"...az írók meg rám bízták a gondolataikat, hogy érvényt szerezzek nekik a színpadon"     Fotó: Vörös Szilárd

– Szavaidból, gesztusaidból azt érzem, hogy nosztalgiával vagy a múlt felé, mintha az olyan értékekkel rendelkezne, ami a jelenben már nincs meg.
– Nézz csak körül, most a kultúra szerinted az ember méltóságát szolgálja? Az emberbabából kiszedték a kócot, az olajat, és nem tud már égni. M?anyagot, ócskaságokat tettek a helyére. Most minél vacakabb egy ember, minél több a szemét benne, annál nagyobb nyilvánosságot kap az élete.
Tévében, színházban meg mindenhol mindenki csak dáridózik. Rendben van, az is kell, de napi huszonnégy órán keresztül? Ilyen alacsonyan azért nem lehet repülni. Nem kellene most már végre elpirulni egyszer, gyerekek?! Az ember méltósága ennél azért sokkal tisztább, sokkal nagyobb, értékesebb. Valami katasztrófa felé közeledhet a világ, és tán ennek az előszele az, ami érződik mindenhonnan, ami körülvesz, és ami átölel minket. Most abból áll a kultúra, hogy disznó vicceket mesélünk a súgólyuk előtt. És a legborzasztóbb az, hogy röhögünk is rajta. Mindenki erre vette az irányt.
Én Othellót, Bánk Bánt, Széchenyit, Kossuthot, Galileit játszottam. Te... ezeket a szerepeket nem árulhatom el azzal, hogy csipogok és gusztustalan vicceket mesélek. A testi szerelem is egy csodálatos és szép dolog, de könyörgöm, ez privát ügy, csak két ember ügye. Mikor a színpadon csinálják, az megalázó. Lesül a képemről a bőr, hogy ezt néznem kell. Szóval rohadt dolog ez. A m?vészeteknek a kultúra erkölcsi gerincvonalában kellene maradnia, mert ha a perifériára züllik, megalázó arra is, aki nézi, arra is, aki csinálja. És ha megnézel egy filmet, az se sokkal jobb. Ott meg kaszkadőrök, "biztonsági őrök" játsszák a főszerepeket, akik szúrnak, vágnak, lőnek, a végén meg levágják a fejedet. Ha ezután nagy nehezen elalszol, akkor azt álmodod, hogy az ágyad alatt, a fejed fölött folyik a vér. Ez van, apuskám.
Azt mondják most, hogy egy új világban élünk. Lehet, de a franc se akar élni ebben az új világban. Nekem már mindegy, de mi lesz veletek, veletek mi lesz? Én itt a tanyámon jól el vagyok a feleségemmel. Csend van, gyönyör? csend van, nyugalom. Ameddig a szem ellát, végig az enyém. Megvettem itt az erdőt, mezőt – különben a kutyának se kellett –, hogy nehogy ide építkezzen valaki. Beszélgetek a lovaimmal, meg a többi állattal, kapálom a krumplimat. A virágok meg nyílnak és illatoznak.
– Télen is itt vagytok?
– Ha csak tehetem. Itt télen is minden gyönyör?, mondjuk akkor csak dzsippel lehet közlekedni, de az nem baj.
– Egészségesnek t?nsz.
– Hála a Teremtőnek, nincs kikezdve egyetlen szervem se. Mindenem ép és egészséges. Csak mostanában sokat zúg a fejecském. Mintha állandóan "ciszben" volna a fülem. Szóval semmi bajom.
– Ahogy élsz, ahogy "lüktetsz" itt a tanyádon, ahogy érvelsz, örülsz és haragszol, úgy t?nik, hogy még nyolcvan év fölött is egy igazi nagyvad energiája és nemessége van benned.
– Tudod, az a helyzet, hogy én egy kicsit barbár maradtam.
– Ezt hogy érted?
– Az az embernevelő pedagógia, ami egy olyan falusi srácból, mint én, ilyen mandzsettás, nyakkendős gyereket csinál, az nálam nem jött be. Persze, ezt egyáltalán nem bánom. Éppen ezért tudtam megtenni azt, hogy minden, amit csináltam, az valahogy egy fejjel nagyobb volt nálam. Én valahogy egy kicsit mindig is gigantomániás voltam. Mindent kipróbáltam a színpadon, ami szép, ami nagyszer?, ami emberfeletti volt. Ötven éven keresztül napi húsz órai készenléti állapottal dolgoztam azon, hogyan tudnám az írók által rám bízott gondolatokat, úgy elmondani, úgy "beleégetni" a nézők szívébe, hogy azt soha ne felejtsék el.
Gábor Miklós, ez a nagyszer? és zseniális pasas mondta nekem: "Feri, hogy lehet az, hogy az utcán, az életben, mikor egymás mellett állunk egyformák vagyunk, a színpadon meg egy fejjel magasabb vagy nálam?" És látod, milyen az élet. Miklós annyit tudott a világról, a m?vészetről, az életről, amennyit az egész generációnk együttvéve sem, csak éppen az a "négyzetméter", amin ő élt, csak éppen az volt mindig üres. Egyedül volt rajta. Merthogy csak tudással, és értelemmel volt megtöltve. Hiányzott arról a "négyzetméterről" a szenvedély, az emberi gesztus, szóval hát hiányzott a szív. Nahát… ennyit az én barbárságomról.
– A te "négyzetmétered", amin állsz, amin élsz, az hogy néz ki? Milyen? Tudsz róla emelt fővel, bátran beszélni?
– Gyönyör?séges élettel ajándékozott meg a Teremtő. Remekm?vek társaságában, nagyszer? emberek és klassz pajtások között élhettem. Vacak emberekkel soha nem paroláztam. Érted? Soha. Szóval szerencsém volt. A véletlenek is úgy irányították az életemet, hogy az igazi feladatok megtaláljanak. Persze… mi az, hogy véletlen? Goethe mondja valahol: "A véletlenek csak azokat látogatják meg, akik azt felkészülten várják." Hát én lélekben és szándékban is fel voltam készülve, így sikerült hoszszan és értelmesen élnem. Akkoriban együtt tudtunk gondolkodni és együtt tudtunk akarni mindnyájan. Ez borzasztóan fontos.
A Nemzetiben egy olyan korszakot élhettem meg, ahol Illyés Gyulától, Déry Tiborig, Németh Lászlótól egészen Sarkadiig gondolkodni tanítottuk egymást. Ez pedig azt jelentette, hogy mást gondolni. Mást, amit egyetlen rendszer sem t?rt szívesen. Minden rendszer csak a saját gondolatait és a saját hangját szereti visszahallani, a másikét nem nagyon. Ezek az írók meg rám bízták a gondolataikat, hogy érvényt szerezzek nekik a színpadon, filmvásznon. Ilyen módon ezt a gyönyör?ségesen szép mesterséget hivatássá tudtuk nemesíteni. Mi minden este forradalmárok voltunk. Pontosan tudtuk mi zajlik Recsken, az egyik vagy a másik börtönben. A színpadon a mondataink mögött azt üzentük a nézőknek: "Vigyázzatok gyerekek, a rendszer nem azonos a nemzettel!" És megértették.
Ezért már érdemes volt élni. Mikor Szegeden ötezer ember előtt elmondtam azt a sort, hogy: "Üsd az orrát magyar, ki bántja a tied" – akkor mindenki tudta, hogy miről van szó. Minden előadás egy szellemi mérföldkő volt. Este héttől tízig a színházban én voltam hatalmon, és ebbe egyetlenegy rendező vagy politikus sem tudott beleszólni. Senki sem kívánhat szebb, teljesebb életet, mint ami nekem volt.
– Hogyan telnek a napjaid, az éveid? Mi izgat, mi foglalkoztat mostanában? Mik a terveid, mi a programod?
– Mostanában valahogy nincs programja az agyamnak. Néha úgy érzem, hogy útjában vagyok saját magamnak. Mintha kilógnék ebből a világból. Fölöslegesnek érzem magam, fölöslegesnek. Hogy is mondjam csak, na… ezt a faltól falig életet, ezt nem szívesen élem. Érted miről beszélek?
– Nem nagyon. Ha valahol, akkor itt aztán nem sz?k a tér, nincsenek határok, falak, itt megszaladhat az ember szeme.
– Én belül érzem azt, hogy faltól falig élek, valahogy belül. Pesten is… kimegyek a kertbe, aztán elmegyek a fridzsiderig, iszom valamit, visszamegyek a szobába, rendezgetem a dolgaimat, az írásaimat, a díjaimat. Beteszem az egyik fiókba, aztán másnap a másik fiókba. Most persze egy kicsit túlzok, de hát valami ilyesmi van. Alkotni kellene, valamit létrehozni, valami igazit. Van egy ?r bennem, emiatt aztán nem találom a helyemet.
– Te ott játszol, ahol csak akarsz. Akkor miért nem fogadsz el egy szerepet valahol?
– Én már mindent eljátszottam az elmúlt hatvan év alatt, mindent. Igazából nem ez hiányzik. És kivel játszszak... és minek? Egy ilyen lila, alternatív rendező leül mellém – aki ha akarom vemhes, ha akarom nem –, és akkor két hónapig az ő agyával gondolkozzak? Az ő selejtes, és alacsony lelkével érezzek két hónapig, meg tovább? Aztán elt?ntek a nők a színpadról. Most szépségkirálynők vannak színésznők helyett. Egy nőnek a színpadon olyannak kéne lennie, mint a nap. Egy Lear királyt én nem vagyok hajlandó egy diszkó-kislánnyal eljátszani. Mikor a Nemzetiben először eljátszottam az Othellót, Szörényi Éva volt a Desdemona, Major volt a Jágó. Gyönyör?ségesen szép előadás volt.
Őrjöngve, boldogságosan szerettek az emberek, mert a szerelemről, a szépségről, a győzelemről szólt, amit játszottam. A Majort meg – mondom ő volt a gonosz, a Jágó – gy?lölték. És ez így van rendjén. Az igazságot a közönségnek őrjöngve szeretni kell, a gonoszt meg gy?lölni. Ez ilyen egyszer?. Aztán húsz év múlva eljátszottam még egyszer az Othellót a Madáchban. Akkor a Huszti Peti volt a Jágó. És egyszer csak megváltozott minden. Az emberek elkezdtek a Jágónak, a rossznak drukkolni, mert neki adtak igazat. Az előadás végére Jágó lett a sztár. Mert már Jágók ültek a nézőtéren.
Hát kedvesem, ennyit rohadt a közélet húsz év alatt. Nehéz így színházat csinálni, de létezni is. A "minden igaz és mindennek az ellenkezője is igaz" kikezdte azt a küzdelmet, amit én az újrateremtésért folytattam. A társadalom sivárabb lett, az igazi nagy érzések, példaképek kihaltak. A társadalom és a színház elkezdtek egy ütemre járni és egyformán álmodni.
– Mit gondolsz, régebben könnyebb volt hősnek lenni?
– Ó hogyne, azért, mert ma már ezt nem igényli senki. Ma már csak az ízléstelenségekre, a viccmesélésekre van fizetőképes kereslet. Erre még vesznek jegyet az emberek. Aztán a mai hősök közül mutass nekem egyet is, akiről még nem húzták le a keresztvizet, akit még nem döngöltek a betonba, akit még nem ráncigált darabokra a sajtó.
– Mitől változott meg pár évtized alatt a közélet, a közérzet, az emberi jellem?
– Van egy mondás: "Aki mogyoróval fizet, az majmot kap." Szóval, az állam milyen jogon húz le rólunk ennyi sok bőrt? Az ország fele másból sem áll, csak ilyen kommandósokból. APEH-kommandó, vízóra-kommandó, gázóra-kommandó, szürke kommandó, meg parkírozási kommandó. Ez a sok kommandó alacsonnyá, pitiánerré tette a közéletünket. Hát most mondd meg nekem például, egy autóról ennyi bőrt lehúzni? Ezek normálisak? Én végigjátszottam a világirodalmat, Spartacustól a Dózsáig, és ennek a pénznek, amit az állam most kilop a zsebünkből, ennek mi a tizedéért, kilencedéért már kastélyokat gyújtottunk fel.
Ott ülnek a hivatalokban ezek az emberek, a milliós komputerek előtt, és azon dolgoznak, hogy hogyan tudnák az életterünket minél jobban lesz?kíteni. Így lehet az irigységet, a gy?löletet, a jellemtelen besúgást államvallássá tenni. Az egykor volt barátok árulókká lesznek, és a Káinok Ábel jelmezében tetszelegnek. Lelkileg és szellemileg így prostituálódnak az emberek. Hát, így lehet egy színház nézőterét lassan, de biztosan Jágókkal megtölteni. Merthogy az lehetetlen, hogy minden lépésünkről, lélegzetvételünkről, ilyen cédulákat… ilyen áfás számlákat adjunk.
Miért veszik el a kedvünket az élettől? Miért hagyják, hogy elkeseredjünk, hogy rosszkedv?ek legyünk? Egy keser?, rosszkedv? banda, egy rosszkedv? társadalom nem tud alkotni, nem tud szeretni. Gyerekek, fiúk, édeseim ott a Parlamentben, higgyetek nekem. Hagyjatok minket dolgozni és élni, és szeretni fogunk benneteket. És akkor szépen ti is ki fogtok virágozni. Ráadásul, aki erősebb, annak mindig több kötelessége van szeretni.
– Te most haragszol?
– Á… dehogyis! Csak dörmögök itt össze-vissza. Nem akarok én haragudni. Aki ennyi időt megélt itt, annak nincs joga haragudni. Karinthyval mindig húztuk egymást, hogy amíg megvan ez a három játéklehetőségünk: a m?vészet, a foci és a politika, addig nincs nagy baj. Péterkém, ezt főcímben hozzad ki nekem, de úgy ám, hogy a focit csupa nagy bet?vel írjad.
– Milyen csapatnak drukkolsz?
– Hogy lehet ilyet kérdezni? Milyen embernek nézel te engem? Hát persze, hogy a Fradinak. Ha nem tudnád, ez az ország Fradi-drukkerekből áll, a többi csak azért van, hogy ki legyen a kilencmillió. Én fociztam is ám. Remek kapus voltam. Hódmezővásárhelyen, az ottani tornaklubnak voltam a tagja. Mikor jól védtem, mindig azt kiabálták: "Feci, te vagy a király!" Aztán mikor roszszul, és bement a gól, azt mondták: "Ferkó, a franc egye meg, mit csináltál?" Gyönyör?séges idők voltak.
– Ez mikor volt?
– Mikor, mikor… Száz évvel ezelőtt.
– És a jövő… a jövőről szoktál gondolkozni? Nyolcvan év fölött az ember már elgondolkozik azon, hogy merre, hány méter.
– Apuskám, itt egy nagy kérdőjel van. Végülis, én már életfogytos vagyok. Ezen már ember nem tud változtatni. Most hova, kinek nyújtsak be kegyelmi kérvényt? Napóleon is meghalt, szegénykém. Akkor majd pont én fogom megúszni? Az van, hogy szeretnék nyugodtan meghalni. Nem szenvedve, kínlódva, hanem úgy belealudni a semmibe. Vagy éppen hogy a valamibe? Na, itt van az a hatalmas kérdőjel. Olyan kegyes fajta halál kellene nekem. Szerintem meg is érdemelném az Istentől, hogy adjon egy ilyen lehetőséget.
– A túlvilág, az örök élet, ezekről mit gondolsz?
– Igen, igen… jó lenne hinni benne. Muszáj lenne, merthogy Isten nélkül nem lehet meghalni. Szeretnék hinni abban, hogy van valami. Régen, mikor egy előadás valahogy nem volt az igazi, nem történt meg a csoda, akkor az öltözőben azt mondtuk: "Ma nem jött el hozzánk az Isten." A remény, az fog meghalni bennem utoljára, a remény. S hogy milyen álmok jönnek a halálban? Hát ez az. Rémes egy dolog. Annak idején nekünk is kötelező volt elmenni ezekre a szemináriumokra. Mikor aztán a "professzor" részletesen és tudományosan elmagyarázta, hogyan másztunk le a fáról, akkor én annál a pontnál abba is hagytam a gondolkodást. "Úr Isten, én most egy csimpánzzal vagyok egyenérték??" Persze, nem hittem benne. Bár… az a professzor, aki ezt magyarázta, azt hiszem vót is a fán… Nagyon úgy nézett ki.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
– Megöregedtünk mi vének, csak a híre maradt karunk erejének… A válasz? Nem tudom… Csodálatos volt élni és kész. Gyere, megmutatom neked a kertet meg a lovaimat.