Ellenkultúra:

Több olvasóm is feltette a kérdést itt az Ellenkultúrán: miért nem olvashatóak az írásaim a Barikádban? Válaszom erre többnyire, a maga egyszerűségében az volt, kirúgtatok a laptól. De, hogy pontos legyek: nem lettem kirúgva, hiszen erre nem volt mód, lévén fel sem vettetek. A szemfülesebbeknek pedig már az is feltűnt, hogy nevem az impresszumból is kikerült. Ám kerülvén annak látszatát, hogy az ügyeletes sértődött szerepében tetszelegjek, már csak olvasóim végett is megpróbálom röviden összefoglalni távozásom okait (ide látom, hogy nem fog sikerülni!) és felhívni a figyelmeteket pár dologra - bár szándékom ellenére azt hiszem, így sem fogom tudni kikerülni az „áruló”, az „ügynök” címkéket, illetve azt, hogy sokan megutáljanak, valamint egy életre kiírjam magam a „hivatalos” nemzeti oldalról. Remélem, így választ kapok a bennem felmerültekre, mert ezekre eddig egyáltalán nem került sor senki részéről és leírhatom azt, ami hetek óta nyomaszt.

Nyilván emlékeztek arra, amikor 2009 áprilisának elején - minekután az Ellenkultúra és a Barikád.hu már merőben jó kapcsolatot ápolt -, felkerestetek, hogy segítsek egy országos, havonta megjelenő periodika létrehozásában. Ekkor még aktívan jártam a főiskola végét (újságíró szakot), s jeles idealista lévén minden további nélkül elfogadtam e felkérést. Az első „szerkesztőségin” Csanád és Gábor korrekt módon közölték, hogy komolyabb fizetést egyelőre nem tudnak biztosítani. Részemről ezzel, akkor nem is volt különösebb baj, gondoltam, ráérnek majd ezt akkor biztosítani, amikor valami eredményt is leteszünk. Úgy is lett, a lapot hamar felhoztuk, igaz veszteségesen, de melyik induló lap startol nyereséggel? Mindezt egy nagyon jó csapattal sikerült megtennünk, ahol volt szerencsém barátságokra is szert tenni.

Később, miután már mélyebben belemásztunk a párt sajtójába és a hírportál munkájába is besegítettem (tekintve, hogy nem volt elég emberetek), egy barátom felajánlotta, hogy segít rendbe rakni a Barikád.hu-t, mivel az (lássuk be) küllemében némiképp a ‘90-es éveket idézi, gyönge oldalmotorral, ami egy ilyen oldal, pláne hírportál esetében nem számít éppen erénynek. Kész, egyedi oldalmotor és modern design állt hát rendelkezésre teljesen ingyen, amire egy szerkesztőségi alkalmával Vona is rábólintott, sőt tetszését fejezte ki. S szögezzük le, hogy egy olyan oldal elkészítése abban a formában, amiben az illető barátom prezentálta, nos máshol nem éppen jutányos. Mindezek ellenére az oldal rendszergazdája egy igen kellemetlen tárgyalás és két hónapnyi várakoztatás után konkrétan a bánatos búba küldött el mindkettőnket, mert szerinte a Barikád.hu úgy jó, ahogy van, ráadásul napokon belül ki lesz cserélve a design. Mindez uszkve egy éve történt, az oldal azóta is úgy áll. Nem tudom, talán nekünk kellett volna fizetni? Mindegy.

Eztán esett egy éles vita a szerkesztőségben. Vona korábban kérte, hogy csak hírértékű és ütős anyagok kerüljenek fel a honlapra. Ennek megfelelően átvettünk egy hírt a Bombagyárról, mely szerint valami antifa véglények leverték a Hollán-emléktáblát. Forrás: Bombahír. Plágium nincs, fel sem merülhet. S talán ez utóbbi lehetett az egyik problémája a Kuruc.info vezető szerkesztőinek, akik mély felháborodásban követelték a cikk levételét az oldalról. Szerintük ugyanis az ellenséget futtattuk. Furcsa módon azzal nem volt bajuk, hogy adott esetben az ATV, vagy a Nol.hu volt a forrásunk, de most felsőbb utasítást követeltek, de nagyon (emlékezetes, hogy mindez úgy derült ki: a levételt kérő, pártigazgatás által küldött e-mailben benne maradt a Kuruc egy szerkesztőjének e-mail címe). Így is lett, a cikket levették. De visszakerült. Aztán megint le. Talán jogos kérdésként merült fel akkoriban, hogy mi a franc köze van a Kuruc.info-nak hozzánk, ám erre máig nem érkezett válasz, minthogy több hasonló kérdésre sem.
A vita azonban folyt és durvult, végül átment személyeskedésbe, aminek már semmi köze nem volt a Hollán-ügyhöz. Minekután ez odáig fajult, hogy Sághy művésznő nem átallott lelkes ifjoncnak nevezni, aki nem végzi tisztességesen a munkáját, holott pontosan tudta, hogy harmad magammal én vittem a legtöbb hírügyeletet, kiléptem.
Se szerkesztőség, se újságírók, még egy rohadt diktafonunk sem volt. Munka viszont annál több. EP-választások voltak, a pártnak pedig nem volt saját, szervezett sajtója, hiába igyekeztünk ezt többen megszervezni, nem találtunk a tervekhez táptalajra az illetékesek körében. Sem infrastruktúra, sem felszerelés, sem semmi, a kampányra szánt pénzekből pedig helyettünk a Kuruc kapott busásan, politikai hirdetésekre, holott legjobb tudomásom szerint akkor is mi voltunk a párt hivatalos sajtóorgánuma. Pénzünk pedig nem volt továbbra sem, így praktikusan a szerkesztők életkörülményei is nehezebbé váltak, az enyém konkrétan tarthatatlanná. Mindezt barátok lévén jól tudtuk egymásról. Mindezek ellenére sem merült fel bennem, hogy átmenjek máshová, remélve, hogy megbecsülésre kerül mindaz, amit elkövettünk, holott a bejelentett állás és a havi 50. 000 forintnál magasabb fizetés lehetőségét Csanádék rendszeresen azzal tologatták, hogy „várjuk meg, míg az EP-be bejutunk”, aztán „várjuk meg, míg hetilappá alakulunk”, végül a „várjuk meg, míg a Parlamentbe bejutunk”.

Mivel én érdemi és szakmai munkára, tapasztalatra vágytam, mint frissen végzett újságíró, nem beszélve arról, hogy akkor már az egzisztenciám felépítésén is gondolkodnom kellett a nehezedő körülményeim végett, s mert utáltam, hogy másodhegedűsökként vagyunk kezelve a Kuruc mellett, csak azért, mert két alelnök és a pártigazgatás őket favorizálta jobban, visszaadtam minden jogosultságomat a szerkesztőségnek. Érdekes módon erre a jogfosztásra három órán belül sikerült sort keríteni. Ezzel együtt úgy gondoltam, hogy a havilapnál is véget ért a munkám.

Néhány héttel később azonban Krisztával beszéltem, aki azt mondta, hogy a továbbiakban is számítanak az írásaimra és a munkámra. A környezetemből többen azt javasolták, hogy ne menjek vissza. Én azonban továbbra is a Célért akartam dolgozni, függetlenül attól, hogy adódott egy másik, jól fizető lehetőség, amit azonban elvetettem, megkockáztatva, hogy a hetilappá alakult Barikádnál terem majd babér. S még mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy karrierista, netán opportunista vagyok, közlöm, hogy ha így lenne, vissza se jöttem volna a Jobbik közelébe, ugyanis akkorra már világossá vált a 2010-es választások kimenetele. Jól ismertek, tudjátok, hogy elsősorban az elveim vezérelnek, de legnagyobb utálatomra, nekem is kell ennem. Mindemellett itt viszonylagos cenzúra nélkül írhattam azt, amit akartam.

Ekkor alakultunk hetilappá. A régi „veteránok” mellett új szerkesztőkkel, kreatív tagokkal, fotóssal és Pörzsével, mint főszerkesztővel bővültünk. Várakozásaimnak megfelelően Csanád megint úgy indított, hogy pénz nincs, így bejelentett állás sincs, csak flekkpénz van, ami nem is volt olyan rossz, de iparos munkával, teljesítménybérre és mennyiségre nem lehet színvonalat hozni. Kérte, hogy legyünk egymással türelmesek, húzós kampány elé nézünk, de legyünk tisztában azzal, hogy egy csapat vagyunk, összetartozunk és csak egymásra számíthatunk. Ugyan nem kellett lóval behúzni engem a szerkesztőségbe, de miután kiderült, hogy a frissen odahívott, a havilap felépítésében részt sem vevő újoncok is ugyanazt a pénzt kapják, mint azok, akik fél éve ott dolgoztak, átfutott az agyamon, hogy jó-e ez nekem? Két ember viszont fel lett véve fizetésre: Pörzse és a lapigazgató. Pénz viszont rohadtul kellett, s minekután a hazaszeretetet kitartó próbálkozásaim ellenére sem tudtam megenni, felvetettem a kérdést, hogy lesz-e esély komolyabb fizetésre. Mindezt azért voltam kénytelen megtenni, mert Anyám 2006-os halála után gyakorlatilag egyik napról a másikra éltem Apámmal és Fivéremmel, embertelen anyagi körülmények között. Mindez nem is volt titok, sőt, annál jobban becsültük egymást, hiszen nem én voltam az egyetlen, aki nehéz helyzete ellenére itt dolgozott. Volt, akinek a telefonját kapcsolták ki, volt, akinél az internetet, s ismerősök által küldte el az anyagokat, volt, aki devizahitellel küszködött és volt, aki család mellől dolgozott. A válasz pedig igen volt, hittem Csanád szavainak. A munkát pedig annak reményében is folytattam, hogy közölték, a párt parlamentbe való jutása után alighanem a Barikád fogja adni a hivatalos sajtót és a Jobbik frakció sajtóosztályát.

Eztán jött a kampány. Átváltottunk propaganda üzemmódba.

Mindannyian átéltük, tudjuk miféle munka zajlott, mit kellett kibírni. A feszített tempó mellett folyamatos elvárás volt a bombaanyagok szállítása, illetve a tényfeltáró és véleményformáló írások papírra vetése. Nem volt könnyű, de csináltuk, pedig még így, kibővülve is kevesen voltunk, pontosan tudjátok hányan készültünk ki idegileg, hogy tartottuk egymásban a lelket. Gábor állítólagos nőügyei, Király Andris lejáratása, Müller Niki, és Sneider Tomi, akinek a bemártója kiküldhette lányát Brüsszelbe egy jobbikos képviselő mellé, holott minimum kalodát érdemelt volna, ezt valamiért mégsem kapta meg. Gáborról és Andrásról én magam írtam a mosdatást, amely írások később megjelentek a hivatalos kommunikációban is. Tettem mindezt azért, mert hittem az Ügyben, Gábort és Krisztát is a barátomnak tartottam. Sanyi egy erős csapatot akart, akikért - ahogy mondta – mindig ki fog állni, s akiket szerettem és a mai napig szeretek. Részemről nem a párt építése volt a fontos, többször hangot adtam annak, hogy mennyire nem érdekel a párt, pláne, hogy tökéletesen ellene vagyok a pártokráciának - ezért is tartanak többen anarchistának -, és annak az intrikus lélekgyilkolásnak, amit a politika végez.

Végül is a lap elérte az átlag 8 500 példányos eladási számot. Közben ajánlásra, suttyomban csatlakozott hozzánk egy másik újság három munkatársa, a kampány pedig véget ért. Szép arányt értünk el a választásokon, aminek végkimeneteléhez nem kis mértékben járultunk hozzá, hiszen médiafelület hiányában mi szolgáltattuk a párt álláspontját a választók felé. Az eredményeket hallva és az elvégzett munka tekintetében pedig már vártuk a gyümölcsöt. Spekuláltunk. Spekuláltunk, mert biztosak voltunk abban, hogy honorálva és kisegítve leszünk, lévén már nem volt visszaút, egy ilyen kampány után semmi esélyünk nem volt már átmenni másik laphoz. Hittük, hogy eztán ránk is végre sor kerül, s most majd érvényesülni fog a bajtársiasság elve, amit oly hangzatosan kiáltoztak a levegőbe. Semmi nem történt. Egy „köszönöm” sem érkezett a pártvezetés részéről. Illetve egy, de az is úgy, hogy véletlenül eszébe jutott az elnök úrnak. És vártunk. Senki nem szólt, senkitől nem hallottunk semmit az alakuló sajtóosztályról, pedig alapesetben már a választások előtt meg kellett volna szervezni a stábot. Ám erre a parlament alakuló ülése előtt három nappal sem került még sor. A frakciónak nem volt sajtóosztálya és csak reméltük, hogy az elnökség nem lesz akkora állat, hogy végül a Dúró-Novák família kezébe adja azt.

Mi pedig továbbra is csak vártunk. A várakozás és az egyre biztosabbá váló bizonytalanság idegtépő hetei után, tudatosult bennem, hogy a tét ezúttal mindent, vagy semmit. Vagy felvesznek minket a laphoz és kapunk rendes fizetést, vagy bekerülünk a sajtóosztályhoz, ami annál is inkább logikusnak tűnt az esélylatolgatások során, hiszen mind Csanádnak, mind Gábornak az emberei kerültek volna ehhez a stratégiai fontosságú ágazathoz, ami a pártbeli rivalizálások tekintetében igencsak kézenfekvőnek tűnt számunkra. Mindemellett ezt a kérdést úgy is ki lehetett volna eszközölni (figyelembe véve, hogy a tulaj nem éppen bőkezűségéről ismert), hogy a lap munkatársait besuvasztják a sajtóhoz, köztisztviselői titulusban, ezzel anyagilag tehermentesítve a lap tulajdonosait, akinek eztán csak minimálbérre kellett volna bejelentenie bennünket, amit adott esetben fel sem vettünk volna, s ebből kifizethették volna a bejelentés utáni járulékokat. De csak vártunk.

A hosszú várakozást és a már említett bizonytalanságot tetőzte az egyre nehezebb magánéleti súlyok, ami végül odáig vetült, hogy a Jobbik lett az egyedüli esélyem és lehetőségem ahhoz, hogy 23 évesen egzisztenciát teremthessek magamnak, hátteret a leendő családomnak, segíthessem a szülői házat. E bizonytalan helyzet természetesen meghatározta és befolyásolta más területen is munkámat, munkalehetőségeim, íráskészségem, motiváltságom, nem beszélve arról, hogy az eddig vállalt szerep nyilván beszűkíti a szakmai mozgásterem.

Végül felmerült, hogy Vona Gábor részt vesz egy szerkesztőségin és vázolja az elkövetkezendő időket és feladatokat. Keserédes érzések kavarogtak bennem ennek hallatán, hiszen reméltük: végre kiderül, hogy mi is lesz a várakozás eredménye. Viszont ez újabb kérdést generált: vajon mi lesz a beszélgetés vége? Így is lett, Gábort szerkesztői ülésre vártuk. Odafelé menet végső latolgatásba bocsátkoztam. Mérlegeltem a helyzetem, hogy két ember kivételével én vagyok a lapnál legrégebben, írásaim jó visszhanggal kerültek be a köztudatba, hűségemet bizonyítottam, még kopogtatócédulát is gyűjtöttem a legutóbbi két kampány alatt. A szerkesztőségin Gábor belekezdett mondókájába, röviden értékelte a választási eredményt, elmondta, mire készülnek, de lényegi dolgokat nem említett. Fél óra bevezetés után, miután a támogatókat emlegette, és az irántuk érzett háláját ecsetelte, látszólag is erről asszociálva közölte, hogy „ja, egyébként köszönöm mindenkinek a munkát, majd egy kötetlen beszélgetés formájában kifújjuk a gőzt”. Ott voltatok. Kiveséztük, hogy mi legyen a továbbiakban a lappal, jöttek is a nagy ötletek. Végül, de annál hatásosabban rátértünk a mindenki által hónapok óta taglalt kérdéshez. Ám a vártakkal ellentétben Gábor azt közölte, hogy a pártnak nincs pénze, nem fognak tudni felvenni csak kevés embert, másokat pedig csak számlaadás mellett tudnak majd foglalkoztatni. Mivel Vona ott és akkor személyiségi okokra hivatkozva nem mondta el, hogy kiket vesznek fel, kiket tesznek a frakcióhoz (mert ekkor még ez a verzió is élt) és kiket kérnek számlaadásra külsősként, annyiban maradtunk, hogy aznap este e-mailben mindenki megkapja a választ. E forma számomra önmagában is furcsa volt, nem tudom, nektek mi volt a benyomásotok ezzel kapcsolatban. De tegyük fel, hogy valakiket meg akartak fedni, megkérni, hogy másképp dolgozzon, stb.

Aznap este nem kaptunk levelet. Senki. Pedig nem kis volumenű kérdésről volt szó, és nekem személy szerint baromi rosszul esett, hogy közel egy hét után sem méltatott válaszra minket az elnök úr. Végül egy héttel később, mikor már a várakozás legyalulta az idegeimet, e-mail érkezett. Az üzenet pedig így hangzott: „Kedves Dani! A múlt hétre ígért, a Barikád újsággal kapcsolatos tájékoztatást szeretném ezúton irányodba megtenni. A lap jelenlegi helyzetében nem tudunk a számodra lehetőséget biztosítani, mint munkatárs. A jövőben minden bizonnyal még számtalan olyan feladat várhat ránk, amelynek során együtt tudunk majd dolgozni, de a Barikád újság szerkesztőinek, újságíróinak számát karcsúsítani voltunk kénytelenek. Kérjük megértésedet, és kérem, hogy ez ügyben se Pörzse Sándort, se mást ne keress, mert ez nem az ő, hanem a tulajdonosok döntése volt. A függőben lévő, kifizetésre váró pénzeket természetesen kifizetjük a számodra. Szebb jövőt! Vona Gábor”

Hogy ekkor mit éreztem, most nem ecsetelném, hosszú ez a levél így is. De talán joggal hívhatom fel a figyelmet a levél végére odabiggyesztett „szebb jövőt” iróniájára. A lényeg: tudomásul vettem a vezetőség döntését. Nem akarok már visszamenni, áthelyeződni, még úgy sem, ha hívnának, hiszen ez az eset olyan dolgokra ébresztett rá, naivitásomból úgy rázott fel, hogy ne tovább. Sajnos jónak vélt empátiám ellenére rá kellett döbbennem, hogy mennyiben túlértékeltem bizonyos kapcsolatokat és mennyire balga voltam a helyzet megítélésében. De felteszem nektek a kérdést, hogy szerintetek, hogy fog tovább működni így bármi is? Persze nem pótolhatatlan zsenimre gondolok, hanem arra, hogy miután a szerkesztőség felét, akik hozzám hasonlóan hitből, elvhűségből és bajtársiasságból dolgoztak elvetettetek, s helyettük a suttyomban, protekcióval bekerített iparosokat vettétek fel fizetésre, velük fogjátok csinálni a lapot, úgy, hogy közel tizenöten is kevesen voltunk? Lévén, hogy azóta sem hívott senki a vezetőségből (miért is tették volna a barátságon kívül), nincs teljes képem az új helyzetről, de a legutóbbi címlap kapcsán, ha jól sejtem a szerkesztőség létszáma megint csak apadt. Kérdezem én, hogy szerintetek ebben hol a logika? Létrehozni egy lapot egy valag pénzből és utána ledózerolni az egészet saját kezűleg? Mert azt ugye egyikőtök sem gondolja komolyan, hogy egy hetilapot öt-hat emberrel el lehet vinni? Hacsak úgy nem, hogy a honlapról másoljátok be a cikkeket a lapba, ahogy azt a radikális elődök tették annak idején. Nem hiszem el, hogy komolyan gondoljátok, hogy azzal az irányvonallal, amit eddig követtünk, a Turul madár büszke rivallásával és a Kárpátok szent bércei mögül halkan síró tárogató históriájával, meg hős Botond szent és magasztos cselekedeteivel bárkit is elfogunk érni a foghiányos Kossuth téri mammereken kívül. Részemről az új és fiatal szavazók megnyerése és a színvonal hozatala tűnik logikusnak, akiket viszont finoman szólva sem érdekelnek Bors vezér kalandjai ebben a formában. Egyszóval nem értem ennek a döntésnek az üzleti részét, nem értem miért jó, ha a Jobbik sajtó nélkül marad? Ráadásul ahogy hallom éppen most akartok indítani egy ingyenes, Helyi Téma szerű hetilapot. Ki a frász fogja azt írni? Aktivisták, akik benzint hugyoznak a gyönyörtől, hogy egy official Jobbik lapba írhatnak, amit viszont nem tudnak? Aztán ha megunják, lecserélitek őket? Aligha tartható állapot ez, vessetek csak egy pillantást a vidéki alapszervezetekre, akiket a párt ugyanezen elv mentén kezel. Hosszú hónapokig, zsebből fizették az ingyenes szórólapokat, a heti, de leginkább havi újságokat, egy bála pénzt beleöltek, s ezek ellentételezései legjobb tudomásom szerint eddig sem kerültek napirendre. Azt pedig senki ne higgye, hogy a vidékiek nem fognak fellázadni hónapokon belül, ha látják, itt Budapesten micsoda jóság van, őket pedig senki le se szarja.

És ez az, ami engem legjobban bánt és zavar, a dolog emberi része. Hogy mindent így kezeltek. A lap is, a párt is. Túl azon, hogy Csanád képes volt ezen döntésen úgy túlesni, hogy a szeme nem rebbent, holott pár éve még együtt botlottuk végig Székelyudvarhelyt, minekután olyan részegek voltunk, hogy épp csak talicskát nem loptunk az út megkönnyítéséért, nem ez a párt és ez a közeg az, amely a becsület, a bajtársiasság és az elvhűség értékeinek dicső hordozója? Ennek szellemében pedig, az eddig eltöltött munka után képesek vagytok kirúgni úgy embereket, hogy a legutolsó percig áltatjátok őket, hogy aztán esélyük se legyen átigazolni máshová még a kivágás előtt? Ennyi eltöltött munka után? Ráadásul nem egy volt közülünk, aki például egy negyven oldalas dolgozatban prezentálta a párt sajtóosztályának létrehozási tervezetét, azt benyújtotta, majd egy köszi nélkül kirúgták, a tervezet alapján pedig így-úgy megszervezték az osztályt. Mert minden csak így-úgy van a pártban megszervezve, minden ad hoc, s így az egész mozgalomnak olyan hatása van, mintha a jövő héten be kellene zárni a boltot. Se értelmiségi háttér, sem infrastruktúra, viszont mindenféle jöttment ott van, illetve egy hangzatos szólamokkal összeharangozott erős szavazóbázis, akik önhibáján kívül beküldték a pártot a parlamentbe, akiknek egyébként fogalmuk sincs a pártbéli ügyekről. S hogy mi igazolja legjobban e szervezetlenséget? Az, hogy Vona nem volt ott a kettős állampolgárság megadásának történelmi szavazásán. Nincs ott egy titkár, de még egy, a feladat elvégzésére kiválóan alkalmas vak babuin majom, aki közölné a frakcióvezetővel, hogy mi az aznapi ügyrend?

Naiv voltam, nem is vitás, mert tényleg azt hittem, hogy veletek majd más lehet a politika, de semmiben nem különbözik ez az egész attól a jól megszokott és megismert nemzeti-keresztény-konzervatív körtől, aminek alapjait a MIÉP tette le. Ingyen munka a hazafiasság szellemében az megy, megbecsülés és honorárium, na az nem. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Épp ezért a csalódás fájt a legjobban, az, hogy képes voltam elhinni, hogy itt számít a véleményem, hasznos tagja vagyok egy csapatnak. De ahogy Erdélyben mondják: két dolog biztos az életben, egyfelől, hogy a tehénszar lapjára esik, a politika meg büdös. Nem hiszem, hogy eltávolításom oka pusztán csak anyagi okokból fakadt, hiszen épp most jut a párt pénzhez, épp ezért szeretném megkérdezni, hogy mi a valós oka eltávolításomnak, miért lettem rónin? S bár lehet, hogy túlértékelem önmagam, de ha a tehetségemmel, színvonalammal, a munkámmal, vagy a hozzáállásommal volt a baj, akkor azt mondjátok, de ne szúrjátok ki a szemem holmi közhelyekkel, mint egy közönséges injektornak.

Végezetül: a munkát, amire felkértetek a lapnál én örömmel, lelkesen, ténylegesen hazafias meggyőződésből vállaltam, úgy, hogy gyakorlatilag egy petákot nem kaptam érte (megjegyzem: az egykori gyakornoki fizetésem több volt, mint ott a havibér, de nem érdekelt). Máshova nem mentem el dolgozni, remélve itt azt csinálhatom, amit és ahogy szeretnék, ahol a munkám miatt megbecsülnek és ennek fejében honorálnak, vállalva ezzel azt, hogy korábban kiemelt nemzetbiztonsági kockázatként kezelt párt sameszának tituláljanak, ami lássuk be, akkor sem volt és most sem számított a legjobb ajánlólevélnek egy újságíró számára. Mindezek ellenére szerettem nálatok dolgozni, megtisztelt, hogy alapító szerkesztőként vehettem részt egy országos hetilap létrehozásában és őszintén remélem, hogy e fenti sorok ellenére az érintettek megértik azt, amit írtam és nem intézik el annyival, hogy „áruló volt köztünk”.

Sok sikert tehát a továbbiakban, s ahogy Gábor írta stílszerűen: szebb jövőt!

Ágoston Dániel

http://ellenkultura.info/miert-lettem-ronin-nyilt-level-a-barikad-vezetosegenek.html

ue a Mandineren

ez a gyerek amúgy így mutatkozik be:

 

Dániel Ágoston. 1986-ban Budapesten születtem kosz, szmog és cigányok között

hm