Szemtanúság

A 2006. október 23-i események szubjektív leírása – még a hatás alatt

Kedves Ismerőseim! Kedves bárki, akihez szavaim eljutnak!

Úriemberként előrebocsátom, hogy  ezt  az  üzenetet  sokan  politikai  tartalmúnak  fogják tekinteni. Akit ez untat, az hát ne olvassa tovább!

Írásocskám  valójában  beszámoló  a  magyar  valóságról.  Szubjektív,  mert  a könnygázgránátoknak van egy kritikus  száma, amely  felett az objektivitás  iránti hajlam némiképp csökken az emberben.

Az  eseménysorok  számomra  október  23-án  dél  körül  kezdődtek,  midőn  atyámmal, édesanyámmal  és  40  éves  családanya  nővéremmel  a  városban  jártunk,  és  próbáltunk valamiféle  ünnepséghez  csatlakozni.  Több  helyszínre  is  elindultunk,  de  időközben mindegyikről kiderült, hogy kár a fáradságért, a rendőrség lezárta a különböző területeket –  rakpartok, Kossuth  tér, Hősök  tere Felvonulási  térestül –  így  hát visszaoldalogtunk  a Corvin közhöz.  Időközben ott  tünteti  tömeg  foglalta el a körutat, rendőröknek híre sem volt  a  közelben.  Atyámékat  sebesebb  ügetésre  ösztökéltem,  mondván,  „majd  most meglátjátok, hogy kiket nevez a média csürhének!” Merthogy anno egy hónapja a Blaha térnél bizony igencsak számos jóarcú polgárember fordult elő[1], és a tüntetőknek erről a fő  tömegét  adó  keresztmetszetéről  nem  láttam  hiteles  képeket  a  televíziók beszámolóiban. Újra és újra  tapasztalnom kell a saját szememmel  látottak és ugyanazon eseményekről,  helyszínekről  a  médiában  látottak  között  tátongó  hasadékot,  melynek egyik partja a valóság, a másik pedig a tudatos és tendenciózus képanyag-válogatás, nem összetartozó  események  kapcsolása  stb...  Igencsak  felsültem,  amikor  a  sokadik  Szálasi Ferencet  ábrázoló  pólót,  német  páncélos  egyenruhát,  stb...  viseli  egyént  láttuk  meg.

Utólag  tudtam  meg,  hogy  akaratlanul  a  részben  a  Vér  és  Becsület  szervezte rendezvényhez csatlakoztunk. Mint később informálódtam, 13:00 és 15:00 között ez volt az egyetlen  rendezvény, amihez egyszerű polgárember csapódhatott. Mindenhol máshol az  emlékezni  vágyókat  rendőri  területlezárások  fogadták.  Róluk,  mármint  a  Vér  és Becsülethez  kötheti  egyénekről  több  szó  ne  is  essék,  csak  annyi még,  hogy  a  későbbi események során ezeket az arcokat jellemzően nem láttam. A későbbiekben a tüntetőkhöz csatlakozott motorosok, akik felderítik szerepet vállaltak, azt állították 20:00 körül, hogy még mindig háborítatlanul követelőzgetnek a Corvinnál.

Körülbelül 15:20-tól az Astoriánál álltunk apámékkal. Végighallgattuk a műsort, majd az Orbán-beszéd  közepe  táján  elindultunk  a  Blahára,  hogy  a  Piros  Metró  szüleimet  a vonatukhoz  vigye.  A  metróba  17:50-kor  tettem  le  őket.  Ekkor  kaptam  telefonon  az értesítéseket,  hogy  lovasrendőrök  kardlapozzák  az  ‘56-os  emlékezések  résztvevőit.  Az eseményekhez közel állt A. barátom, aki 3 éves gyermekével és várandós  feleségével a Deák-tér  közelében  talált maguknak  helyet.  Anyósa  és  apósa  kicsit  közelebb  a  Deák-térhez állt, itt pillanatok alatt a  lovasrendőrök között  is  találták magukat[2]. Ekkor még érvényes  volt  ezen  a  területen  a  területfoglalás  és  percekkel  korábban  fejeződött  be  az utolsó, vagyis az Orbán beszéd. A beszédről távozó ünneplik közé hajtották a deák-téri, eredetileg  –  a  média  szerint  –  néhány  száz  fis,  és  –  a  média  szerint  –  feloszlatását kiérdemelt  tömeget. (Bocsánat a közbeszúrásokért, csak magamnak, és szűk megbízható ismerősi körömnek hiszek egy  ideje.) Az őket  illeti eljárásban aztán részesíteni kezdték az Astoria  centrumú, Kiskörút  - Rákóczi-Kossuth  utak  keresztjében  álló  hatalmas,  sok tízezres tömeget is. Vagyis generáltak sok tízezernyi tüntetőt az ünnepségeken résztvevő, majd épp hazatérni induló tömegből.

Ekkor,  tehát  17:50-kor  hazarohantam,  hogy  biciklire  kapjak,  hátizsákomban  a  görkorcsolyámmal.  (A.  barátom  ugyanis  hazavitte  a  családot,  és  utána  visszajött, onnantól  fogva  i  biciklin,  én  pedig  korcsolyán  csürhültünk.) Kb.  5  percre  lakom,  így 18:10 környékén már a Zsinagóga kiskörúti épületfrontjánál voltam. Ekkor már masszív könnygázfüst volt mindenfelé, a Wesselényi és Dohány utca kiskörúti torkolata körül járt a –  nevezzük  nevén:  –  front.  A  rendőrök  hihetetlen  ostobán  és  kegyetlenül  jártak  el.

Vízszintes könnygázgránát sorozatok röpködtek az akkor amúgy álló falanxból. A nagy, magas íven lőtt gránát jól látható, jó eséllyel félreugrik előle az ember, és amúgy is csak a becsapódás  közelében  van  esély  arra,  hogy  embert  találjon[3].  Így  viszont  szabályosan kaszálták  az  értetlen népet. Kétségbeesett üvöltözés, hogy  „de miért  lőttök minket?” A könnygázgránát  becsapódásakor  szétköpi  tartalmát,  ami  –  feltételezem  –  a  levegővel reakcióba lépve meggyulladva képezi gázát. Később a Rákóczin láttam olyat, hogy ember fején  csattant, majd  a  ruháján  indult  be  az  égés.  És  kocsit  is  gyújtott  fel,  igaz  csak  a kasznit kívülről.

Még a zsinagógánál  történt, hogy  fejlövést kapott egy ember. Ugyanis végig, nagyrészt célzatlanul, a tömegbe gumilövedékkel is sortüzeket lőttek. Később bal sípcsontra nekem is  jött  egy  legyengült  példány.  Ehhez  szerintem  nem  kell  kommentár,  sem  az emberiességét, sem a szakszerűségét értékelendő. Szóval az orrom előtt, vagy 25 méterre, fejlövést  kapott  egy  férfi.  Szerintem  ő  vesztette  el  a  szemét,  annyit  láttam  csak,  hogy vérben úszik az arca. Egy biztos, annyi  történt, hogy  a  rendőrökhöz majd’  legközelebb sajtósok  bújtak  egy  kapualjban,  és  az  illeti  magányosan  állt  kint,  velük  kb.  egy magasságban, mindenkinél közelebb a falanxhoz. Aztán pofánlőtték. A sajtósok cipelték be. Nem mozgott,  róla  terjedt  el  először,  hogy meghalt. Éjfélre  a  tömeg  négy  halottról beszélt, köztük a  tankosokról, akiket állítólagosan  lelőttek[4]. A sérültet a közelben álló mentő mögött  terítették  le, ahol a  földön kezdték el vizsgálni[5]. Vagy 30 ember  lódult oda a mentőhöz – igen iszonyú látvány teljesen szétfolyó, látványosan izomtónus nélküli testet  látni, ahogy földhöz kushadva cipelik. Ezt a mentő mögött,  tehát a rendőrök felőli oldalon  álló  30  főnyi  sűrű  csoportot  elkezdték  könnygázgránáttal  közvetlenül  lőni.  A mentős  kirohant  a  rendőrsorfal  elé,  és  üvöltözött,  hogy  a  „mentőt  lövöd,  b*zdmeg,  te állat????”  Ekkor  kezdett  el mindenki  igencsak  felhevesedni.  Ekkor még,  és  körülbelül 20:00-ig  én  semmilyen  aktív  választ  nem  láttam  a  „tüntetők”,  vagyis  a  tüntetőkként kezelt  bárki-aki-ott-volt  részéről, magyarul  nem  repült  sem  ki,  sem  egyéb  tárgy,  sem molotov-koktél. Legalábbis amerre én jártam akkoriban: az eredetileg a Fidesz szervezte megemlékezések számára  lefoglalt  területen. Na ott csürhültek meg az eredetileg békés, és  alapvetően  jóarcú  népek.  Külső behatásra.  Jah,  a  zsinagógánál  bizony  a  tömegben álltak a sábeszes ortodox zsidók is. Láthatóan nem érezték úgy, hogy jobb lenne legalább a sábeszt eldugni, ha már el nem szaladnak.

 Később az Astoriát „erődítették” meg a  tüntetik[6] a vasrácsokkal, ami kiváló ellenszer lovasrendőr ellen, viszont a könnygázgránátra nézve átlátszó.  Így hát az Astoria elesett, nem emlékezem pontosan mikor. Innentől fogva a rendőrök az Astorián rendezkedtek be, és  onnan  nyomták  a Blaha  felé  a Rákóczin,  illetve  az Erzsébet-híd  felé  a Kossuthon  a népet. A terület annyira volt hermetikusan lezárva, hogy legalább háromszor mentem át – egy idő után biciklis társaimmal – egyik helyszínről a másikra, meg egyszer kiugrottam a Nyugatihoz fogadni visszatérő komámat. Itt cseréltem görkorcsolyára.

21:00 körül kezdett el durvulni a helyzet. Ekkor a  tüntetik már nem csak barikádoztak, de megjelentek  a  követ  dobáló  suhancok  is.  Furcsa  tapasztalat,  hogy  nem  a  nagydarab kopaszok  dobálóznak,  sokkal  jellemzőbb  kidobáló  jelenség  a  suhanc  kölyök.  Aztán megérkezett  a  benzin  is.  A  laza,  rácsból-kukákból  álló  barikádok  egy  része  elkezdett égni. Aztán a Molotov-koktélok is szerepet kaptak. Egyelőre nem szakszerűen használták őket, de sebaj, úgy tűnik lesz még alkalom gyakorolni. A szemünk láttára esett meg, hogy a srác szépen a benzinnel töltött palackba bedugta a rongyot, meggyújtotta, majd eldobta –  az  üveget.  A  benzin  az  égi  ronggyal  a  háta mögött maradt,  egy  része  pedig  a  hátát gyújtotta  be.  Vidáman  vihogva  oltották  el  a  körülálló  haverjai. Megjegyzem,  hogy  a közhiedelmekkel  ellentétben  a  rongyot  nem  a  palackba  kell  tömni,  hanem  a  palackot kupakkal zárni, elkerülendő az „üzemi balesetet”, és a palack nyakára égi csokrot kötni.

Az üveg úgyis eltörik az utcakövön. Mondom, legközelebb már tudni fogják...

A rendőrök lassan nyomták a tömeget kétfelé, aztán 23:00 környékén jelentős változások történtek a Kossuth úton. A Klotild-palota környékén a srácok lebontottak pár építkezési állványt,  fémszerkezetű  árnyék-ernyőket,  vagy  hogyan  kell  mondani,  és  vas-  és fagerendákból,  pozdorjalemezekből,  rendőrkordonokból  2  m  magas  masszív  barikádot építettek. Először a Kossuthon, majd a mellékutcákban  is. Ezzel Pest  felől bevédték az Erzsébet-híd  pesti  hídfőjének  környékét,  lovas  és  gyalogrendőrökkel  szemben  100% biztonsággal. Ekkor a hangulat eufóriába csapott át. A barikád előtt időnként elő-elő tört egy-egy vállalkozóbb kedvű kölyök. A hátukat a híd másik végén viszont gyengén védték, ahogy aztán a kedd hajnali események is megmutatták. 

Fontos  beszélni  róla,  hogy  magát  a  balhét  csak  kisszámú  kölyök,  és  pláne  elenyésző számú korosabb felnőtt csinálta. Viszont élénk érdeklődéssel figyelte az eseményeket egy sok  ezres  –  igaz  lassan  apadó  –  tömeg,  akik  kimondottan  jóarcú  emberekből  állottak döntő  többségében[7].  Majd  mindnyájan  az  ‘56-os  emlékezésen  találták  magukat  az események  sodrában,  és  berágtak.  Nagyon  sok  embertől  kérdezősködtünk,  mintegy riportszerűen.  „Hol  jártál,  hogy  kavarodtál  bele?”  Általános,  és  bizony  jogos felháborodás  uralkodott  el  a  gumibotos  csürhe  iránt,  és  dacból,  no meg  kíváncsiságból maradtak.  És  bizony  tüntetően  szimpatizáltak  a  bulit  bevállalókkal,  egy-egy  sikeres dobást,  szemeteskocsi-rendőrök-közé-gurítást,  koktél-hajítást  kitörő  örömmel,  néha tapsviharral  honoráltunk[8].  Mondom,  „tunk”,  a  ragozás  nem  ujjbotlás.  A  szimpátiát erősítette  az  is,  hogy  rombolás  ugyan  volt,  de  céltalan  nem.  Én  nem  láttam  kirakatot betörve.  Biztos  volt  néhány,  de  elég  kevés  ahhoz,  hogy  én  ne  lássak.  Kivételt  képez, amikor  a  Rákóczin  könnygázzal  belőttek  egyet.  „Egyel  arrébb  lőjetek,  az  a munkahelyem!”  –  kiáltotta  a mellettem  lévő  bajtárs. Ami  védelmi  célokra  használható volt, azt viszont nem kímélték. Megjegyzem, 23:40-körül befejeztem a szemtanúskodást, két kutatómérnök és egy számítástechnikus tettestársammal elhagytam a Ferenciek terét.

Így hát az elmondottak addig érvényesek.

Érdekes  volt,  hogy meglepően  tudatos  volt  ez  a  tömeg,  a  tekintetben,  hogy  nem  volt hajlandó bármit  skandálni. Egyetlen egyszer bevállaltam a hangadó  szerepet, és néhány ad hoc társammal megpróbáltuk a „Demszky takarodj!” skandálást feléleszteni. Vagy egy perc próbálkozás után senki nem csatlakozott,  így abbahagytuk. Kizárólag a kormányfőt illeti, és hazánkat, nemzetünket élteti skandálások bizonyultak vitálisnak. Ekkor  jöttem rá, hogy bizony ezek a fiúk-lyányok nagyon is tudják mit akarnak.

Az igazsághoz tartozik, hogy ahogy a rendőrök a tüntetőket, ők is hergelték a rendőröket. „Mocskos ÁVH-sok, dögöljetek meg mind!” Gyakori kívánságok voltak ezek a politikai üzenetek mellett. Méltó  válaszok  is  érkeztek. Egyiket  sem  szívesen  hallottam. Később hazafelé menet  leálltunk  beszélgetni  a megtisztított Rákóczin  négy  unottan  üldögélő,  a földön gumibotot pattogtató  rendőrrel. Rendesen  szóltunk hozzájuk, úgy  is válaszoltak, hát  csevegés  kerekedett.  Elmondták,  hogy  „oda”  ne  menjünk,  mert  mi  is  kapunk  a csürhétől. Aligha van közöttük olyan, mint mi. Erre  szemérmesen bevallottuk, hogy mi vagyunk  a  csürhe.  Őszintén meglepődtek.  A mi  keménymagunk miatt  utáltak minden tüntetőt,  ahogyan  a  gumibotos  csürhe-mag  miatt  utálták  a  tüntetik  az  összes  rendőrt.

Ezek itt egészséges nagydarab fiúk voltak, akik azt teszik amit parancsba kapnak. Én nem lehetnék  jó  rendőr,  ők  lehetnének.  Megfelelő  kiképzéssel,  értelmes  parancsokkal.

Mondtuk nekik, hogy a plexipajzson át torz az optika. Ha randalírozást kellett megelőzni, mutassák  meg  a  betört  kirakatokat!  Bizonytalan  szemek  és  csend  volt  a  válasz.

Gondolkoztak már ők ezen maguktól is, és nem szívesen dolgoztak aznap, ez látszott.

Mint  írtam  volt,  a  felkelők,  úgy  tűnt,  tudják mit  akarnak.  Így  én  azt  a  következtetést vontam  le,  hogy  nem  kell mosolyogni  azokon,  akik  forradalomról  beszélnek. Nem,  ez tényleg  nem  ’56!  Nem  erről  beszélek.  Nem  akarunk  államot,  állam-berendezkedést dönteni,  sem  rendőrt  lincselni.  Nem  kívánjuk  folyamatos  ellenőrzés  alatt  tartani  az országot,  a  minisztériumokat,  a  fegyveres  erőket,  sem  a  médiát.  A  legtöbben  arra panaszkodtak  „milyen  kár,  hogy  holnap  munkanap”.  Ez  egy  nagyon  kicsiny,  szerény dolgot  követelő  forradalmacska,  amely  pusztán  arra  akarja megtanítani  a  politikumot – bármelyik oldalt! –, hogy rosszul tudják. Rosszul tudják, hogy nincs egy bizonyos határ.

Van,  és  aki  azon  túllép,  azt  elzavarjuk.  Igen,  jól  olvassátok: MI.  És  szerintem  ezen  a jobboldali politikum is éppúgy elgondolkodott már, ahogyan hiszem, hogy a bal is.

Gyurcsány Ferenc vállalja a felelősséget, és mondjon le! Túllépte a határt.

És most írom le először, mert mostanra váltam benne biztossá:

Szabadságot a politikai foglyoknak!

Ennyit akarunk, és nem többet.

Hirtelen felindulásból:

Légrádi Gábor

2006. október 24.

 Utólagos jegyzetek 2006. 11. 02-ig:

[1] A hitelesség megőrzése végett 2006. október 24. óta nem változtattam  az  anyagon, néhány megjegyzést azonban a lábjegyzetekben fontosnak tartok beszúrni.Ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy nem mentem elébe  az eseményeknek. A TV  elfoglalása előtt órákkal  hívtak  szemtanú  ismerőseim,  de  nem  mentem  el.  Igaz,  fiképpen  azért,  mert hozzászoktam,  hogy Magyarországon  kemény  a  beszéd,  puha  a  tett. Hangoskodás meg nem érdekelt. Erre az események rácáfoltak. A szeptember 19-i Blaha téri történéseknek úgy  kerültem  a  forgatagába,  hogy  ott  lakom. A  következi  két  nap  eseményeinek  nem voltam  tanúja.  Aztán  a  Kossuth  térre  tán  háromszor  kikukkantottam,  amíg  bele  nem untam az üres, nem  ritkán ostoba retorikába. A Kossuth  téri Fidesz rendezvények közül csak az Orbán-beszédre mentem el. Válaszokat vártam, nem kaptam, legközelebb otthon maradtam. Október 23-án ünnepelni indultam... Aztán berágtam.