokat alkalmazott, amelyek a mai hadviselésben még mindig időszerűek: a meglepetés taktikája, a téli hadviselés, a népfölkelők bevonása a hadműveletekbe és a hadszíntér lakosságának a megnyerése olyannyira, hogy felszabadítóként üdvözölték, és beszálltak az oldalán a háborúba.
    A gyerekek sokat kérdeztek korabeli fegyverekről, a hírszerzésről, egy-egy híres csatáról.
    Én azért annak is örültem, hogy megtudtam azt is, Hunyadi János szép férfi volt. Amikor Zsigmond királlyal hosszabb ideig Itáliában tartózkodott tanulmányúton, a korabeli krónikák délcegtermetű világfiként emlegették, aki a bálok hölgyeit táncával is elbűvölte. Már csak ezért sem lehetett igaz, hogy Szilágyi Erzsébet más után epekedett...

    1986. március 14-én déli tizenkét órakor szép ünnepi műsorral avattuk föl az iskolarádiót. A gyerekek osztályfőnökeikkel saját tantermeikben hallgatták a március 15-i  megemlékezést.

Az ötödikesek fél egyre jöttek. A második félévben nem lehetett másképp megszervezni a tanítást csak úgy, hogy az ötödikesek állandóan délután jártak iskolába.

    Az én kicsikéimnek, az ötödik b-nek délután az első két órája testnevelés volt, s emiatt a rádiós műsor ismétlését sem hallhatták. Fölkokárdázva, fejükön a nemzeti színű hajpántokkal kétségbeesve panaszkodtak, hogy ők kimaradtak az ünnepből.

    - Ne bánkódjatok! Utolsó óránk ének lesz. Csinálunk egy olyan ünnepi ének órát, hogy amíg éltek nem felejtitek el!

A testnevelés óra melege ott piroslott az arcukon, csapzott tincseiket a háromszínű divatpánt szorította.

    - Tudjátok, ünnepelni nemcsak nagy ünnepségeken lehet, de ilyen kis osztályban is, sőt akár egyedül is. Mi otthon a családban saját eseménynaptárunk szerint mindig megtartjuk a nemzeti ünnepeinket. Március 15-én szól a

Történelmi indulók

című nagylemez. Az én kislányom, amint járni tudott, kis papírzászlócskával menetelt a fotel körül. Aztán meghallgatjuk Erkel operáját,

Hunyadi László-

t. Augusztus 20-án az

István a király

-t, október 6-án a

Bánk bán

-t. De találunk alkalmat Liszt, Bartók, Kodály zenéjét is hallgatni.

    Egész évben nap, mint nap a kor divatos zenéje vesz körül, de lehet tartani "magyar napokat." A reformkor is nemzeti öt percekkel kezdődött - amikor a nagy bálok nyitótánca lett a magyar tánc és a táncrendbe a sok idegen tánc közé bekerült a csárdás is. A feltöltődéshez egy-egy ilyen magyar napra szükség van! Most mi is csinálunk magunknak egy nemzeti órát!

    Fölírtam a táblára 10-12 negyvennyolcas dal címét és énekeltünk. Először végigénekeltük mindet. Aztán  újra énekeltük mindet, de a dalok között néhány szóval megemlékeztünk a megénekelt hősökről, Gábor Áronról, Kossuth Lajosról, Klapka Györgyről. S aztán újra énekeltünk.

    - Most énekeljük úgy, mintha nekünk húzná a verbuváló zenekar! Szóljon!

Most szép lenni  katonának...!

    - Most énekeljük úgy, mintha éjszaka volna, s a csillagos ég alatt a táborban leheveredve a holnapi ütközetre készülődnénk. Gondoljunk a szeretteinkre, látjuk-e még őket valaha. 

Kossuth Lajos azt üzente...

    - Most énekeljünk úgy, hogyha az osztrák sógor ezt hallotta volna, ijedtében ész nélkül futott volna hazáig!  Halljam!

Föl, föl vitézek...

No még egyszer! Szóljon!

S énekeltek. Tele tüdővel! Szemük tele nevetéssel!

    "Tanár  néni! Nyissuk ki az ablakot!"

    Kinyitották az ablakokat és újra kezdtük elölről, aztán újra elölről aztán megint elölről. "Még egyszer a Gábor Áront!", "Még egyszer a Föl, föl vitézeket!" "Még egyszer a Huszárgyereket!" A kicsöngetést nem is hallottuk annyira énekeltünk. Pantomimszerű mozdulatokkal kellett jeleznem: csöngettek, vége az órának, öltözzetek, sorakozzatok, szervusztok!

    A közös éneklés végtelen örömével dübörögve meneteltek végig a folyosón, le a lépcsőn, hazafelé.

Én is

lemeneteltem

a nevelői szobába, aztán átmeneteltem a Művelődési Házba. A községi március 15-i ünnepségekre gyülekeztek a két iskola hetedik-nyolcadikosai, a KISZ-esek, tanárkollégák, munkahelyek képviselői.

"Forradalmi Ifjúsági Napok 1848-1919-1945". Az előadás csöndes volt, a közönség zajos, de az én ünnepi hangulatomat ez a rendetlen rendezvény már nem tudta elrontani.

    Bemutató órára készültem. A járás osztályfőnöki munkaközössége volt a meghívott, de a saját iskolámban is rövidített órában tanítottunk, hogy mindenki eljöhessen, aki akar.

    Két hónapon át jártamban-keltemben mosás, vasalás közben  is ez foglalkoztatott. Szinte ebben éltem. Nagy téma: hazafiaságra nevelés. Már az óra tartalmának megválasztása retteneteses nehéz volt, a megvalósítás pedig tele van buktatókkal.

    Lassan tisztult az óra tartalma. Magyarság-ismeret. Beszéljük meg, milyen a magyar ember! Milyen volt és milyen ma? Van-e gond a hazafiasságunk körül és ha van, mik a tünetei? Ezek lettek az alapkérdések.

    A családom, a  barátaim, jó ismerősök már meg se lepődtek, amikor harmadszor, negyedszer tettem föl  nekik is a kérdéseket. Valósággal üldöztem mindenkit.

    A legnehezebb volt az egész felkészülésben a gyerekeket /hetedik osztályosok/ tartósan a témára hangolni olyannyira, hogy valósággal versengtek a feladatokért.

    A megközelítés egy kis felméréssel indult, minden előkészítés nélkül, négy kérdéssel. Fel kellett sorolniuk nemzeti ünnepeinket, a magyarok szabadság-harcait, a magyar ember jellemző tulajdonságait - ha van - s végül le kellett írnok a hazafiságunkkal  kapcsolatos bajokat, illetve azok tüneteit. Természetesen életkori sajátosságaikat figyelembe véve fogalmaztam a kérdéseket, s a válaszokat is ezen a színvonalon vártam. Az első két kérdés csupán arról tájékoztatott, hogy rend van-e az ünnepek körül és mennyire tudnak eligazodni a századok eseményei között a magyar történelemben. Ez csak nekem volt érdekes, tájékozódni segített.

Az óra maga a két utolsó kérdést járta körül. Minden leírt tulajdonságot, illetve gondot a hazafisággal kapcsolatban indokolniuk kellett történelmi és jelenkori példákkal.

Ilyen tulajdonságokat írtak: értelmes, élelmes, leleményes, ügyes, jószívű, irigy, bátor, hazaszerető, szabadságszerető, becsületes, nem becsületes, dolgos, vendégszerető, komoly, vicces, nyugodt, verekedős, huncut, nyakas, bőbeszédű, szűkszavú. Egy-egy alkalmommal előfordult a lusta, csatlós és a neveletlen is.

A gondok között ilyeneket soroltak: az egész ország szemétdomb, eltűnt a népviselet, sok az idegen keresztnév, nem építkezünk magyarosan, alkoholizmus, az emberek rohannak és nem beszélgetnek egymással, a gyerekek rongálják az iskolát, pedig az iskola is a "haza vagyona". Egyetlen egy volt, aki a következőt írta:

Hiba a kettős nevelés, mást diktál a szívünk, az eszünk és a politikai pártállásunk.

Nekem legkedvesebb ez volt: A

magyar ember szó ma már olyan ritka. Napjainkban néhány magyar van, sokan azt se tudják, mi a magyar. Példa, hogy a Himnuszon nem áll vigyázzállásban, hanem beszélget, átkarolva van a karja. Hát ilyen ma a magyar ember.

    Az óra gerincét mindezen állítások "bizonyítása" alkotta. Mivel a felmérés szerint a Himnusz alatti fegyelmezetlen viselkedést több gyerek is a bajok között írta le, úgy gondoltam, hogy nem árt a nemzet szimbólumairól is beszélgetni. Az óra befejező része tehát jelképeink, illetve keletkezésük leírása lett.

    Ezzel tulajdonképpen az óra tartalmi része elkészült, de tele voltak hiányérzettel. Az óra keretét olyan idézeteknek kell alkotni, amelyeket nem kell magyarázni, nem lehet körülírni, átfogalmazni, amelyek tömören a lényeget fejezik ki.

Haza, hazaszeretet, hazafiság, internacionalizmus, kozmopolitizmus, sovinizmus, nacionalizmus címszavak után kutatva, az Új magyar lexikon, Idegen szavak szótára, és a Magyar nyelv értelmező szótára túlságosan szűkszavú megfogalmazásait olvasva már-már lemondtam arról, hogy egy kis alkalmi lexikonnal indítsam az órát. Aztán a Pallas lexikonban találtam egy csodálatos leírást a hazaszeretetről. Nem gondoltam én arra, hogy ez most individualista-írracionális, kollektivista racionális, vagy kollektivista-irracionális megközelítés, sőt arra sem, hogy netán a "hungarocentrikus" ideológia nyelvén fogalmazták-e. Egyszerűen csodálatos!

"Hazaszeretet a hazához, ennek földjéhez, lakóihoz, nyelvéhez, emlékeihez érzett ragaszkodás, mely hasonlít a szülők iránt érzett szeretethez és tettekben is megnyilatkozik: a haza iránt való kötelességek teljesítésében, szükség esetén saját érdekeinknek, a legfőbbeknek is érte való mellőzésben, önzetlenségben, odaadásban, önfeláldozásban.
Az egyesekből az együttélés, a vérrokonság, a közös nyelv, a lassan kifejlődő közös érzés, közös gondolkodás, közös erkölcs, szokás, közös történeti sors, közös szenvedések és örömek népet alkotnak, azaz oly közösség jő létre, mely nélkül az egyén semmi mely az egyénre évezredek kultúrai munkájának eredményeit származtatja, melyben az egyén erejének fő forrása van. Ösztönszerű viszonzása e sokféle jótéteménynek a haza iránti szeretet, mely tudatossá téve, az erkölcsi erények legfőbbike.
Csak nagy nemzeti hanyatlás korszakában gyengül ez az érzés és lábrakap az önzés, az egyén elszigetelődése, elzárkózása a közösség előtt, a magánérdek kielégítésének hajhászása, a hazaszeretet szóval vallása és tettel megtagadása. A hazaszeretet érzésének gyengültével a nép erkölcsi ereje is gyengül. Összetartozása lazul, képtelenné válik nagy fellendülésekre, nagy tettekre. A nemzetek akkor bomlanak fel, amikor a hazafiság érzése nem védi meg többé őket a nagy megpróbáltatások idején."

    Szebbnél szebb idézeteket találtam: Zrínyi, Széchenyi, Jókai, Petőfi, Németh László, Illyés Gyula.
Bíztam benne, hogy a gyerekek is többségükben megérik, de az idézeteket elsősorban kollegáimnak szántam, reméltem, hogy őket is úgy lelkesíti majd, mint, ahogy engem.
    Izgatottan vártuk a vendégeket, amikor elérkezett a bemutató óra napja. A gyerekek az izgatta, hogy hányan lesznek. Én elsősorban annak a két embernek az érkezését vártam, akiket személyesen hívtam meg az órára, mert az elmúlt évek alatt azon kevés ember között tartottam őket számon, akik szakmailag tartalmas és emberileg rokonszenves hozzászólásaikkal valóban segíteni tudnak és akarnak.
    Nekem élmény volt az óra. De az volt a gyerekeknek is. Ezt nem csak a szemükön láttam, hanem a kérdéseikből is, melyekkel az óra után körülröpdöstek.
    Az óra megbeszélésére az iskola könyvtárában gyűltünk össze. Ahogy végignéztem a kollégákon, azért kicsit elszorult a szívem. Saját tantestületemből sokaknak nyilván fontosabb dolguk is akadt, mint egy óraelemzésben részt venni.
Miután a járási munkaközösség vezetője jónak értékelte az órát, megköszönte és áradta nekem a szót.
    - Arról, hogy az óra milyen volt, majd elmondjátok a véleményeteket ti. Én csak annyit mondhatok, hogy ez a két hónap györörű volt, s ha csak annyit értem el, hogy minden gyerekem megtanulta Petőfi: Magyar vagyok c. versét, és valósággal versengtek, hogy ki legyen az az öt, aki elmondja, már akkor boldog lennék, de remélem, hogy ez az óra sokkal több volt.
A hozzászólók többsége az óra érzelmi telítettségét emelte ki és ez nagy öröm volt nekem. De volt más vélemény is:
    - Nekem nem kell egy órára két hónap, hogy felkészüljek! Nekem mindig van annyi a tarsolyomban, hogy bármikor spontán tanítsak! - jelentette ki egy fiatal kolléganő, két éve tanít.
    Egyik fiatal kollégámtól kérdeztem, hogy miért nem maradt ott a megbeszélésen. Azt válaszolta:
    - Nekem megvan a különbejáratú véleményem, a máséra meg nem vagyok kíváncsi. (Másfél éve tanít képesítés nélkül.)
    Másnap a gyerekeimtől hallottam, hogy matematika órán a tanárnő, kérdésükre, hogy milyen volt az osztályfőnöki óránk, valami olyasmit mondott, hogy hazug, mert nemcsak osztályfőnöki órán kell verni a mellünket nemzetiszínű féltéglával, hanem tanulással bizonyítsák be, hogy öntudatos magyarok. Ha már nem készültek matematikából, a bemutató óra sikerélményét kellett letörni bennük.
    Egy olyan kollégám, aki ott se volt az órán, annak gratulált, aki "jól megmondta" nekem.
    Létezik, hogy ennyire nem értjük egymást?
    A bemutató órán hangzott el a következő idézet is Ráth-Végh István: Magyar kuriózumok c. könyvéből:
"Az újaradi temetőben van egy sír. Huszárcsákót és szablyát faragtak emlékkövére. A magyar nyelvű sírfelirat azt hirdeti, hogy itt nyugszik a világ legöregebb katonája, aki nyolcvanegy évig szolgált és huszonkét háborút küzdött végig. A világ legöregebb katonája! Nagy szó ez. Bár bizonyára meggondolta Eszterházy Vince huszárezredes, aki kornétását, a vén Skultéty Lászlót idetemettette. Találtam feljegyzéseket több idegen vitézről, akik igényt tartanának a világ legöregebb katonájának címére, de alaposabb vizsgálódás után kiderül, hogy mégiscsak a magyar huszár tartja a csúcsot. A vén huszár adatai nem valami bőségesek. 1735-ben születet a felvidéki Pruszina faluban.
Tizenhárom éves korában már fejébe nyomták a huszárcsákót. A Hadik huszárezredben szolgált. Harcolt porosz, török, francia ellen egyforma vitézséggel. 1789-ben Belgrád ostrománál a vén legyén olyan példát mutatott vitézségből a fiataloknak, hogy ritka nagy kitüntetés érte, megtették az ezred zászlótartójának, vagy mint huszároknál volt szokás nevezni, kornétásnak. Kilencvenhárom éves volt a vén kornétás, mikor Újaradon állomásozó ezredét elhelyezték onnan. Bizony nem adta át senkinek a zászlót, bizony velük akart menni ő is, de a kilencvenhat esztendő kinyomta a nyeregből. Vége lett a katonasorsnak, de vége lett az életnek is. Életének az volt a legkedvesebb epizódja, amikor Ferenc császár tisztté akarta kinevezni. A vén huszár megsodorta a bajúszát és azt felelte, hogy ő már csak megmarad kornétásnak, mert a zászlót, a zászlót nem lehet otthagyni..."
    Pár nappal később képeslapot kaptam Aradról. Egy vidéki tanárnő írta, aki ott volt az órámon: "Szeretettel gondolok Rád".
    Csak ennyi, s én azóta tudom, mégis vannak, akikkel értjük egymást...