....aki neves

mind-mind-mind eszdéeszes"

- Mai irodalmi jelenünk egyik jelentős problémájának tartom, hogy a dilettánsok, a hozzá nem értők, az írni alig tudók egyre nagyobb teret kapnak az ún. irodalmi életben. Nem csak könyveik jelennek meg sorra, hanem egynémelyikre komoly irodalmi lap szerkesztését is rábízták már, ami kultúránk hanyatlásának egyéertelmű jele. Azt szeretném, ha itt azokról csevegnénk, akik tehetségtelenségükkel és álszenteskedő erőszakosságukkal fertőzik a magyar irodalmat, az anyanyelvet.

- A leírtakkal nagyjából egyet értek, de jó lenne, ha felsorolnál néhány nevet azok közül akikre gondolsz.
Mert a "befutott dilettánsokkal" Dunát lehet rekeszteni.

- Nos, pl: Madár János ( RIM Kiadó), Falusi Márton ( Hitel versszerkesztője)
Szentmártoni János ( Magyar Napló).

"Kortárs író, aki híres

minket pártol, ebbe míves.

- A kontraszelektált ochlokráciában"

A megidézett paradigmából idesorolnám még Nagy Gábort is. A másik oldalról pedig Kertész Imrét. Kertész is dilettáns, csak ő MÁSKÉPPEN az.

- Én a Nagy Gáborra nem mondanám azt, hogy dilettáns. Költőnek talán tehetségtelen (szeret "nagyotmondó" és "semmitmondó" túlzásokba esni ), de a prózai írásaiban megragyog az igazi művészet, a tudás, az igazságkereső szemlélet. Falusi Márton nekem túlságosan elvont, olyan Nagy László-i pózban tetszelgő felületes szemlélődőnek tűnik, akiből hiányzik a szellemi spiritusz.Szóval: született dilettáns.

 

Falusi Márton:

Borozni úgy jó
Léka Gézának

Borozni úgy jó, ha tétje van,
ketten egyedül: te és a bor.
Számot vetsz: ami az, mégsem az,
végigböngészed az étlapot.

Ételt nem rendelsz: ma nem fizetsz.
Jól tudod, miből hány százalék.
Szentháromság játsza ki betlidet,
bármit hív Atyád: tromfod rá a Rét.

Sárga csizmád kerüli a sarat,
fogat a bagó régóta nem.
Tetőből, hátból gerinc kihasad:
galambverdeste szíj, odafenn.

Magyar Napló, 2006. június,18.o.

 

"Sárga csizmád kerüli a sarat,
fogat a bagó régóta nem."

Nyakatekert, magyartalan.

"Tetőből, hátból gerinc kihasad:
galambverdeste szíj, odafenn."

Nagyot akar mondani, de csak nagy képzavar lesz belőle.

 

 

Falusi Márton nyilatkozata

itt a kommenteket olvassátok el, én szakadtam. ha ott törlik akkor felrakom ide.

A Hunhíres Falusy Márton:

Baráti figyelmeztetésből értesültem arról, hogy valami baj van a nevemmel. Az Irodalmi Jelen című szépliteratúrai orgánum honlapján március másodikán jelent meg Falusi Márton nyilatkozata, amelyben azt sérelmezi, hogy az interneten valaki visszaél a nevével. Valaki, akinek a családi neve ugyan ipszilonra végződik, mégis vele azonosítják. Hát ez tényleg skandalum. Falusi Márton tehát nem tolerálja Falusy Márton létezését. Még jogi lépéseket is kilátásba helyez, ha nem hagyom el a nevemet.

Falusi Márton

              2003 karácsonya

Szép ez a fa, kisunokám,

igazán szép,

de tudod-e, hogy ott kapott

találatot a szobád negyvennégyben,

hiszen meséltem már,

ha nem szállásolnak el két szanitécet

ott, s ebben a girlandokba göngyölt

nappaliban, ahol először fogtad ügetésre

nagyapád térdét,

akkor rám szakadt volna,

énrám

a mennyezet, mindenestül.

Előző este lovat

trancsíroztak az udvaron,

azóta vagyok rosszul a lencsétől, a babtól,

amiket zsákszámra döntöttünk

a kamra porhanyós falának.

Ahogy tavaly szilveszterkor

jóanyád két marék lencsével

szórta tele a konyhát,

el kellett fordulnom,

el, az ablak felé –

s még úgy is egy romos Budapest

lobbant elő a szikrázó neonreklám mögül,

amiről sorban leoldódtak a madarak,

mintha odacsomózott karácsonyi díszek volnának.

De a rántott levest,

azt mindennap megenném!

Köménnyel főzte mami,

soha nem ettem annál finomabbat,

talán csak a születésnapomra elénk tálalt

főtt tojásokat

haraptuk ünnepélyesebben,

hónapokig féltette őket a meszes víz,

rejtőztek a kredenc legmélyén.

Mire a Muskotály utcából hazahúztuk

hozzá a vizet,

fél vödörrel kiloccsantott belőle

az a rozoga szánkó,

s lavinává dalmahodott mögöttünk

egy katona nyitott szemű feje,

a Sas-hegyről alágurulva.

Micsoda játék volt nekem

a törmelék harckocsikon végigugrándozni,

úgy feltöltötték az Alagút bendőjét,

hogy a tetejével maszatoltam össze tenyeremet,

s nyílását egymagam betapaszthattam volna,

nem is sejtve,

hány tonna nyöszörgést,

utolsó halált némít el

álmélkodásom –

a Krisztinától a Lánchídig.

*

A lila színt akkor utáltam meg,

azon az őszön,

amikor Gyuszival akasztott ávósokat

láttunk a Széna téren.

Tegnap egy ablakmosó himbálódzott

a helyén, a Mammut kettő oldaláról

hevedereken csüngve – – –

mialatt koponyájába képzeltem

egy agyvelőnyi átvérzett

orgonavirágot,

három villamos ment el,

s a rémület csak nem eresztett.

Ám ne törődj te ezzel,

ne hallgass nagyanyádra,

díszítsd föl a fát szépen, apáddal, anyáddal,

Manyi néni megsüllyedt

sírjáig világítson,

biztosan emlékszel rá,

sokáig nála laktunk.

Veje, lánya mesélte,

ágyneműtartójából zuhogott,

ömlött a liszt,

utolsó éveiben szatyrokkal cipelte haza,

ha háborús idők jönnek, ne kelljen

nélkülözni.

Szivárgott, egyre pergett,

térdig,

derékig ért már,

elöntötte a szobát…

mielőtt bedöntené a nagykaput,

az ajtót,

mielőtt elsodorna

– én már nehezen járok –,

hozz egy tányér halászlét,

ízét magammal vihessem.

Falusi Márton versei

Fagytak poklaid
 

Tudom, kicsinyes vagyok,
túl nagyvonalú olykor,
iszkolj, ha félsz a szótól,
kiúttalan mondatok
melyik zugában hagy ott
ihletem, fukar szponzor.

Kosztpénzünk kosztümre költöd?
Irul-pirul kopni kelméd.
Valót jegyeznék a tőzsdén,
ingadozik, ma mond csődöt.
Tárgyak gazdagsága börtön,
mutató névmásban elfér.

Ne adj hatalmat kínomnak,
kezembe pénzt, pofont, sikert:
erő az írást kioltja.
Rám irigy vakuk villognak,
mosolyok csorbáján kifent
kések: fogaim közt viszem.

Légy én, lényed úgy kívánom,
át- és átírt vers a tájon,
szél gyors kurzorán sodródom,
hánykolódom, forgolódom,
kicsavarodom az álom
menetéből, csillagokból.

Rossz a fogása az ősznek,
se kereslet, se kínálat.
Árfolyamán megírnálak.
Festett hószálak lenőnek,
vacogsz verssé bevetkőzve,
fagytak poklaid lírára.
 

Rádnézve utána

ad notam Szeptember végén

Most nyúlnak a hölgyön a sztreccs boreászok,
alléra kepesztet erős feneket,
félnapnyi magány elején beparázok:
én tettem-e életemért eleget?
Tyúk csőre szemelgeti végig az udvart,
mint tűsarok ír tele földhivatalt,
metrumra irón fara ring, ki-kirugdal –
agilis daliának adom ki magam.

„Pecunia non olet”

– ennyi a sláger,
könnyen fanyalog, ki csak elmaradoz,
de én, kire koldusa presztizse ráver?
Választva hiún a bohóckalapot
tág munkaidők jogi praxisa passzé,
árnyat vet e titkosodó papiron
rézmetszetü honfiu, római arcél,
mit körbecirógat a hűs horizont.

Mondd, doktori címedet átiratod majd?
Ítéljenek inkvizitóriusan:
„hasznos maga, vagy sem a társadalomnak,
személyit elő, igazolja Uram!”
Erkölcsi kenőanyagát dögönyözze
roncsolt menetekbe, csapágyaiba,
anapesztusait vigye föl gyönyörödve –
rádnézve utána, Hazám, naivan!

Véredbe visszaringat

Szilvinek

Kiülök arcod árterére,
nevetés dagad, felvont vitorla.
Dagály ha ernyed, gát se véd meg,
homorú mosolyodat kimossa.

Hullámtörő ajkad titkait
fehér ficánkák kilocsogják.
Apály ha húzódik, visszarin-
gat véredbe oxigén-kompján.

Dúskálok hömpölygéseidben,
zátonyra futok a szívkamrán.
Tüdődet fújom, kerekítem,
felgömbölyítem szilviharrá.

Bizsereg, gabalyog, rugdalódzik
orkánná csípdesett fuvallat.
Részegedem tengerész Rimbaud-ig –
vénába fojtva lel nyugalmat.

Kötéllé sodrom izmaidat,
árboc-légcsőhöz bogozódom.
Éles szirénhang belém nyilall,
algaként tapad húson, csonton.

Érzem, ahogy sajdulsz, gyönyörödsz,
idegpályákat kötözve ki.
Aortádat oldom, a rögök
visszerekbe fűzött görcseit.

És vergődöm és hánykolódom,
artériád versért tavaszt hoz.
Génnel vihar ráz össze hormont,
odacsap magas méhfaladhoz.