SAJÓ SÁNDOR A KÁRPÁT-MEDENCE TERÜLETI EGYSÉGÉÉRT

     Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1920. június 4-én a területrabló trianoni békediktátum a mohácsi vésznél súlyosabb csapást mért nemzetünkre. A ránk parancsolt igazságtalan „béke” elcsatolta az ezer éves történelmi haza területének kétharmad részét, és minden harmadik magyar – anélkül, hogy szülőföldjét elhagyta volna - a megcsonkított ország határain kívülre került. A győztesek lábbal tiporták az általuk meghirdetett elveket, így a magyar népnek nem engedték meg, hogy önrendelkezési jogával éljen; az etnikai elv semmibevételével, népszavazás mellőzésével, önkényesen húzták meg a határokat, így a Kárpát-medence földrajzi, gazdasági, kulturális és politikai egységét megbontva soknemzetiségű utódállamokat hoztak létre, türelmetlen balkáni népekre bízva az országlást. A két háború közötti politikai életben nem volt párt, mozgalom vagy társadalmi szervezet, amely az esztelen csonkolásba belenyugodott volna. Íróink, költőink többek között a Kosztolányi Dezső szerkesztette Vérző Magyarország című antológia szerzőiként emelték fel szavukat hazánk: a Kárpát-medence területi egységéért. A Horthy Miklós előszavával megjelent könyv szerzői között találjuk Apponyi Albertet, Gárdonyi Gézát, Cholnoky Jenőt, Rákosi Jenőt, Jászai Marit, Herczeg Ferencet, Krúdy Gyulát, Kosztolányi Dezsőt, Lyka Károlyt, Pethő Sándort, Schöpflin Aladárt, Tóth Árpádot, Tormay Cecile-t, Végvárit és másokat. Hasonló szellemben szólt és írt Trianon ellen Babits Mihály, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső és Sajó Sándor (a névsor hosszasan folytatható), jóllehet az ő protestáló írásaikból nem került be szemelvény a nevezetes irredenta antológiába.

      Reményik Sándor erdélyi költő 1918 őszétől 1920. június 4-ig Végvári álnéven egész ciklusnyi verset írt az ország felnégyelése ellen. Ezek közül a leghíresebb a szülőföldhöz való hűség keserű hangú éneke, az Eredj ha tudsz. Reményik Sándor a húszas, harmincas években már inkább a transzszilvánizmus költője volt. Sajó Sándor 1919-től 1933-ban bekövetkezett haláláig a magyar revíziós törekvések őszinte híve és hiteles megéneklője volt, számos versében tiltakozott Trianon családokat családoktól elválasztó igazságtalansága, embertelensége ellen. Életének erre a korszakára a területi veszteségeink miatti fájdalom érzete és a történelmi Magyarország elsiratása a jellemző. Fel kívánta rázni a letaglózott magyar népet, hogy ne törődjön bele szomorú sorsába, hanem lázadjon fel Trianon ellen. Végvári mellett a korszak magyar poétái közül a legjobban Sajó Sándorra illik a jelző: irredenta költő.

      Ki volt ez az emlékezetünkből kitörölt férfi? Ki volt ez a hű magyar? Sajó Sándor (Heringer Sándor) 1868. november 13-án születik a Hont megyei Ipolyságon, generációkkal korábban elmagyarosodott német eredetű család sarja. Elemibe Ipolyságon jár, majd középiskolai tanulmányait Petőfi Sándor és Mikszáth Kálmán egykori iskolájában, a selmecbányai evangélikus líceumban végzi. Korai költeményeit, zsengéit itt, Selmecbányán fogalmazza, első verseskötetét diáktársai összekuporgatott pénzükön nyomtatják ki Három év alatt címen. 1886-ban beiratkozik a budapesti egyetem bölcsészeti karára, magyar-latin szakra. Gyulai Pál és Beöthy Zsolt előadásaiból tanulhat stílust és költészettant. Verseit a korabeli újságok, hetilapok, irodalmi folyóiratok szívesen közlik. A Vasárnapi Újság szerkesztőségében ismerkedik meg Vajda Jánossal, a Petőfi Társaság ülésein pedig Reviczky Gyulát hallgatja legszívesebben.

      1890. október 1-jén önkéntesként vonul be a budapesti Károly kaszárnyába. 1891 karácsonyán előléptetik hadnaggyá. Előbb a felvidéki Nyitrán, majd a délvidéki Újverbászon középiskolai tanár. Az utóbbi, jobbára németek (svábok) lakta városkában a magyar nyelv használatát sikerrel népszerűsíti, az úri kaszinóban az ő javaslatára vezetik be a magyar nyelvű jegyzőkönyvvezetést. Magyar közéleti újságot indít, szerkeszti a Verbász és Vidékét. 1894-ben hivatalosan is felveszi a Sajó nevet. Újverbászon alapít családot, tanári oklevelének megszerzését követően, 1895. augusztus 17-én nőül veszi szíve választottját, Delhaes Lujzát.

      1896-ban Ezer év címmel ódai szárnyalású ünnepi verset ír a millenniumra, felelevenítve egy ezredév történelmi eseményeit, a dicsőséges múltat. 1897-ben Apponyi Albert városába, Jászberénybe kerül tanárnak, ahol erőteljesen hat rá a nagy államférfi személyisége, műveltsége és nemzetféltése. Ezt a „poros, de legalább magyar” várost és az iráni eredetű jászokat igencsak megszereti. Turánista tájékozódása, amely végigkíséri őt életén, innen, a Lehel kürtjét őrző városból, Jászberényből eredeteztethető. Jászberénybe költözése után előfizetőket gyűjt, majd 1898-ban itt és így jelenteti meg Fiatal szívvel címen második verseskötetét. Ekkor még keresi a hangot, a legmegfelelőbb kifejezési eszközt, a formát.

      Sajó Sándor termékeny költő, számos verse, műfordítása és irodalmi tanulmánya mellett öt dráma szerzője (Két szerelem, Zrínyi György házassága, A gyáva, Réz István, Zrínyi Péter). Ezek közül a Zrínyi György házassága a legsikeresebb. Ez a történelmi színmű 1902-ben a Magyar Tudományos Akadémia Teleki-féle pályázatán mint a beküldött pályaművek legjobbika elismerésben részesül. A Nemzeti Színház társulata bemutatja és néhányszor sikerrel játssza a darabot.

      1903-ban Sajó Sándort eredményes tanári munkássága és költői sikerei elismeréseképpen Budapestre helyezik át, az akkori III. kerület gimnáziumába. Krúdy Gyula Óbudáján lakik. A fővárosba költöztetését követően tovább erősödik a függetlenségi eszmékben, egyre sürgetőbbnek tartja a Habsburg Birodalomtól való elszakadást. Ugyanígy elutasítja a szabadkőmíves szervezkedést, a polgári radikalizmust és a marxista szocializmus retrográd gondolatát.

      1904-ben lát napvilágot Útközben című kötete, amelyben már néhány valóban szép magyarság-verset olvashatunk. A nemzethez való mély érzelmű, őszinte kötődés, a sokat szenvedett népünkkel való feltétel nélküli, teljes azonosulás verse a Magyarnak születtem. Olyan őszinte gesztus ez, mint amikor az erdélyi szász családból származó, temesvári születésű Kós Károly szülőföldet választ magának a kalotaszegi Sztánán, hiszen A régi Kalotaszeg című könyvében már korábban megálmodta kalotaszegi gyökereit. Sajó, az ipolysági születésű költő a felvidéki táj fenséges szépségéhez, a Tátrához, a Lomnici-csúcshoz kötődik, erről vall A tarpataki völgyben című tájversében. Ő szereti a hegyvidéket, a zordon Kárpátokat. A családot, a családi közösségben, a fészekalja melegében szeretetben és egészségben felnövő gyermekeket a nemzet jövője, fennmaradás szempontjából rendkívül fontosnak tudja (Apró sírhalmok, Ne sírj…). A magyar irodalom történetében és históriai múltban keresi és megtalálja a népünk elé példaképül állítható nagyjainkat (Bessenyei, A zilahi szobornál). A két főrangú úr: Széchenyi és Wesselényi történelmi barátságában Magyarország és Erdély összetartozásának, szerves egységnek jelképét látja.

      1910-ben jelenik meg Sajó Sándor Gordonka című verseskötete. E könyvben olvasható a költő leggyakrabban szavalt, leghíresebb költeményeinek egyike, a Magyarnak lenni című hazafias vers, amely a könyv megjelenésének évében elnyeri a Magyar Tudományos Akadémia kitüntető Farkas-Raskó jutalmát. 1906. október 29-én hazaérkeznek Kassára, a dómba a nagyságos fejedelem és bujdosó társai hamvai. Ez az élmény ihleti a költőt Rákóczi-verse megírására. Valószínűleg ugyanebben az időben foganhatott a Bezerédiné című kuruc ballada a férjét hitszegésre bíró, nagyravágyó szépasszonyról és árulóvá vált férjéről, Bezerédi Imréről. A selmeci bíró balladás hangvételű, hosszabb elbeszélő költeménye a felvidéki város hagyományaiból, legendáiból építkezik. Roesel Borbála boszorkányos férfibűvölő asszony, akinek bűvölésén, bájolásán, szerelmi praktikáján mégiscsak kifog a selmeci bíró. Ilyen Roesel Borbálához hasonló bűbájos fehérnépek csalogatják magukhoz Báthori Gábor fejedelmet Nagy László Szépasszonyok mondókája Gábrielre című ismert versében.

      Herder Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához című művében (1784-1791) valószínűleg pánszláv barátai sugallatára a szláv népeknek fényes jövőt jósol, nekünk magyaroknak a közeli kipusztulást. A herderi jóslat rémével viaskodik számos nagy költőnk Berzsenyi Dánieltől Kölcsey Ferencen, Vörösmarty Mihályon át Ady Endréig és még tovább Illyés Gyuláig. Illyés Gyula a hetvenes évek második felében Válasz Herdernek és Adynak című esszéjében Fülep János groteszk visszaemlékezéséből idézi fel magában Ady Endrét, aki rémlátomásaiban utolsó magyarnak vélte magát. Sajó Sándort hasonló vízió gyötri, verset ír Az utolsó magyarról. A gondolat hasonlósága nem véletlen, az irredenta költő 1930-ban megjelent Gyertyaláng című kötetében, a Szomorú bizakodásról szólva „keservben Adyval rokon” elátkozott poétának vallja magát.

      1909-től 1911-ig az Országos Középiskolai Tanáregyesület titkára, 1911-től 1918-ig Négyesy László mellett főtitkár. 1917. december 5-én mint új tag székfoglalót tart a Kisfaludy Társaságban, Dalmady Győző emlékezete előadásának címe. 1917-ben kinevezik a kőbányai Szent László Gimnázium igazgatójává. A vörös terror idején Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztos felmenti Sajó Sándort állásából, csak a kommün bukása után kerülhet vissza igazgatói posztjára. Horthy Miklós országlása idején a Magyar Tanárok Nemzeti Szövetsége elnökévé választja a Szent László Gimnázium első emberét.

      Még az 1919-es bolsevista rémuralom idején alkotja meg méltán híressé vált irredenta versét, a magyar etnikai öntudat himnuszát. A Magyar ének 1919-ben című költeménye 1920. február 8-án a Kisfaludy Társaság ünnepi ülésén a szerző előadásában hangzik el, frenetikus sikert aratva.

      Sajó Sándor első irredenta verseskötete, a Tegnaptól holnapig 1920-ban jelenik meg, a Franklin Társulat gondozásában. A kötet legkorábbi énekei még az első világégés előtt keletkeztek. Ezek közül a legszebb, legerőteljesebb bizakodó vers a Vagyunk még magyarok, amelyben saját korábbi nemzethalál-víziójára cáfol rá a költő. Ez a költemény is kiérdemli a Magyar Tudományos Akadémia kitüntető Farkas-Raskó jutalmát. Sajó Sándor bizonyos benne, hogy a magyarság képes jogaiért, ősi szabadságáért harcba szállni. Hiszi, hogy lesz még a nemzet számára jobb jövő. Máskor, már az I. világháború előtt a trianoni tragédia bekövetkeztét sejtető, baljóslatú jeleket észleli. Ady Endréhez, Rákosi Viktorhoz hasonlóan a román területi aspirációk veszélyes voltára még időben figyelmeztet Most jöttem Erdélyből című versében. Az első világégés idején a magyar katonai erényekről, honvédeink helytállásáról, hősiességéről énekel, majd elsiratja a vesztett háború hősi halottait (A halottak majd visszajárnak). Arany János a Bach-korszak után, a kiegyezés előtt visszhangzik Vörösmarty Mihály Szózata, 1860-ban Rendületlenül címen írt verset a nemzet iránti hűségről, a hazaszeretetről. Sajó Sándort az összeomlás, az idegen megszállás, az ország-csonkítás készteti az új Rendületlenül! megalkotására. A derű sem hiányzik a kötetből, mert szükség van rá a túléléshez. A trombitás történetét elbeszélő költeményben, muszkaverő versben örökíti meg a költő. A század trombitása elveszíti türelmét, felső parancs nélkül, a saját indulatától, türelmetlenségétől vezérelve riadót fúj, így vezeti győzelemre alakulatát. A Hit című lírai költemény Sajó Sándor legszebb magyarság-versei közül való. Végül ebben a kötetben jelenik meg a már említett híres irredenta költemény, a Magyar ének 1919-ben.

      1921-ben Sajó Sándort tankerületi főigazgatóvá nevezik ki. 1922-ben A Zászlónk Diákkönyvtára sorozatában, a Magyar Jövő Ifjúsági RT. kiadásában Magyar versek címen jelenik meg a költő hazafias verseinek válogatott gyűjteménye, a tanulóifjúság és az olvasóközönség számára. 1924-ben Pintér Jenő irodalomtörténész és Sajó Sándor költő antológiát szerkeszt a kortárs magyar költők lírai terméséből. Az említett szemelvénygyűjtemény A ma magyar költői címen Berlinben lát napvilágot a Ludvig Voggenreiter Verlag magyar osztálya kiadásában. Ugyanebben az évben a Szent István Akadémia tagjai sorába iktatja az elszakított területeket visszakövetelő szerzőt.

      Sajó Sándornak a húszas évek derekától nem akad könyvkiadója, versei − Erdélyi Józseféihez hasonlóan − szerzői kiadásban jelennek meg. Ez mondható el 1925-ben Budapesten nyomtatott Muzsikaszó című kötetéről is. Ez a könyv a szerző 1920 és 1924 között alkotott újabb költeményeit tartalmazza. A trianoni tragédia előképét Sajó Sándor és Reményik Sándor egyaránt a mohácsi csatavesztésben és az ország három részre szakadásában látja. Mindketten Mohács után címen írnak gyászos éneket, így siratják az ország egykori és újabb romlását. Az ezer esztendős lengyel-magyar barátság gondolata Trianon után is él és reményt ad. Régi lengyel énekre emlékeztet Sajó Adj Uram jobb időt … című fohásza: „Búsul a magyar most maga állapotján”. Arany János balladája, a Szondi két apródja a drégelyi vár török kori magyar hőseinek állít emléket. Sajó Sándor az egykori történelmi helyszín újabb elestét, elveszítését gyászolja A drégelyi várromon című versében. A trianoni fájdalom mély átérzése és gyakori megéneklése mellett a testvérkeresés, a turáni népek testvéri közösségének, összetartozásának gondolata is megjelenik költészetében (Szép őszi reggel, Vatha éneke 1046-ban). A kötet címe, a Muzsikaszó nemcsak a gordonka mély hangjának zokogására, hanem disszonáns dallamokra, kakofóniákra is utal. A költő a trianoni gyásszal összeegyeztethetetlennek tartja a léha vigadást, az idegen dallamokra lejtett táncot, a báli éjszakák sátáni muzsikáját, a böjti farsangolást. Ebben a kötetben néhány ódát is találunk, amelyekkel régi nagyjainkra emlékezik a szerző (Kapisztrán, Gróf Festetics György emlékezete). Ezeket az emelkedett verseket jobbára a Kisfaludy Társaság ünnepi üléseire alkotta Sajó Sándor.

      A Gyertyaláng című kötet 1930-ban, Budapesten jelenik meg, a szerző áldozatvállalásából. Sajó tovább énekli Trianon fájdalmát, verseivel visszaköveteli hazánk elszakított területeit. Edgar Allan Poe híres A holló verse után bátorság hasonló témáról verset írni. Sajó Sándor A magyar hollót énekli meg. Nem a Hunyadiak címer-állatát, hanem a Trianon után velünk gyászoló nagy fekete madarat, aki velünk rikoltja: „Nem, nem, soha!” A költő az irredenta törekvések visszaszorulásától, a protestáló jelmondat elhalkulásától tart, de éppen e kötet versei, költői dallamai bizonyítják, hogy tovább zeng az értünk perlő ének (Trianon dal; Karácsonyi ének; Magyar kereszt; És mégis, mégis − hinni kell; Magyar fiú éneke). Egerről írt versét, Pannonhalmán fogant költeményét régi dicsőség és a történelmi múlt szelleme lengi át. Szülővárosa, Ipolyság éppúgy megihleti, mint a diákkorára emlékeztető Selmecbánya, vagy a tanári pályája egyik állomása, Jászberény. A keleti bölcsőre, a turáni testvérnépekre való emlékezése ebből a kötetből sem maradhat ki, jó példa erre a Szobor a rónán című napkeleti vers, amely az alföldi szilajpásztort és az ázsiai kun-babákat juttatja eszünkbe. Sajó Sándor a régi nagy magyarok példáját állítja az olvasó elé (Kossuth Lajos, Kobzos ének Jókairól), majd saját korában is megtalálja azokat, akikre felnézhet, akikben a tiszta erkölcs megtestesítőit tisztelheti. Szabó Dezsőhöz hasonlóan maga is nagyra becsüli Prohászka Ottokár székesfehérvári püspököt, a kiváló egyházi szónokot, A diadalmas világnézet és a Modern katolicizmus című vallásbölcseleti könyvek szerzőjét. Két szép verssel emlékezik meg a főpapról (Prohászka püspök halálára, Pilisi erdőben).

      Versre ihleti a szegénységet fogadó, a természet szépségében Isten alkotására csodálkozó, himnuszokat zengő Assisi Szent Ferenc, a ferences rend megalapítója (Ének Szent Ferencről). Új Ábel című költeményében a bibliai történetet, Káin és Ábel tragédiába, testvérgyilkosságba torkolló ellentétét eredeti módon, költői szabadsággal dolgozza fel. Ábel édesanyjának panaszolja be a békétlen fogadott testvért, aki a család (és nemzeti) közösségbe sehogyan sem akar beilleszkedni, sőt idegenek előtt gyalázza azt. A zárósorban Ábel − igaz, csak szavakban − a rossz testvér életére tör. Akár Káin gyilkol, akár Ábel sző titkos terveket, egyik sem magyar megoldás. A testvérgyilkosság a héber, a latin, és a germán mítoszok sajátja. A mi mondavilágunkban Hunor és Magor egymást segítő testvérpár.

      1932-ben Szász Károly a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagságára ajánlja Sajó Sándort. Az irredenta költő 1933 januárjában tartja székfoglalóját az Akadémián. Más költeményei mellett A kőkereszt beszél című istenes versét és Hogy igazságunk gyávaságba fúlt című irredenta énekét olvassa fel székfoglalóként. Az utóbbi végszavában összecseng Áprily Lajos Kós Károlynak ajánlott híres transzszilvánista versével, a Tetőnnel.

      Sajó Sándort, a székfoglaló új tagot Négyesy László egyetemi tanár, az esztétika professzora köszönti a Magyar Tudományos Akadémia nevében: „Akadémiánk mindig válogatós volt költőkkel szemben. A választással ebben az esetben is hangsúlyozta azt, hogy Téged kiemelkedő egyéniségnek ismer el a magyar költészet terén. Köteteidnek sorában igazi eredeti lírai tehetség szólal meg. Magyar lelked a művészet varázsával szólalt meg nemcsak szorosan vett a hazafias költészetedben, fájdalmasan időszerű irredenta dalaiban, továbbá ünnepi ódáiban, hanem tisztán személyi élményekből fakadó költeményeidben is. (…) Mi költészetedben a művészi értékeket helyezzük mindenek fölé, a tartalom és a forma benső összhangját, a nyelv muzsikáját. Te megmutattad azt, hogy a nyelv erőszakolása nélkül, keresett szimbolizmus nélkül is lehet a költői szónak új színt adni. Szóművészeted iskolázta a stilisztikai tudatosság…” Nem akármilyen elismerés ez attól a Négyesy professzortól, akinek stílusgyakorlatain korábban Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső tanulta a formaművészet mesterfogásait.

      Négyesy László 1933. január 7-én, Budapesten hunyt el. Temetésén a Tanáregyesület nevében Sajó Sándor búcsúztatta. Egy hónap sem telt el, és 1933. február 2-án Sajó Sándort is elragadta a halál. Gyászolta a Magyar Tanárok Nemzeti Szövetsége, az Országos Középiskolai Tanáregyesület, a Szent István Akadémia és sok-sok olvasója. A Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia nevében Áprily Lajos mondott gyászbeszédet: „…a szenvedélyes nemzetszerelem a meghatározó vonása költészetének. (…) A „magyarnak lenni” hősi és gyönyörűséges sorsvallása tragikus kereszthordozássá súlyosul, s a múlttól örökölt zárt ódai formák mögött mai tartalmával ott sötétlik az új magyar történelmi sorstragédia. „Isten-döbbentő látomássá” nő területi eltorzulásunk, lírai vallomássá az elesettség orcapirító szégyene s a felemelkedés jövőt kápráztató víziója. Fogadalmi líra ez, a nemzetéért égő lélek állandó tűzrakása, melynek lobbanásai az erdélyi Végvári-versek lármatüzeivel váltanak rokonjelzéseket. Líra, amely mögött a gyászfátyolos Hungária az állandó inspirátor. Keserűségében is nemzete életigenlésének a poétája volt s maga is tele volt életszeretettel.”

      Sajó Sándor néhány kiemelkedően szép verse élete alkonyán már nem kerülhetett be a köteteibe. Így a Hej, török testvér című remek turánista vers először a Magyar Tudományos Akadémia által megjelentetett Budapesti Szemle 1932-es évfolyamában került közlésre. A magyar nyelv, a Zirci ének és a Hogy igazságunk gyávaságba fúlt című költeményeknek a Budapesti Szemle 1933-as évfolyama az elsődleges forrása. A magyar nyelv című lírai vallomás azóta versantológiában is megjelent, így az Anyanyelvápolók Szövetsége 1994-es Koszorú című gyűjteményében száz anyanyelvről szóló vers egyikeként olvasható.

      Sík Sándor a Magyar fiú szavalókönyve szerkesztőjeként nyolc Sajó Sándor verset vett fel a Magyar Cserkész Szövetség megbízásából általa összeállított antológiába (E rab föld mind az én hazám, Fegyverre!, Magyar ének 1919-ben, Magyar háromság, Magyarnak lenni, Riasztó, Szobor a rónán, Veréb). Horváth János professzor úr sem feledkezett meg a Pannonhalmát megéneklő költőről a Magyar versek könyve összeállításakor, 1937-ben.

      A harmincas évek végén a történelem igazolja Sajó Sándor irredenta törekvéseit, elszakított területeinket visszaperlő költészetét: 1938 novemberében az I. bécsi döntés visszaadja jogos tulajdonosának, Magyarországnak a Felvidék magyarlakta déli sávját. Korabeli antológiákat, ünnepi könyveket, politikai kiadványokat lapozgatok. Sajó Sándor nevét, verseit keresem, hiszen amíg csak élt, legfőbb vágya volt, hogy visszatérjen szülőföldje és minden elcsatolt terület. Kezemben a Dante Kiadó könyve, a Felvidék, benne a visszaszerzett és még visszavárt Felföld története, akkori élete, kultúrája, néprajza, műemlékei, és térkép, számos fénykép. Horthy Miklós kormányzó fehér paripáján a hídon Komárom felé lovagol. Az értékelések, tanulmányok igényesek. Egyetlen szép vers képviseli a költészetet: Mécs László Kóborló elődöm című Tinódit ébresztő végvári éneke.

      Majd a Felvidékünk − honvédségünk című szöveges-képes kiadványban tallózok, hogy felidézzem magamban előbb a kisebbségi lét, az elnyomatás húszéves iszonyát, majd a szabadulás örömét, a magyar honvédség felvidéki bevonulását, a virágesőt, a háromszínű zászlókat, diadalkapukat. A könyvben mindössze egy költemény olvasható, Somogyvári Gyula írta, Kassa énekel… a címe. Lapozom tovább a kötetet. Marshalkó Lajos ipolysági bevonulási tudósításán akad meg a szemem. Becsülettel tudósít a rég várt ünnepről, az emelkedett eseménysor hangulatát hűen adja vissza. Valamiről azonban megfeledkezik… Az itt született Sajó Sándor nevét még csak meg sem említi. Két politikai kiadványt néztem meg. Lehet, hogy a hála nem politikai kategória?

      Az I. bécsi döntés Szabó Lőrincet két emelkedett vers megírására ihleti: Az első döntés és Az Ipoly ünnepén a címűk. Gondolt-e már öt éve halott költőtársára, Sajó Sándorra, amikor a második énekét írta?

      A Nem akarok gyáva csendet című Sajó Sándor-kötet válogatott magyarság-verseinek közreadásakor ne feledkezzünk meg arról a Dr. Bartha Józsfről sem, aki 1937-ben az irredenta költő válogatott költeményeit, szavalásra alkalmas verseit összegyűjtötte és bevezetéssel ellátta. Nem feledkezhetünk meg róla, hiszen Sajó Sándort ébreszteni csak az egymást segítő testvérpár: Hunor és Magor szellemében lehet.

2000. június 4-én

Medvigy Endre