KáKánBéKa
Minden elkopik, csók-csók után
Egyik, mint a másik, pillanat telik bután.
Az összes hang örvényként dob fel a színre,
Színek kavalkádja vérzik el a vízbe.
Sors, látomás, avagy álom, mind-mind ugyanaz,
Névtelen lámpások illata a maszk.
Álarc nélkül egyetlen valóság tündököl,
Örök jelenvaló, szemerkélő gyönyör.
De.
Szó szót követ, reggelt délután,
Halált élet zsarol, nem mondom el imám,
Ahonnan kifakadt, oda tér vissza,
Világtalan ember útnak porát issza.
Keresgéli magát tárgyak között sírva,
Betük ölik mindazt, mit ott talál írva.
Rabok arcában keres menedéket,
Szorongva dolgozik, hullajt verejtéket,
Életét nem éli, észre se veszi,
Önnön Istenségét vitrinbe teszi.
Fűzfalombok árja sem csitítja kínját,
Letépett virágok díszítik a sírját.
Rajta a felirat több, mint kacagtató:
"Tovább kell haladni, messze az itató."
Utolsó írka