Édes-fájó, selyemlágy, viharosan-víg dallamok, melyek hallatán összeszorul az ember szíve és vígad is egyszerre. Csak a dudaszó képes így hangzani.

A duda és a pásztor lelke csodákra képes.

Erről tanúskodik Pál Pista bácsi, a tereskei dudás élete, történelme, jelene.

Idén töltötte be a kilencvenedik esztendőt, melyet egész évben sok helyen ünnepelnek, melyre egész évben emlékeznek, melyhez mind tiszteletüket adják.

Ünneplünk tehát, emlékezünk, és reménykedünk, hogy e cím: Pál Pista bácsi, az utolsó magyar dudás csak egy csalóka, megtévesztő szófordulat.

Aki valaha járt már Pál Pista bácsi dudakoncertjén, vagy részt vett Egyszólam Népzenei Táborban, az Pista bácsi kedélyessége, anekdotái és szívből fakadó dudajátéka előtt bizonyosan tiszteleg. Aki pedig tudni szeretné, honnan fakad e bölcsesség, életerő, türelem, annak ismernie kell e nehéz és szép sorsú ember életútját.

A pásztorok élete különösen is sok figyelmet érdemel. Vágyódással tölt el, ahogyan olvasok természetes létformájukról, ahogyan az állatokkal összeszokva, környezetükkel végtelen egyetértésben töltötték mindennapjaikat. Pista bácsi ide születik, ebbe az egyszerű és gazdag világba. Kilenc gyermek közül a legidősebb. Kicsiny korától tanulja a pásztorkodás fogásait, elsajátítja elődei szokásait, örökli a pásztorok leleményességét. Megfigyeli, hogyan kell más pásztoroktól védelmezni saját területét, hogyan kell a betolakodókkal „kibabrálni”. Amellett pedig, hogy érteni kezd az állattartáson kívül a fafaragáshoz, embergyógyításhoz, rontások elhárításához, korán kezd a muzsikával is foglalkozni. Könnyedén megszeretheti a zenét:  „A furulya, flóta, duda az Istene volt neki.” – mesélte édesapjáról. Kilenc éves korában már hóna alatt a duda. Hiszen zene nélkül mit érnének a falubeliek; a fonóban, esküvők, keresztelők, aratás alkalmával elengedhetetlen volt a dudaszó.

Tizenöt éves korában, az ifjú Pista bácsi „úgy elkezdett járni a lányok után, mint vadász kutya a szag után.” Megtörte az addigi hagyományokat, és nem pásztorkodó családból választott magának asszonyt, bár kétségtelen, muzsikával hódította meg kedvese szívét. Kiállt a falu határára, furulyája vígan szólt, és a faluban már tudták, hogy Ilonához jött udvarolni.

A pásztori idillt a második világháború törte meg. Pista bácsi tüzér lett, de továbbra is énekelt, katonatársaitól dalok százait tanulta meg. A duda még az oroszok ellen is megsegítette, úgy meséli, életét köszönheti neki. Hazatérvén átveszi apja szerepét, a fonók, az ősztől tavaszig terjedő, lassú téli esték unaloműzői az ő portáján kapnak helyet. Az ötvenes évektől kezdve azonban az elnyomorított falvak nem tudták tovább fizetni a falusi pásztort.

Pista bácsi elszegődött hát az Állami Gazdasághoz.

A nótázási kedv alábbhagyott, fiai nem vették át az állattartás hagyományait. Igaz, az új körülmények közt nem is lehetett úgy, annyit és oly módon dudálni, pásztorkodni mint ahogyan apja tette. 1979-ben nyugdíjba megy. Erre emlékezve dalt „szerkeszt” magának, gyönyörű, fájdalmas népdalt. Íme egy sors hangja: „Gyere kutyám elmegyünk, sok szép emléket viszünk, / És míg élünk sírva mondjuk, jaj, megöregedtünk.”

A békésnek ígérkező öregkort családi tragédiák sorozata keseríti. Meghal felesége, mindkét fiúgyermeke. „Kihaltak a szívéből a nóták.”

Ám a kilencvenes évek elején egy csapat fiatal népzenész elindul e vidékre, és találkoznak Pista bácsival. A legjobbkor érkeztek, a lehető legjobbkor. Az élet új értelmet nyert mindkét fél számára, melyről Pista bácsi így beszél: „Csak föl-fölsóhajtottam gyerekkoromban, hogy csak úgy tudnék, mint édesapám. Nagyon is megörült, mikor megszólaltattam a dudát, és egy nótát eldudáltam. Fölkapott és felemelt a levegőbe, hogy megvan az én utódom, az én fiam! Sajnos nekem már nincsen… De mégis vannak. Nagyon sok, akik tanulják a nótámat, és dudálnak. Bizony. … Szétszórom a nótáimat a világba, mert míg azokat tudják, én sem haltam meg.”

Nótái pedig bizonyos, hogy örökké élni fognak.

Így válhat Pista bácsi a feledhetetlen dudássá.

http://www.nepzene.hu/?teljes_cikk=125371241210659&tipus=nepzene